Mi emeli fel a lelkünket?

Igehirdetés 2014. szeptember 28.

Mi emeli fel a lelkünket?

Lekció: Préd 12,1-7

Textus: Ján 3,16

„Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Imádkozzunk!

Örök Atyánk, akiben nincsen keletkezés és nincsen elmúlás, aki jóságoddal körülöleled a mindenséget, hozzád száll a szent nap öröme és hálája. Te ajándékba adtad mindeneknek a létezést, hogy utunk során téged megismerjünk, és hogy helytállásunk és hűségünk mértéke szerint a saját örök mivoltodat is közölhesd velünk. A te ajándékod az ige is, az örök, teremtő szeretetgondolat, amit ma újra felkínálsz minden valóban nyitott és alázatos léleknek, és mi semmit nem tudunk cserébe adni, csak megtört szívünket. Tudjuk azonban, hogy te nem olyan vagy, mint az ember, aki mindig vár valamit cserébe, ha adott, vagy legalább arra törekszik, ne legyen kára abból – mert te Krisztusban mindenedet odaadtad értünk, hogy szereteted eljusson hozzánk. Segíts ebben az órában, aki türelmesen tanitgatod még a csökönyös és önhitt embereket is, hogy helyesen érthessük igédet, és te felemelhess általa magadhoz mindnyájunkat. Ámen.

Igehirdetés

Kevés olyan megrendítően szép mondatot írtak le valaha is, mint a Prédikátor könyvének előbb hallott néhány szava, ami az emberi mulandóságról szól. Így ősszel, amikor sárgulni kezdenek a falevelek még azoknak is eszébe jut, hogy nem voltak mindig itt, és nem is fognak örökre itt maradni, akik erre egyébként ritkán gondolnak. Fiatalok, akik élettel és energiával teli készülnek arra, ami előttük áll; életük derekán járók, akiknek minden sikerül, vagy éppenséggel küzdenek, nyugdíjasok, akiket lefoglalnak a betegségeik és a kezelések – de általában mindenki, akit eltöltenek a mindennapok, végeredményben tehát mindnyájan felkapjuk a fejünket ezekre a hatalmas őszinteségtől teli szavakra. „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, azok az évek, amikről azt mondod, nem szeretem ezeket!” És aztán gyönyörű képek és hasonlatok következnek, amik mind arról szólnak, hogyan gyengülnek a szemek, hogyan válik az élet maga nehézzé és lényegtelenné az öregedéssel, amíg végül elszakad az ezüst fonál, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.

Mindig megvolt annak a kísértése, hogy ezeket a drámai és súlyos szavakat feddésként, vagy legalábbis felemelt mutatóujjal való szigorú figyelmeztetésként értelmezze az egyház, és maga is kihasználja a saját céljaira a halállal való fenyegetőzést. Istennek legyen hála, ezek az idők elmúltak, de tegyük hozzá, a modern időkben a különböző katasztrófa-filmek átvették ezt a szerepet, és naponta a föld pusztulásának elképesztő sok változatát vetítik elénk, ráadásul nem annyira a lelki ébresztés, hanem a tudatos félelemkeltés szándékával, aminek a hátterében vélhetőleg nem ritkán a nagy pénznek az az igénye rejlik, hogy fogyasszál, vásárolj gyorsan minél többet, hiszen úgyis el fog rövidesen pusztulni minden.

Milyen jó, hogy lehet ezt a dolgot pozitív oldalról is nézni, és hallgathatjuk a „Gondolj teremtődre ifjúságod idején!” mondatot egészen örvendetes értelemben is. Abban az összefüggésben, hogy igenis jó dolog egyáltalán a Teremtőnkre gondolni. Annyi mindennel foglalkozunk, annyi minden fontos és érdekes, csakhogy ezek a dolgok igen gyakran nem visznek minket közelebb Istenhez. Azt tapasztaljuk, hogy sokszor üresség marad egy úgynevezett szórakozás után, és összesen annyi történt, hogy elütöttük az időnket. Elérünk egy dolgot, amire nagyon vágytunk, és amikor tovább haladva visszanézünk rá, csodálkozunk magunkon, miért is volt ez olyan fontos, amíg nem jutottunk hozzá. Miért találjuk üresnek és hiábavalónak az élet dolgait, szinte pontosan ugyanúgy, ahogyan a Prédikátor könyvének szerzője is minduntalan felkiált a kipróbált és megízlelt gazdagság, a lakomázás, az építkezés, vagy akár a borivás végeztével is: „Hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság”? Azért és annyiban hiábavaló, vagyis üres (mert ezt jelenti a bibliai szó) minden, de minden ezen a földön, ha és amennyiben nem visz minket közelebb Istenhez. Pedig őhozzá egy egészen királyi út is vezet, éspedig az, hogy rá gondolunk. Nem kell ehhez létrán fölmászni az égbe, nem kell magunkat hibátlan szentségbe öltöztetni, még az sem szükséges, hogy a legmagasabb szinten kiképzettek legyünk a teológia ismeretek dolgában. Aki őrá gondol, az félig már elindult az ő irányába. És mennyi, de mennyi hiábavalóságra szoktunk ő helyett gondolni: ijesztő dolgokra, amiktől lehet rettegni, aztán vágyak által kiszínezett dolgokra is, de talán a bosszúságot okozó dolgokkal foglalkozunk a legszívesebben – szóval akad konkurencia.

