Ami értelmet ad a dolgoknak

Igehirdetés 2012. május 13.

Ami értelmet ad a dolgoknak

Lekció: Zsolt 98,1-9
Textus: Róm 12,1-2

„Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Sokféleképpen beszélsz te az emberekkel, akié pedig egyedül a bölcsesség és az értelem, s aki mégis meg akarod magadat értetni velünk, földi halandókkal. Engedd, hogy értsük szavadat, s értsük azt az üzenetet is, ami hallgatásodban rejlik. Hiszen hallgat a mester, hogy tanítványát kikérdezze, és hallgat a kedves, hogy párját próbára tegye. Az is beszél, aki hallgat, hogy a megértés annál bensőségesebb legyen, ha elérkezik. Amikor magányosan, elhagyatva állunk s nem halljuk hangodat, úgy tűnik, örökre elszakadtunk tőled. Taníts minket hallgatásod csendjeivel, hogy mikor megértjük értelmét, egész szívünkből zenghessük a választ. Adj megtisztulást és új éneket, mikor eljön szívünkbe a hit és az igazság. Hadd dicsérjen méltó ének, mikor felfogjuk, te szeretetedből hallgattál, mert kegyelmes Úr vagy, és örökre az is maradsz. Ámen.

Igehirdetés

Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát, az tudja, hogy ez a szókapcsolat, hogy „okos istentisztelet” egyetlen egy helyen található a Szentírásban, itt a Római levélben, ahonnan az előbb felolvastuk. Hiába keressük más bibliai könyvekben, végiglapozhatjuk az ezerötszáz oldalát, még párhuzamos vagy rá egy kicsit hasonlító mondatot sem találunk. Nem értjük pontosan, hogyan lehet okos egy istentisztelet, de a reformáció első bibliafordításai óta ez szerepel a Luther-féle német, aztán sorra az angol és a francia fordításokban, és a mi Károli Bibliánkban is, talán éppen ezek nyomán – mind a mai napig.

Az igazság ezzel szemben az, hogy ezen a helyen az eredeti szövegben egy elég közismert, egyetlen szóval mégis nehezen lefordítható kifejezést találunk, ami görögül így hangzik: logosz. Ennek az antik filozófiai szakkifejezésnek az volt a jelentése, hogy gondolat, szó, értelem, és mindjárt jobban értjük, miről is van szó, ha kimondom egy származék-szavát, amit ma is minden nap használunk, és az így hangzik: logikus. Valami, aminek van értelme, ezt a régi görögök így mondták: van benne logosz, logosszal van telve.

Így már közel jön hozzánk ez az egész témakör, hiszen ki ne kereste volna, legalábbis talán kamaszkorában utoljára az élete értelmét, ki ne vizsgálná meg mondjuk egy-egy reklámban az őt megszólító igényt, hogy van-e értelme annak, hogy éljen azzal az árucikkel, és egyáltalán, minden dologban mindig az értelmet keressük. Ér bennünket egy csapás, ránk tör egy szorongás, valami nagyon aggaszt bennünket, és egészen addig szenvedünk tőle, amíg meg nem leljük az értelmét. Egy modern, mai angol Bibliafordításban ezen a helyen már ezt olvassuk, hogy az istentisztelet „szívvel és értelemmel való” legyen, ami jelzi, hogy küzdenek a fordítók a logosz szó teljesebb lefordításáért, de azt hiszem, egy kis bölcselet-történet nélkül nem lehet mélyére hatolni ennek a nehezen érthető bibliai helynek.

Két nevet is érdemes megtanulnunk, hogy amennyire lehet, utána olvassunk a kérdésnek, ami az internet világában már nem is olyan nehéz. Az egyik egy görög filozófus, Herakleitosz neve, a Kr. előtt 500 évvel élt bölcselőé, akinek írásában először szólal meg a logosz szó. Nála a világegyetem rendjét megformáló erőt jelenti. Herakleitosz azt tartja, hogy a világon a legnagyobb bölcsesség felismerni az életben a logoszt, a dolgoknak értelmet adó örök törvényt. Hadd említsük meg, hogy ő ezt a hatalmas formáló erőt, ami ott van az Univerzumban mindenütt tűznek, valójában léleknek gondolta. Egy másik név pedig, amit szintén érdemes megjegyezni Alexandriai Philo, aki Kr. előtt 20-tól Kr. u. 5o-ig élt abban a városban, ahol az akkori világ legnagyobb és legértékesebb könyvtára volt, az egyiptomi Alexandriában.

