Mi a legjobb orvosság?

Igehirdetés 2015. január 18.

Mi a legjobb orvosság?

Lekció: Jn 15,9-17

Textus: Péld 17,22

„A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.”

Imádkozzunk!

Hozzád fordulunk, ó Istenünk, békéért. Hol keressük máshol, mint tenálad, aki magad vagy a békesség és az örök ragyogás! Mi emberek a saját életünket raboljuk meg, amikor balga kívánságokkal és vad vágyakkal terheljük a szívünket, minden jót kívülről, másoktól és a világtól várva, holott fordulhatnánk feléd, aki itt laksz a szívünkben. Te azt ígérted a tanítványoknak, hogy a tőled való öröm a miénk is lehet, sőt egésszé és teljessé akarod azt tenni, amit senki el nem vehet már tőlünk, még a halál sem. Adj nekünk ebből a jóból ma csak egy morzsát is, és egészen el fog tölteni minket. Küldd el Szentlelkedet, hogy értsük és befogadjuk, amit mondasz ma nekünk, és meggyógyuljunk általa. Ámen.

Igehirdetés

Nagyon sok ember szerint a vallás – és ezen belül a keresztyénség különösen is – annyi, mint kiirtani az örömöt az életből. Nem lehet bekapcsolni a tévét egy este anélkül, hogy a számtalan csatorna közül legalább kettőn ne ilyesmit látnánk és hallanánk különböző filmekben. Ezzel szemben Jézus azt mondja a tanítványainak: Én mindig megtartottam Atyám parancsolatait, és azért beszéltem erről nektek is, hogy ennek az engedelmességnek az öröme ott legyen bennetek is. Szó sincs tehát örömtelen keresztyénségről. Megváltó Jézusunk semmi mást nem akart annyira, mint éppen azt, hogy a követői tudjanak örülni abban, ha ők is az Atya akaratát teljesítik. És még az un. „szigorú” Ószövetségben is ezt olvassuk: „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” A Szentírás valóban nem takarja el előlünk az élet drámai oldalát, ezt nyugodtan kimondhatjuk és nagyon is emlékeztet minket arra, hogy meg kell benne harcoljuk mi is a magunk harcait – de el ne menjünk az ilyen kincset érő mondatok mellett, amit ugyanebben a könyvben olvashatunk, és ami ugyanúgy igaz, hogy „a vidám szív a legjobb orvosság”! Szeretném, ha ezt a mostani órát egészen ennek az utóbbinak szentelnénk most, hiszen a Példabeszédek könyvében olvassuk, ami napi olvasmányunk a Kalauz szerint ezekben a hetekben – és szeretném, ha megpróbálnánk együtt látni a szent komolyság kétségtelen követelményét, ami a Bibliánk egyik fontos mondanivalója – ezzel a másikkal, hogy „a vidám szív a legjobb orvosság.”

Orvosilag számtalanszor igazolták már azt a tételt, hogy cseppet sem mindegy, miként viszonyul valaki mondjuk a saját bajához és annak a szenvedéseihez – mert aki tud örülni akár a legapróbb jelnek, ami gyógyulást ígér, az biztosan hamarabb gyógyul. Amikor valaki aggódással, vagy a tünetei miatt már éppen feldúltan orvoshoz megy, ahogy mondani szokták, már az fél gyógyulás, ha szépen beszélnek az emberrel, és azt érezheti, hogy őt ott megbecsülik és emberszámba veszik. Az ókor sem véletlenül használt illatos olajokat, amikkel a látogatók megkenték a szenvedő beteg homlokát, mert a jó illat derűsebb hangulatot lopott a lélekbe, és aki derűsen viseli a próbát, annak enyhülnek még a kínjai is.

Eszembe jut a régi egyházi anekdota a buzgó prédikátorról, aki a megtérést szorgalmazva nagy haraggal éppen a pokol tüzének szenvedéseit ecsetelte azoknak, akik nem akarnak megtérni, és felemlegette a bibliai szavakat, hogy „ott lesz sírás, és fogcsikorgatás”. Ő ezt a fogcsikorgatást többször is említette, míg észre nem vette, hogy a legelső sorban egy idős hölgy vidáman mosolyog és szinte mutatja a maga fogatlan ínyeit, mint aki ebből biztosan ki fog maradni. Hogy őrá is ráijesszen, a prédikátor azzal próbált segíteni a helyzeten, hogy a hallgatók nagy derültségére kifakadt: akinek pedig nincsenek fogai, azt ott el fogják látni műfogsorral!

