Mi az élet?

2000. november 19.

Mi az élet?

Lekció: János 8:51-59
Textus: János 8:51

“Bizony bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.”

Imádkozzunk!

Istenünk, hálás szívvel köszönjük meg mindazt, amit ajándékaid közül elvehettünk tőled csak ezen az elmúlt héten is. Tőled volt az egészség, a testi erő, a táplálék és a meleg szoba. Neked köszönjük azokat, akik szeretetükben hordoztak minket, és neked köszönjük, hogy értelmesen és tartalmasan élhettünk. Légy áldott a megnyíló ígékért, amikkel tápláltál és vezettél. Lelked erejéért, amivel vigasztaltál, és kipótoltad erőtlenségünket. Megköszönjük neked a gyülekezet közösségét, a templom áhítatát, ahol kegyelmedből ma is együtt lehetünk, és azt kérjük tőled, hogy te magad nyisd fel most szívünket, értelmünket látni az igazságot, befogadni az üzenetet, ami eligazít és megerősít bennünket. Kérünk, Urunk, legyen áldásod az íge hirdetésén és hallgatásán, építs mindnyájunkat az üdvösséges életben, Jézus Krisztus követésében.
Ámen.

Igehirdetés

Mostanában olvasom egy külföldre szakadt magyar ember emlékírásait, aki magas kort ért meg, nyolcvanöt esztendőt. Élete utolsó éveiben rövid idő alatt meghalt a felesége, akivel hatvanhárom esztendőn át élt házasságban, meghalt két testvére, akik a legközvetlenebb hozzátartozói voltak, és meghalt a fogadott fia élete derekán, nagyvenhét évesen. Ezek voltak legszűkebb rokonsága, és ebben az esztendőben a szemei is csaknem teljesen megvakultak, a járása már csak támolygás volt. Ott volt egyszál maga a messzi idegenben kifosztottan, betegen, öregen.
Leírja emlékírásaiban, hogy nagy életet élt meg. Sokfelé járt a világban, sok országot, várost megismert. Az emberi élet minden színárnyalata ismert volt előtte, és mégis, amikor eljöttek életének ezek a nehéz, gyászos évei, egyszerre csak értelmetlennek és hiábavalónak, kegyetlennek és szörnyűségesnek kezdte el látni az életet. Azt kérdezi az emlékirataiban: miért születtünk, ha úgyis meg kell egyszer halni. Keserűen így kiált fel írásában: “Az élet egy véletlen, teljesen üres, értelmetlen dolog, a semmiből jövünk, és a semmibe megyünk vissza.”
Mindez tulajdonképpen érthető egy öregkorára egyedül maradt, kiégett szívű embertől, akit négyszeres gyász és teljes magány sújtott. De vajon nem kísért-e meg olykor hasonló életérzés sokakat gyász és magány nélkül is? Templomos keresztyén embereket is, akik elfogadták az új életet Krisztusban és elindultak a szoros kapun át, a keskeny úton, ami az életre visz. Nem találják-e magukat olykor ugyanilyen távol az élettől? Pedig benne élnek a biológiai létezésben, ott van az életnek, a munkának, a családnak a sodrása, és amikor jön a fáradtság, elgyötörtség, vagy egyszerűen a ködös, hideg, borult napok, amikor nem lelkesít a munka, amikor még felkelni sem igazán akaródzik az ágyból, és nemhogy az igyekezetnek, de még a helytállásnak sem látjuk értelmét, amikor szürke és unalmas minden, amikor megcsömörlöttünk attól, ami egykoron fontos és érdekes volt, igen, az ember öregkor, gyász és magánosság nélkül is el tud szakadni az élettől, az élete jövőjétől és távlataitól. És akkor mi marad? A jelen, a most marad, és a jelenben minden olyan, amilyen.