Gondolj Teremtődre! – ezt a tanácsot azért érdemes megfogadni, mert ha megtesszük, eltörpülnek a félelmek, szinte nevetségessé is válnak – ugyan miről lehet lemaradni ebben az életben ahhoz képest, ha őt, életünk alapját és forrását nem ismerjük meg, és nem szeretjük úgy, ahogy méltó? Eltörpülnek a vágyak, amik kínzóak tudnak lenni, hiszen hova vágyakozik az ember, ha az nem fontos számára, hogy a végső szeretetet a saját szívében tudja? És igen, eltörpül maga a mulandóság is, mint kerülgetett és ki nem mondott téma, ami mégis csak életünk sötét, nagy kérdőjele, és a költő sem hiába fakad ki róla nagy őszinteségében: Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! (Madách: Ember tragédiája) Hát gondoljunk kevesebbet a magunk egyéni végére, és gondoljunk többet arra, aki az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt és aki eljön, a Mindenhatóra! (Jel 1,8) Jó dolog őrá gondolni, mert egészen más irányt ad az érzéseinknek, a céljainknak és a gondolatainknak.

De nem hiába olvassuk azokat a hatalmas költői erővel egymás után hullámzó, megrendítő képeket sem, amik ünnepélyes vonulással mintegy ellenpontozzák ezt a csodás felütést, ami az egyszerű, de semmi mással nem pótolható gyógyszert ajánlgatja számunkra, hogy gondoljunk Teremtőnkre. Miért foglalkozzunk hát ezekkel, ha egyszer valóban tudunk és akarunk is már Teremtőnkre gondolni, és az úgyis átalakít mindent? A lélekgyógyászat egyik érdekes eszköze a paradox intenció: amikor valaki mondjuk, nem tud aludni, a terápeuta arra bíztatja, ne erőltesse, hanem éppen ellenkezőleg, mondja azt magának, hogy hajnalig le sem akarom hunyni a szememet, és erőltesse azt, hogy ő nem is akar aludni. Ebbe aztán előbb-utóbb belefárad, ha komolyan csinálja, és édesdeden elalszik – mert nem rettegett már a tünetétől, hanem saját maga elő tudta idézni, vagyis uralma volt felette, és így le is tudta győzni. Hát ilyes módon vezeti végig az olvasót ez az igeszakasz az öregedés tényein – ahelyett, hogy bújnánk előle, nézzünk csak a szemébe. Úgy, ahogyan a költő is mondja: „Tégy hát, ahogyan én, és nézz bölcsen, vidáman / a perc szemébe. Rajta, egy se vesszen! / Használd javadra, bizakodva, bátran!” (Goethe) Ez egy kicsit ahhoz is hasonló, amikor a félős kisgyermek eljut oda, hogy már a saját szándékából át mer menni a sötét szobán, hogy megmutassa magának, valóban legyőzte a félelmét.

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, amíg el nem jönnek a rossz napok, az évek, amikről azt mondod, nem szeretem őket. Ez azt jelenti, hogy azok vannak a legnagyobb veszélyben, akikkel szalad a kocsi, megvan mindenük, fiatalok, egészségesek és erősek, bejött a vállalkozásuk, nincsenek gondjaik. Kimutatták, hogy a jó körülmények között élő, sikeres, sőt befutott életű emberek között nagyobb a veszély az öngyilkosságra, mint azok körében, akik küzdenek a megélhetésükért és naponta komolyan helyt kell állniuk. Akiknek hirtelen megszalad, váratlanul celebek lesznek, dől hozzájuk a pénz – azok lelki-szellemi értelemben veszélyeztetettebbek a többieknél. Hát így értsük azt, hogy gondolj Teremtődre ifjúságod idején, mert akkor nagyobb szükséged van erre, mint gondolnád.