Ebben a könyvtárba a hellenista uralkodók parancsára tudatosan gyűjtötték a kéziratokat, amiket addig templomokban őriztek, de itt került másolásra a legtöbb görög tragédia éppen úgy, mint ahogyan nagy valószínűséggel itt fordították le az Ószövetséget is görög nyelvre. Minden hajót át kellett kutatni, ami a város kikötőjébe érkezett, s minden talált tekercsről másolatot kell készíteni a könyvtár számára. Ez a csodálatos könyvtár azonban, amiben 500.000 tekercs és 200.000 pergament volt – éppen Philo életének utolsó éveiben háborús pusztítás során leégett. Ő maga viszont, aki egyébként hívő zsidó ember volt és kitűnően ismerte a Bibliát, életművét annak szentelte, hogy kimutassa, a görög filozófia logosz-szava és a Bibliában sokszor felhangzó „ige” szó, ami Isten szavát, beszédét és cselekvését is jelenti, valójában egy és ugyanaz. Ez a nagyszerű összegzés tette lehetővé János evangéliumának megírását, melyben Krisztust a kezdetek előtt meglévő igének nevezi az evangélista, és így lehetett a parányi zsidó szektából, ami a keresztyén gyülekezet eredetileg volt, a görög műveltségű világban is érthető, egyetemes üzenetű egyház.

Ha így fogjuk fel a logoszt, hogy értelmet tud adni életnek és halálnak, múltnak és jövőnek egyaránt, akkor Isten jelenlétét érthetjük alatta, ami Lélek és gondolat, szó és értelem egyszerre. Így már meg tudjuk fejteni az apostoli kérést is: „Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet.” Az okos istentisztelet azt jelenti, hogy logosszal, értelmet adó isteni gondolattal teli, és az ő Lelkével, égi tüzével is teljes istentisztelet.

Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy nem csak az istentiszteletnek, de a világon minden dolognak egyedül az ad értelmet, ha nem hiányzik belőle az Örökkévaló logosza, azaz Lelke és jelenléte. Azért fontos ezt így kimondanunk, mert van a logosznak mainapság egy silányító, degradáló használata is, amikor ti. a világ dolgait racionalizáljuk, vagyis egyszerűen beleállítjuk valamiféle értelmezési keretbe, magánál egy kicsit nagyobb összefüggésbe, és rögtön azt hisszük, hogy ezzel a dolog meg van magyarázva. Ez a „csodátlanítás” művelete, amikor pl. a természettől, s általában a valóságtól elvitatjuk, hogy csoda, s mihelyt kimutatni vélünk benne valami mechanikát, azonnal megnyugszunk. Pedig sem a természet, sem pedig a valóság nem mechanika, hanem egyértelműen csoda, és semmi túlzás nincs a költő igényében:

„Úgy néztem magamra mindig,
Ahogy csodára nézni illik,
Csodára, az ember fiára,
Kezeire, nyírott hajára.”

(Szécsi Margit)

Hát nyíljon fel szemünk meglátni a világban, magunkban és egymásban is, sőt áhítattal keresni a dolgokban ott rejlő logoszt, isteni rendet. Bátran tovább mehetünk és úgy mondhatjuk, hogy a megrendülés nélkül még csak néven sem nevezhető, egyetemes Krisztust. Mert ő van jelen minden emberi lény testi születésében, ő rejtőzik egész életünk minden küzdelmében, és ő vár minket végtelen szelíd jóságával halálunkban is.

Hogyan lesz mármost ezek tudatában logosszal teljes istentiszteletünk? Az apostol azt mondja, odaszánás révén. „Szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul.” Ez nem kevesebbet jelent, mint nemet mondani minden Isten nélküli gondolatra, döntésre és cselekedetre, akkor is, ha az olyan közel lenne hozzánk, mint a saját testünk. Mindenkihez a saját gondolatai és érzései, végső soron pedig a saját teste van a legközelebb, egészen addig, amíg tényleg föl nem fedezi magában Isten „logoszát”, az ő tüzét, az ő Szentlelkét. Ahhoz azonban, hogy ez történjen, ki kell mondanunk, hogy „nem én Uram, hanem te”, vagy ahogyan a zsoltárban olvassuk: „Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget!” (Zsolt 115,1) Ugyanezt halljuk Keresztelő Jánostól, amikor Jézusra mutat: „Annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállnom.” (Ján 3,30)

