Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek

Igehirdetés 2012. szeptember 30.

Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek

 

Lekció: Jel 14,1-13
Textus: Jel 14,3

„És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni ezt az új éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről.”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Istenünk, aki mindig voltál és mindig leszel, akinek végére mehetetlen a jósága, hozzád száll az ének és az imádság ebben a vasárnapi órában. Megtartottál bennünket kegyelmesen, és sok jót köszönhetünk neked csak ezen az elmúlt héten is, de semmit nem tudunk eléd hozni, ami méltókká tenne arra, hogy téged egyáltalán megszólítsunk. Mégis itt vagyunk, vágyakozva egy magasabb élet után, amit sejtünk és remélünk, de egyikünk sem birtokolja. Tudjuk, hogy te éppen ezzel akarsz megajándékozni, sőt, te már látod is bennünk azokat az embereket, akiknek békességes és nyugodt a szíve, akiknek szép az éneke és nem űzött vadként rohanják végig napjaikat. Adj most nekünk csendet, benne pedig tőled való jelt, csak egyetlen szót is, amit elvihetünk magunkkal, ami gyógyulásunkra és épülésünkre van. Közöld velünk a Jézus Lelkét, szereteted áldott Szentlelkét, aki az igével együtt megtisztít, és egészen újjátesz bennünket. Ámen.

 

Igehirdetés

A mennyei templomban, Isten trónusa előtt ott látjuk János látomásában az üdvözült lelkeket, szám szerint száznegyvennégyezret, akik mind új éneket énekelnek, éspedig olyan gyönyörű éneket, ami csak az egészen megújult, a valóban üdvözült lényekből fakadhat, és ezt az ő éneküket más nem is tudja megtanulni – mert ezt nem lehet utánozni. Csak azok tudnak így énekelni, akik pontosan ebben az örömben vannak, Istentől új életet kaptak – és ez a dolog nem sajátítható ki, nem profanizálható – mert itt magáról az üdvösségről, a megtisztult és valóban önmagára talált lélek öröméről van szó. Nem véletlen a jelző sem, hogy ők éppen „új éneket” énekelnek, mert ez a szívből mintegy kibuggyanó, túlcsorduló örömre utal. Gondoljunk arra, hogy köznapi hasonlattal éljünk, amikor valaki nagyon szerelmes, és ezért valami nagyon szépet mond a párjának, vagy rendszerint ír egy verset, tehát dalolni kezd, pedig sosem szokott ilyet tenni – de hát, ha egyszer most tele van a szíve valami nagyon szép dologgal és az kizendül belőle! Így kell értenünk, hogy az üdvösségre jutottak, akiknek új a lényük, azok mind „új éneket” énekelnek, valami olyasmit, ami addig nem volt, és ami tényleg méltó az ő állapotukhoz.

 

Ezzel szemben azt látjuk, magunkon is, másokon is, hogy ebben a világban itt nagyon is sok az elakadt ember, aki nem hogy új éneket énekelne Isten trónusa előtt, hanem éppenséggel a régi nótát fújja embertársai fülébe, élete „dallama” valami állandóan ismétlődő, nem is mindig nagyon szép, nem is túlságosan összhangzó dolog. Ma már nincsenek, vagy szinte csak múzeumban láthatók bakelites lemezjátszók, az én gyermekkoromban még csodájára jártunk ezeknek. Akkriban olykor megtörtént, hogy „beakadt a lemez”, vagyis átszakadt egy barázda és ugyanazt a dallamtöredéket ismételgette, amíg le nem vették a tűt. Elég sok ilyen lélek akad a világban, aki önmagát ismételi, nem jut ötről hatra – de mielőtt elkezdenénk körbenézni a rokonok és ismerősök között, nyugodtan leszögezhetjük, hogy minden lelki bajunk mélyén nálunk is pontosan ilyen „beakadt lemez”-ről van szó. Lehet, hogy nem látszik annyira a dolog, mint elesettebb embertársainknál, ezért el tudjuk hitetni magunkkal, hogy nálunk minden rendben van. Pedig az ember lelke mélyén, ismeretlen homályokban fájó sebek rejtőznek, amikkel magunk sem vagyunk pontosan tisztában – csak éppen nagyon érzékenyek vagyunk valamire bizonyos helyzetekben, mondjuk arra, hogy ha lebecsülnek vagy mellőznek. Rögzült bennünk mondjuk, hogy bizonytalanok vagyunk, és folyton kisebb rendűnek véljük magunkat, ezért állandóan igazoljuk és bizonyítjuk énünket. Rögzült bennünk egy jó adag gyűlölet, s magunk sem tudjuk, miért is fogalmazunk olyan erősen, amikor mások éppen ellenünk vétenek.

