Méreg és méz

Igehirdetés 2010. november 14.

Méreg és méz

 

Lekció: 5Móz 8,1-20

Textus: 5Móz 29,17

„Ne legyen azért közötted olyan férfi vagy nő, nemzetség vagy törzs, amelynek szíve ma elfordul az Úrtól, Istenünktől, és elmegy, hogy szolgáljon e népek isteneinek. Ne legyen köztetek mérget és ürmöt termő gyökér!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy eljöhettünk szent házadba, hogy téged keressünk. Tudjuk, hogy te mindenütt jelen vagy, mi sokszor mégsem találkozunk veled, mert elfoglal bennünket a saját életünk ezer eseménye és szívünk érzései. Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk csalódásinkat és félelmeinket is, mindent, ami életünket érinti. Hallgass meg minket, és tisztítsd meg szívünket az ige által, ami az életnek beszéde, és tőled való igazság. Nyisd meg szívünket Szentlelkeddel, és add a mi lelkünkbe Megváltó Jézusunkat. Az ő szeretetéért tedd áldottá ezt az órát mindnyájunknak. Ámen.

 

Igehirdetés

Több mint egy évtizede már annak, hogy egy balatoni pihenés idején a szomszédban nyaraló elektrofizika professzor ismerős odaintett magához a kerítésen át, s megmutatta a darazsat, amely egy perccel előtte megszúrta a karján. Kezében fogta a kis állatot, és összesen ennyit mondott ő, a természettudós: A darázsnak kevés a hárommilliárd év arra, amikortól az életet nagyjából számoljuk, hogy magától tudja, milyen anyagokat, milyen mérget kell a fullánkjára gyűjteni ahhoz, hogy hatékony lehessen. Megegyeztünk ebben, ő bement a házba és ecettel lohasztotta a dagadó darázscsípést, én pedig egy évtizede gondolkodom a mondásán.

Valószínűleg a természetes kiválasztódás és a spontán evolúciós elmélet kritikája volt, amit mondott. Nemrégiben olvastam Goethe egy mondatát, amely tovább vitte a gondolataimat, az meg így hangzik: Minden, ami látható és minden, ami hallható, az metafora. Ha valakinek túl tömör ez a filozofikus, ráadásul idegen szót is tartalmazó mondat, hadd fordítsam le a magam értelmezése szerinti mindennapi szavakkal így: Minden, ami látható és minden, ami hallható alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk felette, ugyan milyen más dologról szól, mint önmaga. Ugyan mire utal, mi felé mutatva beszél arról, hogy valami „olyan, mint”. Egyszóval tehát akár emberi tulajdonságokat, akár a saját viselkedésünket is viszont láthatjuk különböző élőlényekben, különös alakú tárgyakban, épületekben, műalkotásokban. Különböző emberi állapotokat, minőségeket lelhetünk fel a zakatoló, a siránkozó vagy a lelkünket felemelő muzsika motívumaiban is. Lehet így nézni és így hallgatni a világot, a különböző műveket: azok rólunk szólnak, nekünk szólnak, és arra valók, hogy elgondolkodtassanak saját életünkről.

Ha aztán így nézzük a világot, akkor egy természetfilmen az oroszlánokat szemlélve elgondolkodhatunk például azon, milyen is a kemény és kíméletlen ragadozó célratörés, amit semmi más nem vezérel, csak a saját haszon elérése. Vagy, ha egy tengeri polipot látunk, amelyik másodpercek alatt tudja változtatni a színét és az alakját, a mérge pedig százszor erősebb a kobrakígyóénál, akkor elgondolkodhatunk azon, nincsenek-e a szellemi életben, a gondolatok világában is olyan „lények”, amik hasonló dolgokra képesek. S nekünk, embereknek bizony felvértezettnek és óvatosnak kell lennünk, milyen vizekben mártóztatjuk meg magunkat lelki-szellemi értelemben – mert még ilyen ellenfelekre is akadhatunk.