A jelen mindig teli van hiányokkal, kellemetlen emberekkel, hiábavaló kötelességekkel, a test fáradtságával, betegséggel, a többi ember érzéketlenségével, önzésével. És akkor egyszer valóban ott vagyunk, amiről a legtöbb XX. sz.-i költő és író beszél, hogy szörnyűséges az élete, de még szörnyűségesebb a meghalása. Hát hol a hiba? Hiszen minden kisgyermek csillogó szemmel készül az életre, miért lesz felnőttként belőlük kiégett szívű, csalódott ember? Mi hiányzik, mi nem sikerül?
Úgy hiszem testvérek, mindenekelőtt a hit hiányzik. A hit, az a tudás, hogy Isten bizonyosan nem azért alkotott minket, ha ő valóban örökkévaló szeretet, hogy végigvergődjük az életet, és aztán mindenestől megsemmisítsen minket.
Tessék megnézni, hogy hogy dühbe gurulnak a zsidók, amikor Jézus egy másfajta életről kezd el nekik beszélni, mint amiben éppen élnek! Nem kell nekik! Ahelyett, hogy örömmel fogadnák, meg akarják kövezni. Miért is? Mert nincs hitük. El sem tudják képzelni azt, amiről Jézus beszél nekik. Azokról a távlatokról még hinni sem akarnak, amiket ő mutat fel nekik. A távlatokról, ami Jézus szerint minden életébe bele van szerkesztve, a Teremtő szeretetéből, öröktől fogva!
Jézus hallgatói ragaszkodnak régi életükhöz, a megszokotthoz, az ismerthez. Amiből elegük van, ahhoz ragaszkodnak, nem akarnak másfajta életet. Inkább halljon meg a próféta, aki életújulásról beszél, csak maradhasson minden a régiben. Mert panaszkodni azt tudunk, de a megújulás, a megtérés, az nem kell! Nem kell az új élet!
A régi, az a fajta élet, ami a testtel azonosítja magát. Addig és annyiban vagyok, – mondja magáról – amíg testem él. És sokan hozzátesszük ehhez, amíg fiatal, egészséges a testem, az élet! Aztán ha öreg, beteg, ha magános, akkor az már “nem élet”. Az értelmetlen, üres és szörnyűség.
Testvérek, Jézus mást mond az életről. Azt mondja: Ha valaki megtartja az én beszédeimet, az nem lát halált soha örökké. Annak van élete. Vagyis van olyan élet, ami több, mint a testi létezés. Hiszen, ha csak annyi lenne, nem érne túl a halálon, nem lehetne mondani, hogy “nem lát halált soha örökké”. De – mondja Jézus – aki megtartja beszédeimet, annak élete benne van Isten örökkévalóságában, átitatódik az ő örökkévalóságával. Az ilyen ember még az elmúlással szemközt sem csupán a halált látja, hanem azt a nagy szeretetet, amely nekünk adta ezt a csodálatos földi életet, amiben van fény és árnyék is, de nem üres és nem értelmetlen. Éppen azért van benne fény és árnyék, hogy megtaláljuk értelmét, az igazi mélységét.
Jézus a maga beszédeiről tudta, hogy azok nem övéi, Istentől valók. És ezért azt is tudta, hogy aki aszerint él, az Isten szerint, Istenben és Istenből él, és így vele marad a halál nagy vizsgáján át is: soha örökké nem lát halált.
Erről az életről azt mondja Jézus, hogy minden ember előtt nyitva van, és én is ezt hirdetem ezen a vasárnap délelőttön. Ez a fajta élet, az igazi, a teljes, az Istenben való élet, mint lehetőség, nyitva van mindnyájunk számára. Rá lehet találni az ő beszédei szerinti életre, amely nem a halált látja a testi elmúláson át sem, hanem azt, hogy közelebb lehetek Istenhez. Ez az a másfajta élet, amiről Jézus beszélt, és ez teljes egészében az Atyával való kapcsolatra épül, azon múlik. Aki Isten nélkül él, nem ismerheti ezt a fajta életet, mert ezt egyedül Isten adhatja nekünk. Csak az, aki vele él, ismeri meg ezt az életet.