 

Vagy rögzült bennünk egy vágy, egy illúzió, amiről azt gondoljuk, ha elérjük azonnal minden rendben lesz s azt hajszoljuk tűzön-vízen át – és sorolhatnánk az ilyen dolgokat. Ezek a lelki rögzülések, belső fixációk nagyon is befolyásolják az érzéseinket, sajnos, olykor még gondolkodásunkat is, és az a baj, rendszerint még csak azt sem tudjuk pontosan, hol és miben is állnak. Még azt is nyugodtan hozzátehetjük, hogy néha éppen a legnevezetesebb tulajdonságaink mögött is, amikre olyan büszkék vagyunk, ilyesmik rejlenek – elintézetlen sebek, mélyen fekvő fixációk, amik nem hagynak minket érlelődni és lélekben előre haladni.

 

A Biblia ó-embernek nevezi ezt az énünket, ami mindig ott bujkál bennünk, életünk végéig, még a hitben elindult embereknél is – igaz, ők már nem fegyvertelenek a saját magukban rejlő bajokkal szemben. Hát valóban, mi a többlete a hívő embernek, ha a fixációk gyógyulásáról, tehát a valódi, szerkezeti értelmű belső továbblépésről van szó? Alighanem az emberélet egyik egészen központi problémáját érintjük ezzel, de nem is mi magunk, hanem a Jelenések látnoka, amikor az üdvöt megtalált ember „új énekéről” beszél nekünk.

 

Induljunk ki abból, hogy közülünk senki sem születhet bele ebbe a nagyszerű dologba, még akkor sem, ha derék vallásos emberek a szülei. Mi mindnyájan a paradicsomon kívül születünk, és nincs ember, akinek ne kellene néhanap szégyenkeznie vagy éppen megrettennie a saját ó-emberétől. Nem véletlenül kezdődik a Biblia azzal a képpel, hogy az ember kiesik az idillikusan szép, harmonikus Isten-közelségből, mert mi valóban mind kiestünk onnan, és egyáltalán nem a paradicsomban élünk. Erről szól a sok emberi küszködés, néha magunkkal, néha másokkal, néha magával az élettel. Ahogy a költő mondja  „Zavaros harcba sodródik az ember / Most magával, majd a környezettel….” (Goethe: Wertherhez) És mivel ez tényleg így van, hogy senki nem születik bele az üdvösségbe, mert abba csak újjászületni lehet, ezért már az maga jó hír, hogy mi mégis látunk – ezúttal a János szemével – sok-sok üdvözült lelket Isten előtt új éneket mondani. Pedig azok az emberek is elakadtak voltak valamikor, nekik is voltak fixációik, ők is szenvedtek a saját ön-ismétlésüktől – de kijöttek azokból! És ez azt jelenti, hogy nincs reménytelenül elrontott élet, a megújulás mindig és mindenkinek lehetséges. Még a „számuk” is erről beszél, a száznegyvennégyezer, mert ez minden látszat ellenére nyitott szám. Különböző szekták szeretik emlegetni a maguk igazolására, hogy csak ennyi üdvözült lehetséges, és ők maguk biztosan ezek közé tartoznak, míg mások bezzeg nem – valójában ez a szám pontosan azt fejezi ki, hogy Izrael zárt közössége, a tizenkét törzs „meg tizenkét-ezerszereződik”, vagyis mindenkinek helye lesz benne, mert Krisztusban az egész embervilág megtalálhatja az üdvösséget!