De azért mondjuk ki azt is egyértelműen, hogy amikor a Biblia „vidám szívről” beszél, akkor nem a kabarék és nem a vicclapok világa felé terelgeti a gondolatainkat – mert vannak olyan örömök, amik megcsiklandoznak ugyan valamit bennünk, de aztán üresebben hagynak, mint azelőtt voltunk. A vidám szív nem azonos a „poénkodással”, ahogy azt mainapság nevezzük, és még csak önmagában a jó kedéllyel sem, mert elég sok példa mutatja, hogy un. „víg kedélyű” emberek olykor nagyon is istentelenül élnek, és erre maguk is csak az életük nehezebb szakaszaiban döbbennek aztán rá. A Szentírás nem kevesebbet tanít nekünk, mint azt, hogy örüljünk az Úrban (Fil 4,4) – ami azt jelenti, hogy minél közelebb vagyunk őhozzá, sőt benne élünk, ő pedig mibennünk, annál inkább van okunk az örömre, hiszen Isten maga az örök béke, a szeretet napfénye, ragyogása, és ha őbenne nincs örömünk, akkor ugyan hol máshol fogjuk azt megtalálni?

A 20. század egyik nagy felfedezése volt a feltételes reflexek világa, amit úgy lehet körülírni, hogy az élőlények, és nem csak az ember, hanem a kutyák és a delfinek, és mind a többi, a tigris és az oroszlán is tud tanulni, ha eleségről vagy más testi örömökről van szó. Magunk is jártunk Amerikában olyan delfináriumban, ahol elképesztő dolgokat műveltek ezek a lények, de láttuk, hogy mindig megkapták érte azonnal a jutalom eleséget, és így aztán tudták, hogy a dolog megéri. Azért hívják az így kiépített tudást „feltételes reflexnek”, mert az eleség a feltétel – vagyis közvetlen jutalmazás kell ahhoz, hogy tanuljon és emlékezzen az a lény – de mi emberek ennél többre vágyunk. Nekünk tágabb a horizontunk, mint a táplálkozás, és minket inkább elszomorít, ha csak ilyen „feltételes” örömeink vannak.

Mi akkor vagyunk boldogok, a mi szívünk csak akkor vidám igazán, ha szabadon, a saját elhatározásunkból és döntésünkből járunk a helyes úton. A mi kedélyünket nem csak alulról, a táplálkozás felől, a testi élet világából szabályozza az élet, hanem felülről, az erkölcsi önérzet irányából is. Embernek lenni annyit jelent, hogy nem csak a gyomrom boldog, hanem a lelkem is jól érzi magát, mert tudom, hogy helyes úton járok. Úgy is mondhatjuk ezt, hogy a bibliai értelmű „vidám szív” egy kétszintes épület, ahol fent vannak a szabadon és örömmel hozott döntések, lent pedig, az alapszinten a derűs, napfényes jó kedély, a lélek vidámsága – és ez a két világ kölcsönösen feltételezi és kiegészíti egymást, nincsenek meg egymás nélkül. Aki tud oldottan, derűsen érezni, pozitívan, acsarkodás nélkül viszonyulni a világ dolgaihoz, annak könnyebb lesz a maga fontos döntéseit jól meghozni, és aki helyesen él a maga szabadságával, jól gazdálkodik a rábízott életkincsekkel, hozzájuk méltóan bánik velük, az derűsebb lélekkel járja majd végig a maga földi útját. Ehhez persze sok belső napfény szükséges, de éppen ezt adja meg az Isten-közelség. A vele beszélgető ember ugyanis olyan, mint Ábrahám, akit „Isten barátjának” neveztek. (Jak 2,23) Az igazi barátság pedig nem függ a másik lény ábrázatától, sem attól, hogyan áll éppen az orra, hanem az önmagában való többlet és ajándék.

Isten szeretete és jósága is ilyen feltétel nélküli jó, ami egyszerűen csak ott van, és bárki, bármikor élhet vele. Élünk is, éspedig rengeteget, legtöbbször úgy, hogy észre sem vesszük. Hát jó lenne valóban elkezdeni észrevenni, már csak azért is, mert akinek tényleg ott van ez a nagy szeretet a lelkében, éspedig számon tartottan, tudatosan, mint a legdrágább tudás és mint kincs – az elkezd egészen másként viszonyulni az élete dolgaihoz és élete szereplőihez.

Egy társaságban történt, ahol a lélekvándorlás dolgát vitatták, van-e vagy nincsen. Egy idősebb keresztyén elkeseredetten védte a bibliai igazságot, hogy egyszer élünk, de az ellenfelei szorongatták mindenféle érvekkel, és egészen sarokba szorult. Mikor már kifogyott az ellenérvekből, egyszer csak elmosolyodott és azt mondta: én már az előző életemben sem hittem a lélekvándorlásban! Ezen aztán jót derültek, és találtak másik témát.

Itt, a Példabeszédek könyvében találjuk azt a nagyszerű mondatot is, hogy „akinek életútját kedveli az Úr, azt még ellenségeivel is összebékíti.” (Péld 16,7) Jézus ezt a meghökkentően szép gondolatot növesztette fel magában, mint ami Isten jelenvaló nagy szeretetéből teljesen logikusan, magától következik; ezt tanította tanítványainak az ellenségszeretet követelményében, és ezért imádkozott a kereszten saját maga is azokért, akik gyalázták és megölték őt. „Akinek életútját kedveli az Úr, azt még ellenségeivel is összebékíti.”