Persze a kérdés mindjárt ott van, a köznapi ész azonnal ágál: Nagyobb vagy te Ábrahámnál, meg a prófétáknál, akik mind meghaltak? Kinek állítod magad, milyen jogon beszélsz ilyenfajta életről? Jézus válasza: Azért, mert nekem ilyen életem van. Én megismertem az Atyát, ismerem őt, de ti nem ismeritek Istent. Pedig emlegetitek, azt mondjátok, hogy a ti Istenetek. Ha én is azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hazudnék, hozzátok hasonló lennék. De ismerem őt, az ő beszédét megtartom. Igen, lehet asszonytól született embernek is megtartani Isten beszédét, mert Jézus éppen olyan ember volt, mint valahányan, akik most itt vagyunk!
“Ábrahám örült, hogy meglátja az én napomat.” Azt mondja ezzel Jézus, hogy az ősatyák is erről a fajta életről beszéltek, ezt hirdették, erre mutatott az ő hitük. És a hitetlenkedő kérdés megint megszólal: Még ötven esztendős sem vagy és láttad Ábrahámot? Jézus azt mondja: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Erre aztán igazán köveket ragadnak; meg kell kövezni, haljon meg az ilyen ember, aki magát nagyobbnak állítja Ábrahámnál!
Mi az, amit nem tudnak elfogadni ebben? Azt, hogy Jézus kitágítja ezzel az emberi életet, amiről megszoktuk, hogy köznapi, kicsi, szürke és semmilyen. Kitágítja, amihez két kézzel ragaszkodunk, ami biztonságot ad, megszoktuk, tudjuk, hogy milyen. Visszaadja az emberi élet igazi természetét! Ezt valóba csak hittel lehet elfogadni. Neki ilyen volt, és azoknak kínálta, akik elfogadták tőle. Úgy beszélt itt Jézus a saját életéről, és minden az ő beszédét követő ember életéről, hogy az ilyenben nem az a fontos, mikor született valaki, hány éves, fiatal vagy öreg, milyen iskolákat végzett vagy nem végzett, hogy mennyi pénze van, milyen összeköttetései vannak. Nem ezeket szoktuk kérdezni, amikor egy ismeretlen emberrel találkozunk; hány éves, mit tanult, hol van a munkahelye, vannak-e fontos barátai, mennyi pénze van, milyen összeköttetései vannak, mire számíthatunk tőle. Jézus azt mondja: mindez teljességgel érdektelen, egyáltalán nem fontos az emberrel kapcsolatban. Egyetlen igazán fontos dolog van, hogy az ember ismeri-e az Istent vagy sem. A összes többi semmiség ehhez képest, lényegtelen, másodlagos. És ha azokban élünk, akkor valóban üres és lényegtelen az életünk.
Tessék megnézni azt a szegény, gyászoló öregembert, akiről az előbb beszéltem, ott az óceán partján, ahol a tengerbe hintették hitvese és fia porait. Néz a semmibe és leírja, hogy fogalma sincs, Isten van vagy nincs. Akkor is haragszom rá, ha van, – mondja – akkor is, ha nincs. És ennek megfelelően, mivel Isten létéről így érez, ennyi a bizonyossága, ennyi a hite, nem csoda, hogy nemmel tud csak válaszolni ama a kérdésre is, hogy van-e értelme az életnek, mikor már csak pislákol, mikor igazán egy megszedett fához hasonló.
Milyen más, amit Urunk mond: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok! Az az élet, ami bennem van, öröktől fogva létezik, mert Istené! Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy bennem egyedül az fontos, ami születésem előtti, ami Istenből való. Ez a részem, örökkévaló lelkem vissza is tér majd őhozzá, a halálon át is.