 

Merítsünk most erőt és hitet ebből a száznegyvennégyezres tömegből, ami a mai technikai készültség mellett is kb. három hatalmas stadion zsúfolt népét jelentené – de még egyszer hadd mondjuk, ez a szám nem a nagysága miatt fontos, hanem a nyitottságánál fogva, tehát azért, mert nekünk mind helyünk van benne. Nem elzárt, és nem elérhetetlen az üdv, János ezt mondja ki ezzel a számmal. Nekünk mind ott a helyünk a „Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek” (252. dics. 1.v.) új éneket éneklő kórusában! Melegedjen meg a szívünk ettől a nagyszerű evangéliumtól. És ha semmi szép nem lett volna az elmúlt hetünkben, ami egyébként csak egészen komoly vakság mellett képzelhető el, akkor most így nézzünk legalább az előttünk lévő hétre, hogy ebben majd nyugodtan fölcsendülhet, akár a mi szájunkból is olyan ének, amit „senki nem tanulhat meg, csak azok, akik áron vétettek meg az emberek közül első zsengéül Istennek és a Báránynak.”

 

Ezekről az emberekről azt halljuk, hogy a homlokukra és a kezükre a Bárány és annak Atyja neve van felírva, és nem vették fel oda a fenevad bélyegét, ami azt jelenti, hogy lelki irányultságuk és cselekedetük nem ahhoz igazodik, amit a korszellem diktál, s amit az éppen aktuális birodalom megkövetelne. A római birodalomban ez a császárkultusz volt vallásként, az erkölcsi szabadosság pedig mindennapi morálként. Madách nem túloz a római színben, ahol már tébolyultan hajszolják Hyppiáék az élet örömeit. De ma sem vagyunk máshol. A homlok az ember legmagasabb rendű irányultságait jelképezi, a kéz pedig a cselekvését. Mit gondol, és mit tesz az ember – erről van itt szó. Nem mindegy, hogy mennyire tisztázott a szellemünk, és még kevésbé mindegy, hogy milyenek a cselekedeteink. Egyiken se legyen a fenevad bélyege, sem a homlokunkon, sem a kezünkön. Ne sodorjon minket a korszellem akárhová. Ma már milliók elhiszik, hogy amit szégyelleni kellene, arra büszkék lehetnek – mert most éppen ilyen világban élünk.

 

De nincs is nyugalom és békesség a szívekben, mert nem is lehet. Gyötrődés van, Isten „haragjának poharát isszák”, ahogyan a Jelenések könyve képes beszéddel kifejezi ezt, szorongás és gyanakvás van, és valami elképzelhetetlen ürességet és kétségbeesett keresést látni mindenhol, annak a reménynek teljes kizárásával, hogy az ember találhat is valamit a keresésében. Ma nem azért keresnek az emberek, mert találni is szeretnének, hanem azért, mert nem is akarnak találni – ma csak keresni szabad, ezt hívják „nyitottságnak”, aminek óriási kultusza van, mindenki ezt emlegeti – de találni nem, az már nevetséges.

 