Amíg ezt nem akaródzik kimondani, hiába várunk a csodára. Míg el vagyunk telve magunktól, gondolatainktól és érzéseinktől, addig ne csodálkozzunk, hogy nincs „logosszal teljes istentiszteletünk” – de még értelmes életünk s értelmes halálunk sem. Mert ezekhez ki kell mondani a nemet Isten nélküli egzisztenciánkra, önmagunk bálványozására, s csak azután telik majd meg égi tartalommal életünk és halálunk. Akkor viszont igen! Megöldökölve az ó-embert, megszülethet az új – halálba adva a tőle elidegenedett, lényege szerint „Isten-telen” mivoltunkat eljöhet a mennyből való énünk, Krisztus. „Öldököljétek meg azért földi tagjaitokat, a paráznaságot, tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás” (Kol 3,5) – és ide bárki behelyettesítheti azt, amit neki személyesen kell megöldökölnie. Hitetlenséget, irigységet, bosszúállást, hamisságot vagy haszonlesést. Eljön majd a csoda az ő életében is!

Aztán, hogy jobban értsük a dolgot, egy másik módon is elmondja az ige a teendőt: „Ne szabjátok magatokat e világhoz.”Az eredeti bibliai görög szövegben azt olvassuk itt, hogy „ne sátorozzatok össze” a világgal. Ez képszerű, amit nem nehéz érteni – mert „összesátorozni” annyit tesz, egy fedél alá venni, sajátomnak elfogadni, magamévá tenni. Itt pedig éppen arra hallunk biztatást, maradjunk csak „utasok” a világban (409. dics. 1-7. v.), ne gyökerezzünk bele túlságosan, mert igazi és örök hazánk nem ebben a világban van. Igaz, keveset tudunk arról a másik világról, de csodálatosak róla a költő szavai:

„Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád: ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.”

(Berzsenyi: Fohászkodás)

Maradjon tehát az ember várakozó lélek, „utas” a világban – nem pedig kőoszlop, sóbálvány, amit csak ledönteni lehet. Olyan valaki legyen, aki tudja, végül hová érkezik: Az elmúlás valóban zordon – de óh, nem, nem lehet az gonosz – ha az embert ott is az ő kezei takarják!

Végül az igazán nagy „logosz”, ami értelmet ad a dolgoknak, míg csak itt vagyunk: azért érdemes a testünk Istennek kedves áldozatul odaszánni, meg a vándorló, lélekben mindig idegen utas útját járni, mert csak így tudjuk megvizsgálni, valójában megítélni, hogy micsoda “Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”. Erre pedig mindig újra szükségünk van, hiszen az élet gazdagabb és bonyolultabb annál, mintsem könnyedén működnének benne kész receptek. Az élete mindig tanulni kell! Jó lenne, ha volnának univerzális megoldások, amiket bármikor alkalmazni lehet – de úgy áll a helyzet, csak tapogatjuk a valóságot, mint vakok a falat, s mindvégig próbáljuk kiismerni, ám mindig meghökkentő dolgokra lelünk. Az életet nem azért kell szeretni, amiért a disznó a vályút szereti, hanem azért, mert mindig tanulhatunk benne!

Ezért, egyedül ezért van értelme az önmegtagadásának és az odaszánásnak. Ezért van értelme, hogy utasok maradjunk a végső pillanatig, akik készek továbbmenni, ne pedig berendezkedett polgárok – ezért van értelme az utolsó napig való tanulásnak, az élet és a mögötte rejlő logosz, Isten akarata mélyebb és mélyebb megismerésének. „Kérlek azért titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy aki rád figyel, az még a szenvedés értelmét is megtalálja. Szeretnénk eljutni odáig, hogy magunk is meg tudjuk ítélni, micsoda a te jó, kedves és tökéletes akaratod. Add ehhez értelmet adó igédet. Imádkozunk a betegágyon fekvőkért és azokért, akik életük utolsó időit élik, hogy megtalálják minden dolog értelmét. Vezess mindnyájunkat a következő hét napjaiban, hogy örömöt és értelmet találjunk munkánkban, igyekezeteinkben, míg végigjárva utunkat egyszer elérkezünk egészen tehozzád. Ámen.