Milyen gyakorlati következtetések folynak mind ebből, ha ez így igaz? Két dolog biztosan: az egyik a nemet mondás képessége, a másik pedig az igent mondás képessége. Nemet mondani a régebbire, megszokottra, a megrögzöttre – valóban itt kezdődik minden! De nem a görcsös akarás, a toporzékoló hátátfordítás, a fogcsikorgató önmegtartóztatás értelmében. Mert ezekből, amilyen viharos és látványos, többnyire demonstratív a hátátfordítás, gyakran éppen olyan hirtelen visszafordulás lesz, amit elvileg el akartunk hagyni. Egyszer csak ott van, és teljesen egészében újra azt az életet akarjuk élni.
Úgy tapasztalom, testvérek, jó dolog ehelyett inkább engedni, hogy a kegyelem mintegy “kilazítson” minket régi életünkből. Furcsán hangzik is, de most ez képződött meg előttem, és szeretném továbbadni. A kegyelem kilazíthatja az embert régi éltéből. Ez néha egy-egy mélyebb elgondolkozásban történik, amikor életünk dolgait egyszerűen engedjük más oldalról is megmutatkozni, mint ahonnét látni akartuk eddig. Vagy engedjük, hogy egy-egy íge, amit érteni véltünk, egészen más értelmét fedje fel nekünk, mint ahogy régóta megszoktuk. Vagy engedjük, hogy emberek más arca is megmutatkozzon számunkra, mint eddig láttuk őket. Vagy engedjük, hogy ami eddig mindig felbosszantott a világ dolgaiban, most elgondolkoztasson vagy éppen elszórakoztasson. Egyszóval, hogy ne ragaszkodjunk két kézzel ahhoz, ami van, ahogy van, sem a világ dolgai, sem a saját viszonyulásaink közül. Tanuljunk meg mosolyogni saját kenvenc igazságainkon, gondolatainkon, elveinken, és sérelmeinken! Engedjük, hogy a kegyelem kilazítson bennünket régi dolgainkból!
Nem ezt látjuk, amikor András és Péter elhagyják a hálóikat? Vagy amikor Máté és Zákeus fölkelnek a vámszedő asztaltól? A kegyelem csodálatos módon kilazította őket abból, hogy csak úgy lehet élni, ahogy eddig éltek.
Eszembe jut egy gyermekkori élményem. Egy kiránduláson valakibe a társaink körül kullancs esett. Nagy volt a riadalom, nem tudtuk kivenni, mi lesz most. Aztán egy felnőtt elmagyarázta, hogy ennek a vérszívónak horgas feje van, és ha rángatjuk, beleszakad, beletörik. Megfogta a körmével és körbetekerte, a horgas feje így kiakadt, kilazult és akkor már magától kijött a kullancs, amit erőltetve nem lehetett kivenni. Nem kellett hozzá se kenőcs, se orvosi operáció. Azóta se felejtem ezt el, és elgondolkozom, hogy sokszor valami ilyesmi hiányzik. Ez a hozzáértő kilazítás. Erőltetjük, rángatjuk, szeretnénk kiirtani magunkból a bűnt, pedig ha egyszer odabíznánk magunkat a kegyelem hozzáértésére, mintegy magától elkezdene változni minden az életünkben. Új gondolatok jelennének meg, új szokások tűnnének föl, új erők kezdenének el mozdulni, új életforma jelei is megjelennének. Hát gazdagítsuk most ezzel a “nemet-mondás tudományát” magunkban: engedjük, hogy a kegyelem kilazítson minket a maga módján, a maga eszközeivel abból, ami a régi, ami nem ismeri Istent mibennünk.
És ugyanilyen fontos a másik, az igent-mondás tudománya is. Akik itt voltak múlt vasárnap, emlékezhetnek Jézus imájára, ez volt a lényege: Igen, Atyám. Ennél igazán nincs tömörebb, lényegre törőbb imádság! Igen, Atyám! És ez éppen olyan fontos, igent mondani tanulni, mint kilazulni a régiből. Igen, világosan és egyértelműen igent mondani arra, amit ő akar velünk. Testvérek, magunktól nem tudjuk, mi jó nekünk! Jézus is csak az Atyától tudta. Pedig szeretnénk azt hinni magunkról, hogy mi tudjuk. Szeretjük a látszatot hordozni, hogy nem vagyunk bizonytalanok, megyünk a magunk útján határozott léptekkel, és hivatkozunk értelmünkre. Németh László azt mondja egy írásában: ” Az emberi értelem olyan, mint a félelem fütyörészése a sötét erdőn.” Milyen nagyra vagyunk mégis az értelmünkkel?
