Megőriz a gonosztól

Igehirdetés 2007. szeptember 16.

Őrizz meg a gonosztól

 

Lekció: Ján 17, 1-15
Textus: Ján 17,15

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy megint vasárnap van s nem csak megpihenhetünk, hanem meg is szentelhetjük ezt a napot. Légy áldott életünkért, jártányi erőnkért és a szívbéli szomjúságért, hogy hozzád vágyakozhatunk. Te adtad a szívünkbe, hogy keressünk téged, és ami csak üdvösségünkhöz szükséges, azt kijelenteted a világnak. A titkot űzzük mindahányan ahelyett, hogy a kijelentett dolgokban örvendeznénk, amiket nekünk adtál és fiainknak. Segíts, hogy félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt célegyenest haladjunk az úton, ahol te jársz előttünk. Adj értelmet s főleg alázatot mindnyájunknak, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartó is lehessünk. Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! Ámen.

 

Igehirdetés

Személyes szóval hadd kezdjem. Ezt az igét, hogy „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól” – középiskolás diákként is nagyon szerettem már. Ízlelgettem az evangéliumot, rám tartozik-e, leszek-e én keresztyén, egyáltalán induljak-e ebbe az irányba. Néha megrettentem, micsoda mércével állok szemben, s azt mondtam magamban, ennek soha megfelelni nem tudok. Máskor nagy biztatásokat vettem az igében olvasottakból, s kifejezetten boldoggá tett, hogy a keresztyén élet nem csak az én erőmre épül – a világ Megváltója is az én oldalamon áll! Ott van és közbenjár az Atyánál, vagy ahogy itt olvassuk, imádkozik értünk – tehát fontos vagyok neki, szeret és a javamat, sőt üdvömet akarja!

Mai igénk is ezt a biztató üzenetet hozta, s örülök, hogy a mostani vasárnapra ez van kijelölve Kalauzunkban – így együtt gondolkodhatunk felőle. „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”

Mielőtt megpróbáljuk értelmezni e szavakat jó tudni, hogy a felolvasott szakasz Jézus főpapi imája. A templom szentélyébe évente egyszer léphetett a főpap, hogy a nagy engesztelés napján az egész népért elmondja közbenjáró imádságát. Az evangélista azonban megértette, hogy Jézus nem csak király és próféta, hanem főpap is, aki a kereszten önmagát áldozva ment be a Szentek Szentjébe, Isten színe elé – s ennek bizonyosságában írta le e szavakat. Üzenetei közül egyetlen mondat, amivel most foglalkozunk, de feltétlenül hagyjunk időt a mai napon arra, hogy János evangéliuma egész 17. fejezetét elolvassuk – nagyon meg fogunk gazdagodni!

Miben is áll a gonosz, amitől Jézus meg akar óvni bennünket? Annyi rossz akad a világon – hazugság, erőszak, sanyargatás, hatalmaskodás – mitől akar minket megóvni? Mi az a fontos, amit imádságába is belevesz? A Szentírás egésze alapján nyugodtan állíthatjuk, ezek mind eltörpülnek valami mellett, ami a leggonoszabb minden között, valóban mindennél gonoszabb: amikor mi magunk, vagy egy ismeretlen szellemi erő a mi asszisztálásunk mellett, elszakít Istentől. Ez a legnagyobb, és valóban a Gonosz munkája bennünk, a halálnál is rosszabb – emlékezzünk csak, maga Jézus mondja: “Ne azoktól féljetek, akik a testet megölhetik, de a lelket meg nem ölhetik;  hanem attól féljetek…” – és itt egyes számot használ – “…aki mind a testet, mind a lelket elvesztheti.” (Mát 10,28)

Ez az egyes szám a Gonoszra történő utalás, aki minden erejével azon van, hogy eltávolítson minket Istentől. Így tette már a Paradicsomban is, s ezt teszi ma is. Örül, ha valaki eltávolodik Istentől, kívül reked az üdvön és lehetőleg végleg elszakad élete alapjától s forrásától, az élő Istentől. Ezt hívja a Biblia “külső sötétségnek” – s azt mondja róla, hogy ott “sírás és fogcsikorgatás” van. Mert mi marad az embernek Istentől távol? Önsajnálkozás és düh – ez a sírás és fogcsikorgatás! Hányan élnek így, rendezkedtek be jobb híján ebben – félelmetes belegondolni is. Holott ez a testi halálnál is rosszabb, mondja Jézus, és nekünk fontos ezt újra és újra meghallani, mert bizony, hajlunk rá, hogy elfeledjük.