Mindenkinek odakerül a homlokára és a kezére a rossz bélyeg, aki nem „áron vétetett meg az ember közül” – ami világos utalás arra a nagy árra, amit Jézus fizetett értünk a kereszten. Ezt az ő áldozatát, ami elég erős ahhoz, hogy még a mi fixációinkat, a mi lelki elakadottságunkat is feloldozza, nem lehet megkerülni. Az európai emberek ma elzarándokolnak a világ végére is, csakhogy őt megkerüljék. De az árat akkor is ő fizette ki, ha ezt sokan semmibe veszik – és nincs is békesség másként, ezt rengeteg tapasztalat mutatja, csak úgy, ha ő az új tulajdonosa az életünknek. Ez a tulajdonos-váltás az, amit megváltásnak nevezünk. Amíg magam vagyok életem tulajdonosa, addig még nem vagyok megváltott ember. Az lennék ugyan, de még nem fogadtam el. Amikortól ő birtokol, és mi emberek valóban átadjuk neki a tulajdonjogot, onnét elkezd minden megváltozni. Szépen gyógyulni kezdenek a belső sebek, feloldódnak az elakadottságok, és elkezd az ember továbblépni, és kezdi megtalálni önmagát. Már lesz éneke is, sőt, lesz új éneke, mert már nem a régi nótát fújja. És amikor a lénye úgy igazán megújul, akkor szinte maga is csodálkozni kezd, hogy milyen új dallam is született az életében. Olyan, amit az emberek el sem tanulhatnak tőle, hiszen csak az övé – az övé, aki valóban rátalált önmagára.
Ezekről az emberekről még egy elképesztő dolgot hallunk: még akkor is boldogok, ha meghalnak. „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradtságuktól, mert cselekedeteik követik őket.” Meghalni nem boldogító dolog, még akkor sem, ha valaki vén és betelt az élettel. Az élni akarás bele van szerkesztve lényünkbe. De az, hogy mit is jelent élni, nagyon meg tud változni számunkra. Elvesztheti a „feneketlen bendő” és a „vég nélküli habzsolás” jellegét, és megtelhet valami magasabb, lelki tartalommal. El lehet jutni egészen oda, hogy valaki kimondja, mert valóban ezt is érzi, hogy „nékem az élet Krisztus.” Valahol a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk, hogy valóban ő az élet, nem pedig a szerzés és nem a hatalom, és nem a habzsolás. De ezektől nem olyan könnyű szabaddá lenni, mert nagyon erősek – egészen addig, amíg az a bizonyos tulajdonos-váltás meg nem történik. Amikor átadjuk neki az életünket, és ezt mindenkinek meg kell tennie, aki új éneket akar énekelni, nem pedig a régi nótát fújni, akkor elkezd bennünk növekedni az ő része.

 

Először csak észrevesszük, hogy eddig milyen nagyon teli voltunk önmagunkkal, nem is volt szolgálat és igazi szeretet bennünk. Aztán egyre nagyobb örömünk lesz abban, amit vele és csak vele beszéltünk meg, és amiben egyességre is jutottunk. Végül pedig már csak az az örömünk marad, amit ő maga a személyes jelenlétével, Szentlelkével jelent számunkra. És akkor már csak olyan cselekedeteink maradnak, amik nyugodtan követhetnek minket, nem kell értük röstelkednünk. De jó lenne így készülnünk arra az órára, amikor majd lehunyjuk a szemünket! Mert így még az az óra is boldogító lehet, a hazatérés örömével a szívünkben és új énekkel a szájunkon.

 
Elakadások, fixációk, amik nem engednek nekünk változást és növekedést – innét indulunk valamennyien. De megpillanthatjuk azokat az embereket, ha János látomásán át is, akik már ott vannak az Úr előtt és boldogok. Az ő homlokuk tiszta, és a kezük is mocsoktalan, mert nem a maguk tulajdonosai – ők áron vétettek meg. Nem ezüstön és aranyon, hanem drága véren, a Jézusén. És mert az ő tulajdonai, és hozzá mennek haza életük végén, ezért még akkor is boldogok, ha eljön az utolsó óra. „És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudja megtanulni ezt az új éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről.” Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te arra tanítasz minket, aki meg akarja tartani életét, az elveszti, de aki elveszti éretted és az evangéliumért, az örök életre eleveníti meg azt. Adj nekünk hitet és bátorságot, hogy lemondjunk a saját életünk tulajdonjogáról, és egészen neked adjuk azt. Te meg tudsz minket gyógyítani minden betegségünkből, fel tudod oldani minden elakadottságunkat, valódi lelki növekedést adsz és vezetsz bennünket. Szeretnénk a mennyei seregek, boldog tiszta lelkek közé tartozni, akik téged dicsőítenek örökkön-örökké. Add, hogy életünk méltó lehessen azokhoz, akiknek homlokán és kezén a te neved van felírva! Ámen.