A darázs fullánkján összegyűlt méreg problémája azonban, ahonnan indultunk, olyan régen foglalkoztat, hogy elhatároztam, egyszer megkeresem és összegyűjtöm a bibliai gondolatokat ebben a tárgyban. Amint azonban hozzáfogtam, hamar ráleltem a méhecskékre is, amik viszont mézet is gyűjtenek, nem csak szúrni tudnak. Így lett ennek az igehirdetésnek most kettős a magja – méreg és méz. Kezdjük a rosszabbikkal, a méreggel.

Ahogyan akadnak a világon mérgező élőlények, amik ellenfelüket megbénítják, így mi, emberek is tudunk mérgező hatásokat okozni egymásnak. Gondoljunk egy-egy csípős szóra, egy-egy megalázó gyanúsításra, vagy egy-egy megsemmisítő ítéletre, amit mások felett emberek elmondtak már. Vagy gondoljunk a kiskorúak megrontására, amit évtizedeken át sem tud kiheverni felnőttként sem senki. Megmérgezték a lelkét valakinek. A Biblia ürömnek nevezi a keserű mérget, és érdekes módon egyetlen mondatában is előfordul a méz és a méreg, mégpedig kétszer is. Ezékiel kapta a kijelentést (Ez 3,3  Jel 10,9), hogy egyen meg egy Izraelre vonatkozó próféciával beírt könyvet (akkoriban bőrre írtak). A prófécia a szájában méz volt, a gyomrában azonban ürömízű lett. A Példabeszédek könyvében pedig, amikor a mester a házasságtöréstől óvja fiatal tanítványát ezt találjuk:  „Színméz csepeg a más asszonyának ajkáról, és ínye simább az olajnál. De a végén keserű lesz, mint az üröm, éles, mint a kétélű tőr. Lábai a halál felé visznek, léptei a holtak hazájába tartanak, nem az élet ösvényét járja, ösvényei változókká lettek, és maga sem tudja.” (Péld 5,4-6) Mert lám, ezek szerint olyan is van, hogy valami az elején édesnek és csábítónak tűnik, egészen olyan, mint a méz, s csak utóbb lesz belőle üröm és méreg – vagyis idő múltával derül ki valamiről, mi is igazából.

Azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, minden létrontás a méreg világának körébe tartozik. Magyar nyelvünk szerint mindjárt a mérgelődés, mint a dolog legenyhébbnek tűnő formája is ebbe a körbe esik. Kimutatták, hogy azok az emberek, akik sokszor dühösek, sokat mérgelődnek, hamarabb kapnak keringési elégtelenségeket és rövidebb ideig is élnek, mert az ember normális és egészséges állapota a békesség és a nyugodt kedély. De ide tartozik a testünk különböző szerekkel való mérgezése, és a korszakunkra oly jellemző túlzott gyógyszer-fogyasztás is. Lelki tekintetben azonban feltétlenül a méreg jelenlétére utal az irigység, ami ráadásul mindig még álarcot is tart maga elé. Sok emberre haragszunk ezért vagy azért, de ha jobban megnézzük a dolgot közelebbről, legtöbbször kiderül, hogy valójában egyszerűen csak irigyek vagyunk az illetőre, azért tarjuk magunk elé a negatív tulajdonságait, és nem akarjuk elfeledni rosszul sikerült gesztusait.

Lelki tekintetben aztán a méreg terjedését okozza az, amire sokan olyan büszkék, hogy „ami a szívükön, az a szájukon is” – vagyis mérlegelés és körültekintés nélkül vágják egymás fejéhez a fogyatkozásokat, a felróható dolgokat, és nem foglalkoznak azzal, mit okoznak a másik embernek a kíméletlenségükkel. A létrontás körébe tartozik a trágárság is, amivel emberek egymást is arra bátorítják, hogy legyél csak te is ilyen, hiszen az ember mindig is ilyen volt. Aztán mérget bocsát ki maga körül minden érzéketlen ember, amikor felmondja a szolidaritást és cserbenhagyja a másikat, nem gondoskodik róla, aki csak addig kell neki, amíg az ő érdekeit szolgálja. De a méreg világának ügyét erősíti minden felfuvalkodottság, amikor valaki azt hiszi magáról, hogy ő már valaki, pedig senki. Amikor jóllakásig eszik, és szép házakat épít, és azt hiszi, elfelejtkezve az ajándékozóról, hogy az ő saját ereje és hatalmas keze szerezte neki a gazdagságot.