Viszonylagossá válik, sőt meg is erőtlenedik sok egyéb, amiktől szenvedünk, beleértve az elmúlás gondolatát is, amint észrevesszük, hogy nem ezektől kell igazán félnünk, hanem az Istentől való elszakadástól. Gondoljuk meg, az üdvösségről is milyen keveset tudunk, azon kívül, hogy az Úrral leszünk! Nem tartja fontosnak az ige, hogy ennél többet mondjon, mert ebben minden jó benne van: az Úrral lenni! Ennek megfelelően nem az a legnagyobb rossz, amikor megszégyenülünk vagy kudarcot vallunk, leesünk a földre, hanem az, amikor elszakadunk Istentől és távol kerülünk az ő fényétől és világosságától. Nem halljuk hangját, nem adhatja a csöndes, belső örömöt, amit csak az Isten barátai ismernek, s alapfeltétele a jó lelkiismeret, de ami még annál is sokkal több, s a zsoltáros így foglal össze: “Isten közelsége oly igen jó nékem!” (Zsolt 73,28) Vagy, ahogy szép énekünk mondja:

 

„Ember bánthat és zavarhat,

Szíved áldott menedék,

Sorsom próbál és sanyargat,

Édes csenddel vár az ég.”

                                  (426. dics. 2. v.)

 

Jézus mégsem azt kéri, vegyen ki Isten minket a világból. Az ember hitben megízleli ugyan az áldott menedék oltalmát, az ég édes csendjét – Jézus mégis visszaküld a világba. “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból!” Ez ősidőktől ott van, mint lehetőség, hisz egy Ábrahám is kijött Úr-Kaszdimból majd Háránból, azután még inkább kijött Sodomából, a bűnös városból – és erre még sok példa van. Jézus idejében is akadtak, akiknek elegük lett Jeruzsálem bűneiből s kimentek a Holt tenger mellé a pusztába, ahol megalakították az esszénusok szektáját.  Világosság Fiainak nevezték magukat, fehér ruhába öltöztek, a többieket pedig a Sötétség Fiainak tekintették… Igen, vannak idők, amikor az ember legszívesebben kiszaladna a világból, elege lett annak mocskából, hazugságából, a hatalmaskodásból, meg a többiből, ahogyan az 55. Zsoltár alapján Kecskeméti Vég Mihály is mondja a Psalmus Hungaricus-ban (1565), s Móricz is idézi a Légy jó mindhalálig-ban:

 

„Hogyha én nékem szárnyam lett volna,

Mint a galamb, elrepültem volna…”

                                                  (263. dics. 4.v.)

 

Jézus nem ért egyet ezzel a meneküléssel. Maga is járt az esszénusoknál, Keresztelő János is, hiszen ezt olvasunk az evangéliumban: “Mester, aki veled volt a Jordánon túl, s akiről te bizonyságot tettél, az keresztel és mindenki ő hozzá tódul.” (Ján 3,26) A „Jordánon túl” erre utalás, mondják a Biblia-tudósok – ám ő nem lett a kivonuló esszénus közösség tagja, ha meglátogatta és ismerte is őket, akik akkori életét ma a Kumráni tekercsek és leletek kapcsán cserép-töredékekből és néhány szavas írásmaradványokból próbálják a kutatók rekonstruálni.