Aztán hivatkozunk a megszokásra, hogy mások is így élnek, akkor mi sem lehetünk rosszabbak. De ezek mind gyenge érvek szemközt a döntéssel. Amikor ott egy nap, amire elindulunk, és indulhatunk jobbra és balra: üres órák, napok, hetek, amiket be lehet tölteni így is, és be lehet tölteni úgy is: egyetlen érvelés, ami nem dőlhet meg semmilyen körülmények között, ez: Igen, Atyám. Én nem tudom, de te tudod, hogy mi jó nekem. Te azt is tudod, mi lesz a káromra. Kérlek, mutasd meg nekem, mit tegyek, mitől tartózkodjak, hogyan döntsek! Amit te szeretsz, hadd szeressem én is azt, amit te gyűlölsz, én is gyűlölhessem azt. Azt igent-mondásnak ehhez a tudományához annyi kell, hogy figyeljünk rá, mit is akar nekünk ő mondani. Ehhez csend kell, figyelés, éber lélek, megszólíthatóság.
A minap egy hangversenyen a zenekear minden tgaja a karmester felé fordulva ült, hogy míg a kottát olvassa, a karmester kezének mozdulatait is lássa, minden rezdülésével együtt menjen. Még az orgonista is, aki háttal ült a karmesternek, egy tükrön át figyelte, hogyan vezényel a karmester.
Szemben, vagy tükör által homályosan – tulajdonképpen mindegy. Csak figyeljünk arra, aki tudja, hogy milyen módon lesz szép az életünk! Aki nem figyel, az éppen a legfontosabból, az összhangból fog kimaradni. Harmóniában a mesterrel, harmóniában egymással. Igen, így van értelme az életnek. Így nem üres.
És ha nincs senkim, akkor még mindig megmarad ő. Ha mindenki elhagyott, én az övé vagyok, és ő az enyém. Így nem üres, nem szörnyűséges, nem értelmetlen és hiábavaló a földi élet. Vajon kell-e nekünk az új élet, amit Krisztusunk ad? Ha igen, akkor tanuljunk elszakadni a régitől, tanuljuk a nemet-mondás tudományát, – talán éppen a kilazulással fog elkezdődni – engedjük, hogy ő művelje bennünk az újat. És tanuljunk igent-mondani, egész szívvel, egész lényünkkel, ahogy Jézusnál látjuk: “Igen, Atyám.” A szenvedésen, a kicsúfoltatáson, a magányon és a halálon át is: “Igen, Atyám.” Mert sehol máshol nincsen az az élet, amit ő ad. Aki azt megtalálja, aki azt megcselekszi, az nem lát halált soha örökké. Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk !

Urunk, légy áldott, hogy ma újra hirdetteted ma közöttünk a megújulás, az új élet evangéliumát. Segíts minket valóban megtanulni a nemet-mondás tudományát úgy, ahogy te akarsz el vezetni erre minket. De kérünk adj a szívünkben döntő és szívből-fakadó igent mindarra, amit te tervezel életünkkel. Kérünk, hogy tedd nyilvávalóvá, mutasd meg ezt nekünk ígédben és Szentlelked által. Imádkozunk hozzád ma egy nagybeteg férfitestvérünkért, kérünk hallgasd meg imádságunkat, szerettei imáját gyógyulásáért. Imádkozunk ma emlékező testvéreinkkel, akik elvesztett szeretteik után tekintenek, kérünk, hogy fogadd el hálaimánkat, kéréseinket. Vezess minket a most következő hét napjain ígéd és Szentlelked erejében, hogy élhessük azt az életet, amit Krisztusban közölsz a világgal és velünk.
Ámen