A Jelenések könyve szerint eljöhet egyenesen az az idő is, amikor a folyók és a forrásvizek egyharmada keserű ürömmé változik (Jel. 8,10-11), sőt sokan meghalnak a mérgezett forrásoktól. Néha az a benyomása az embernek, amikor az újságokat olvassuk, vagy a híreket hallgatjuk, hogy ez az állapot nincs is olyan messze tőlünk, hiszen mindenhol harag és gyűlölködés van körülöttünk, ami folyamatosan mérgezi a levegőt és tönkreteszi az embereket belülről, elveszi az emberek jóságát, kiöli belőlünk a lelket. Pedig ettől óv minket leginkább az ige, amikor azt mondja, hogy  „Ne legyen közötted olyan férfi vagy nő, nemzetség vagy törzs, amelynek szíve ma elfordul az Úrtól, Istenünktől, és elmegy, hogy szolgáljon más népek isteneinek. Ne legyen köztetek mérget és ürmöt termő gyökér!” (5Móz 29,17)

Vagyis nem más, mint Istentől való elfordulásunk teszi lehetővé a mérget termő üröm-gyökér felnövekedését, amit úgy is mondhatunk, hogy ha eluralkodik rajtunk a méreg, akár a mérgelődés és a dühösködésként is, vagy pedig a másik ember megvetésének és gyűlölésének formájában, ami Jézus szerint azonos a gyilkossággal (Mát 5,21-26) – az  mind a mi istentelen és bálványozó lelkünk gyümölcse.

Ugyanezt mondja az ige, amikor a bennünk megtelepedett keserűség gondozására és mintegy kézbentartására buzdít, emlékeztetve, hogy belőlünk, emberekből hatások áradhatnak ki, mégpedig olyanok is, amik másokat is megfertőzhetnek. Megzavarhatnak, sőt, a mai szavunknál maradva, egyenesen mérgezhetnek is másokat: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek akármi gyökere felnövekedve meg ne zavarjon (kárt ne okozzon, az új fordítás szerint) és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsid 12,15) Ez megint csak azt mondja ki, ha egyszer elhajolunk Istentől, az ő kegyelmétől – amit a Biblia eredeti szövegében legtöbbször a hűség szó jelenít meg – – akkor aztán nem csoda, ha a „keserűség gyökere” először magunkban nő föl, vagyis szinte forrunk és fövünk a saját dühünkben, aztán a dolog előbb-utóbb másokban is kárt okoz. Pedig csak arról volt szó, hogy valaki csöndben, bent a szívében „elhajolt” Isten hűségétől: ami azt jelenti, nem volt már olyan fontos neki az a hűség, talált fontosabb dolgokat magának. Ez tehát a létrontás szokásos menetrendje: a fő helyre valami más kerül, már nem érdekes Isten hűsége, vannak az életben izgalmasabb dolgok is – így először a mi szívünkbe talál utat az „üröm”, aztán pedig már mi is rongáljuk mások életét, s még csak észre sem vesszük, mert érzéketlenné váltunk az ilyesmik iránt.

Érdemes a mérges fullánkú darázs hasonlatának párjával, a mézet gyűjtő méhecskével is foglalkoznunk, mert minden rossznak megvan a maga pozitív változata is, s mindig azt kell keresnünk. Amikor az Úr a legszebbet akarja elmondani választott népének, milyen lesz az ígéret földje, ahol otthonra talál a sátorlakó beduin törzs, akik akkoriban a zsidók voltak, azt mondja nekik, hogy “tejjel és mézzel folyó” lesz. A tej gondoskodó édesanyánk jóságára emlékeztet, a méz pedig édes mivoltával gyermeki örömöt ad. Az ígéret földje, ami “tejjel és mézzel folyik” azért fontos kép, mert az üdvösségre utal; végleges otthont ad, földi paradicsomot tesz lehetővé egy nyugtalan, vándorláshoz szokott, mindig otthontalan népnek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az emberek közti gondoskodó jóság, ami a szeretetlenség és az ítélgetés ellentéte, mindig a “méz” jelenléte életünkben. Amikor egy közösség képes embereket megtartani a tiszta életben, pedig mindenkit húznak lefelé a destruktív erők – akkor az mindig édes ízt lop szájunkba. Amikor egy hivatalban nem néznek rajtunk keresztül, s nem azt mondják, köszönésünket sem fogadva, hogy “harmadik emelet huszonhét, tessék odamenni” – hanem barátságosan és mosolyogva jönnek velünk, amíg meg nem győződnek arról, valaki tényleg el fogja intézni az ügyünket – akkor részünkké lett “az egy csepp méz”, az élet méze. Ilyen egyszerű.