Az első keresztyéneket is elérte a kivonulás vágya. Sokan üldözések elől menekültek a pusztába, mások már kezdték jól érezni magukat embertársaik nélkül. Nagy Bazileusz-nak a 4. században úgy kellett összeszedni a remetéket Egyiptom pusztáiból, hogy elmondja nekik: az evangéliumi lelkülethez inkább a közösségi lét tartozik, mintsem a még oly szent remeteség – a szeretetet csak közösségben lehet gyakorolni – márpedig Jézus azt tette nekünk új parancsolattá! (Ján 13,34-35)

Ő nem mondja, ha sok sebet kaptál fordíts hátat a világnak, éld a magad életét s a többi ne érdekeljen. Nem kéri az Atyától, hogy kivegyen minket a világból, hanem hogy őrizzen meg minket a Gonosztól – ez egészen más! A világban élni kockázatos dolog, döntéseket és elkötelezéseket kell hozni, nem lehet “középen állni” és magunkat a semlegességgel áltatni. Középen csak Isten állhat egyedül – az az ő helye. Mi mindig máshol állunk, sohasem középen. A világban élni veszélyes, mert rossz döntéseket is hozunk, amiket utólag szégyellünk beismerni s így tovább rontjuk a helyzetünket. A világban élni kockázatos, mert egyetlen életünk van, s ha ezt elvesztegetjük nem kapunk másikat. Jézus mégis ide küld – a veszélyes és kockázatos világba, hogy ott legyünk emberek!

De nem hagy minket magunkra. Ezt nagyon fontos mindenkinek meghallani, aki csak eljött ma a templomba: nincsen egyedül! Jézus a főpapunk, ő imádkozik értünk és azon van, hogy megmeneküljünk a Gonosztól. Mindennapi imádságunkba is odatette a kérést, hogy így könyörögjünk: “Szabadíts meg minket a Gonosztól!” Ez éppen olyan fontos, mint a mindennapi kenyér, meg a bűnbocsánat, amik nélkül meg se tudnánk mozdulni! Ő maga azon van, hogy megőrizzen minket a Gonosztól. Hogyan teszi? Úgy, hogy – eljön! Ezt ígérte tanítványainak: “Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok!” (Ján 14,18-20) Más menedékünk a Gonosz elől nincs, csak az ő nevében. Nem tesszük jól, ha összekeverjük a különböző vallásokat és tanításokat, mert nem adatott más név az ég alatt, ami által üdvözülhetünk – csak és egyedül az övé! (Csel 4,12)

Ő úgy őriz meg a Gonosztól, hogy eljön és betölti szívünket. Lehet-e valakiben keserűség, bosszúállás vagy versengés, ahol ő valóban jelen van? Maradhat-e tanácstalan az ember, ahol ő eljön, a “csodálatos, tanácsos”? (Ézs 9,6-7) Felróhatja-e valaki, hogy őt nem szereti senki a világon, ahol aki önmagát adta értem a kereszten, eljön…?

Jézus eljön, s betölti a szívünket. Kiűz minden félelmet, elégedetlenséget és vádat. Messzire küldi bűneinket: erőt ad a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítja! (Ézs 40,28-31) Az elakadtat továbbsegíti, a stagnálónak növekedést ad – eljön és betölti valónkat. Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, ha megnyitottuk a szívünket a számára, hogy már nem is mi élünk, hanem “él bennünk a Krisztus”! Nem csak mi imádkozunk, hanem ő imádkozik bennünk, és az ő Lelke általa kiáltjuk: “Abbá, Atya”!  (Róm 8,15) Van-e boldogabb dolog? Ezért könyörgünk ma is eljöttéért, nyitjuk ki szívünket előtte – ő megtanít majd arra, hogy ne a világ gonoszságaitól féljünk, hanem attól, hogy elszakadunk tőle! Megtanít arra is, hogy nem kell a világból kiszaladni, magunkat elszigetelni, mert egymás számára vagyunk teremtve. És ha eljön, akkor megőriz minket a Gonosztól! Ennek jegyében kérjük most az ének szavaival:

 

“Jöjj királyom, Jézusom,

szívemet íme, megnyitom:

A gonosztól óvj te meg,

meg ne rontson engemet!”

                                           (464. dics 1. v.)

 

Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, légy áldott a segítségért, amit akkor kaptunk, amikor bajban voltunk s erőre és útmutatásra volt szükségünk. Segíts, hogy el ne feledjük szabadításodat! Viselj gondot a nyájra, hiszen a jó Pásztor te vagy, aki életedet adtad a juhokért. Könyörülj rajtunk, hogy a ránk bízott drága kincset megőrizhessük ama napra, amikor mi is színed elé járulunk majd – addig pedig adj erőt, Szentlelked vezetését és tőled való, tiszta örömöt! Ámen.