Hány családban van ott egy megoldhatatlan emberi konfliktus vagy feszültség, talán meg nem értés, elég gyakran vád is, éspedig nem ritkán kölcsönös vádak – mi hozhat gyógyulást ilyen elmérgesedett helyzetekben? Hiszem és vallom, hogy egyedül és kizárólag az, ha visszatalálnak Isten szeretetéhez, a mi „fényes napunkhoz”, ahogy a 84. zsoltárban énekeljük (84: 6.v.) – és az a napfény valóban bevilágít végre a lélek sötét mélységeibe és meggyógyít minden sebet, kitakarít minden szennyet. Emberek és asszonyok megtanulnak bocsánatot kérni és bocsánatot adni, éspedig az adós szolga jézusi példázatának értelmében (Mt 18,23), hiszen végre már látják maguk is, hogy itt nincs senkinek sem igaza, itt csak kegyelemre szoruló bűnös emberek vannak, más nincs. És nem arra szövetkeztünk valamikor, hogy egymást boldoggá akarjuk tenni?

Így lesz az ember újra „vidám szívű” lény a rosszkedvű, ellenséges, csalódott emberből. Megint a helyére áll, amit elhagyott, legalábbis lélekben elhagyta; újra teszi azt, ami valójában a kötelessége is lenne, és megint megbízhatóan az, aki mindig is volt. Ezek után meglepődve fogja tapasztalni, és ezt is számos példa bizonyítja, hogy a dolog elkezd kifelé sugározni. Az ilyen értelemben „vidám szív” már nem csak a saját életére lesz a „legjobb gyógyszer”, hanem másoknak is elkezd világítani. Nem azért, mert olyan nagyon lámpás akar valaki lenni, az nem is szokott sosem sikerülni – hanem azért, mert ami tiszta, ami egyszerű és jó, az másoknak is mintául kezd szolgálni. Elkezdik irigyelni a többiek. Aztán hozzáfognak egyik-másik részét kipróbálni, és mivel jónak bizonyul, meg is valósítják. Kiderül, hogy a „vidám szív” mindig másokat is vidámító szív, hiszen minél kevesebbet foglalkozik az ember a maga sebeivel és megbántottságaival, minél inkább azt látja, hogy a másik ember is csak olyan, mint ő maga, annál több jóra telik tőle azok iránt, akiknek arra nagyon is szüksége van.

Ma csak egyetlen kérdést kérdezzünk ezért magunktól: van-e szükségem erre a „legjobb orvosságra”? Akarok-e ilyen belülről fakadóan vidám szívű ember lenni, vagy ragaszkodom a „csontokat is kiszárító” rossz kedélyemhez? Az élet nem kínál mindig örömöket, sem pedig a többi ember. Az élet ilyen is, meg olyan is önmagában, és a többi ember között is akad segítő és hátráltató egyaránt, valójában talán éppen azonos számban. Ezért az élet adta feltételek mindig változnak. Egyedül Isten szeretete az, ami feltétel nélküli; ami valóban olyan, mint a nap áldott fénye, amely feljön igazakra és hamisakra egyaránt, nem kérdezve azt, ki érdemli meg azt. Ezzel a napfénnyel, éspedig lelki napfénnyel töltekezzünk meg, és onnéttól elkezd majd változni a világ körülöttünk. „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” Ennek jegyében megértjük, hogy „könyörülő Istenünk mily áldott csodát tett velünk” (298:1 v.) – és nem lesz nehéz még „örömmondó békekövetnek” sem lennünk. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy te le tudod és le is akarod venni rólunk a rosszkedv bilincseit, mert a magad örömét közlöd velünk, ami az Atyának való engedelmesség – és azon vagy, hogy a mi örömünk is teljes legyen ebben. Köszönjük a jó hírt, hogy lehet vidám a szívünk, éspedig nem csupán külső feltételek következtében, a világ állása vagy az emberek hozzánk viszonyulása miatt, hanem belülről, a te szívünkben való jelenléted miatt. Add ezt az éltető ragyogást, a te fényes nap mivoltodat látnunk minden nap és minden órában, a próbák és a nehéz idők során is, hogy megváltozzék általa az életünk. Békíts meg minket még ellenségeinkkel is, hogy egyáltalán ne is legyenek ellenségeink, és tudjuk szeretni azokat, akik meggyógyulhatnak szeretetünk által. Imádkozunk a betegekért, akiken testi vagy lelki gyengeség vett erőt, és a szomorúakért, hogy vigasztalást találjanak. Segíts mindnyájunkat áldott, vidám szívhez, mert az a legjobb orvosság. Ámen.