Azt is nyugodtan hozzá tehetjük, hogy minden ember tud minden nap legalább egy csepp mézet adni valakinek. Sokan megtartják maguknak, s aztán nem tudnak mit kezdeni vele. Mások meg olyan helyre adják életük mézét, amiért kár, ott nincs is rá szükség, vagy nem is örülnek neki. Legyen mai kérdésünkké: hova adom életem napi egy csepp mézét? Hol édesedik az élet attól, hogy ott vagyok, és teszem, amit tenni lehet? Mert az élet méze lehet a nagylelkűség, egy megbocsátó gesztus, egy türelmes meghallgatás, lehet egy jó beszélgetés, ami visszaadja a hitünket és a bizakodásunkat – és lehet egy alkotás is, amiben benne van az egész szívünk és lelkünk. Bármi, aminek köze van Isten hűségéhez. Bármi, ami segít visszatalálni örökkévaló önmagunkhoz. Mert az élete mindenkinek összekeveredik. Ahogy a költő mondja: „kétes harcba bonyolódik az ember, most magával, majd a környezettel” (Goethe) – és igen, e kétes harcban mi, emberek adhatjuk egymásnak a legtöbb segítséget a kiút megtalálásához. Nem is mindig a szavainkkal, bár nagyon kell a jó szó is, inkább a lényünkkel – annak pedig tisztultsági fokával. Amikor egy-egy tiszta életű ember szavát halljuk, abban mindig ott a csöndes biztatás – te is lehetsz ilyen!

Hát vegyük észre a sok mérget, amit magunkban gyűjtünk, és vegyük észre a sok zavart és homályt, amit mások életének rongálásával okozunk, legtöbbször úgy, hogy észre sem vesszük. Mind ez pedig abból fakad, hogy odahagyjuk Isten hűségét, nem örülünk már neki és nem keressük abban az erőink forrását. Pedig arra születtünk valahányan, hogy áldássá legyünk egymás számára. Még az imádság is kevés, mert áldássá, mézzé kell lenni. Ahogy Dante mondja az Isteni színjátékban: boldogabb az élet, ahol több a jóság. Hát így legyen, és majd meglátjuk, az élet mézéből egyetlen csepp is elég minden napra! Ahogy Eötvös József mondja szép versében:

„Oh, nézd a rózsafát, téli napokban

Oly búsan áll, virágtalan, komor,

De zöld borítja újuló tavasszal,

És száz virágtól vidám a bokor.

S e szív, mely hajdan elragadva érze,

Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,

E szív ne vetné messze téli álmát,

Ne hajtana új virágokat? Remélj!”

 

Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te nem hagyod el népedet a pusztában a próbatételek idején sem, ahová azért viszel minket, hogy megtudjad, mi van a szívünkben. Bocsásd meg, hogy olyan sokszor nem tartottuk meg parancsolataidat és rendelkezéseidet, hanem a saját utunkra tértünk, és amikor szép házakat építhettünk és jól lakásig ettünk, akkor felfuvalkodtunk és magunknak tulajdonítottuk, mintha a saját kezünkkel szereztünk volna mindent. Kérünk, adj nekünk sokkal több alázatot és taníts meg a hálaadásra és a dicséretmondásra. Imádkozunk beteg testvéreinkért, hogy gyógyulhassanak testileg-lelkileg. Imádkozunk a szolgálókért, hogy örömmel végezhessék munkájukat. Imádkoztunk a megfáradtakért, hogy nálad új erőt találhassanak, és kérünk tőled való, mennyi táplálékot mindnyájunk számára. Ámen.