Amíg el nem sötétedik a nap, a hold és a csillagok – micsoda végtelenül egyszerű és szép kép ez is! Újra felhők érkeznek az eső után – ez a mondat az élet átmenetiségét idézi, hogy eső volt, aztán megint jönnek a felhők, a nagy világfolyamat nem áll meg akkor sem, ha nekünk már nem dobog a szívünk. Ilyen időkben az őrző is reszket, pedig neki az a dolga, hogy ne féljen. Az erős férfiak is támolyognak – ahogy mondani szokták, a zuhanó repülőben nincsen ateista. Az őrlő lányok is megállnak, mert elfáradtak – pedig a fiatalság azt gondolja magáról, végtelen az ereje. De az elmúlással szemben mindnyájan nagyon kicsik vagyunk. Az ablakon kinézők elhomályosulnak – igen, mert jön a szürkehályog. Az utcára nyíló ajtók bezárulnak – vagyis eltompulnak az érzékszerveink, és már nincs kedvünk a társas kapcsolatokhoz sem. A kivirágzó mandulafa sem vigasztal, mert hiába jön új tavasz a télre. Fölriadnak a madárszóra is, és egy kis emelkedőtől is félnek, a fűszer sem használ, vagyis a falat sem esik már jól – végül pedig elmegy az ember örök otthonába. Az ezüst kötél elszakad, az arany pohár összetörik, a korsó eltörik a forrásnál és a kerék belezuhan a kútba, ahogy az előbb már hallottuk. A por visszatér a földbe és olyan lesz, mint amilyen volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta. Jó ezt így végiggondolni, éspedig pontosan azért, hogy ne féljünk tőle.

Miért ne féljünk, hiszen alig tudunk valamit arról, ami azután következik! Nem is ott kell kezdeni, hogy arról elmélkedünk, ami utána következik, hanem arról, ami előtte volt! Ez pedig az, hogy mi mindnyájan, még mielőtt gondolkodni kezdhettünk volna a saját mulandóságunkról, rossz magyarsággal szólva más „szeretve voltunk”. A mi Urunk Jézus valóban és igazán szeretett minket, amikor imádkozott értünk a kereszten, és ő azért volt erre a nagy szeretetre képes, mert ezt ő maga is így tapasztalta az Atyától: az Atya szerette a Fiút, és mindent a kezébe adott. (Ján 3,35) Az emberi szabadság felfedezésének igazi pillanata volt ez, amikor valóban új szakasz kezdődött az emberiség történelmében, hiszen valaki rádöbbent, milyen nagy méltóság és szabadság is embernek lenni, és erre ezért minket is meg akart tanítani.

Miért nézhetünk félelem nélkül a testi elmúlás szemébe? Nem azért, mert mi magunk olyan erősek vagy szentek volnánk, hogy erre képesek lehetnénk, hanem azért, mert valaki minket nagyon szeretett, és erről nekünk nem szabad elfelejtkezni. Ő most is így szeret bennünket – ezért mi most is szeretet alatt élünk. Az ő szeretete vesz körül, előttünk megy, elhárítja az akadályokat és megvéd minket olyan bajoktól is, amiket csak utólag értünk meg, milyen károkat is okozhattak volna. Milyen más annak az élete, aki ezt nem felejti el, akinek ez minden percben ott van a lelkében: a feltámadott Krisztus szeret engem! Hát járjuk ezzel a szívünkben a most következő hét napjait. Gondoljunk Teremtőnkre, amikor minden rendben van. meglátjuk, más szemmel fogjuk nézni ugyanazokat, amiket addig is láttunk, mert vele együtt minden más. Nézzünk szembe a tényekkel, az idő múlásával, a felhők vonulásával, és minden változással, ami miatt az élet ma nem olyan, mint tegnap volt. Ha bölcsen, vidáman, sőt bizakodva, bátran tesszük, ahogyan a költő ajánlotta, barátunkká lesz az, ami eddig az ellenségünk volt, segít és vigasztal, ami eddig aggódással töltött el. Éspedig azért, mert életünk és halálunk alatt, felett és körül egy nagy-nagy szeretet őrködik, aki akkor is ott lesz velünk, amikor mi már olyan mezőkön járunk, amiket élvén nem is ismerhettünk. De az ő szeretet ott is velünk lesz, mert hiszen most is itt van. Aki benne hisz, az el nem vész, hanem örök élete lesz – mert az közli vele a maga életét, aki maga is örök. Neki legyen dicsőség és hála ezért! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te már akkor is szerettél bennünket, amikor meg sem születtünk, és akkor is magadhoz fogsz ölelni, amikor régen porlik a testünk. Jó rád gondolnunk, aki segítesz bátran és derűsen szembenézni mulandóságunkkal. Add, hogy hozzád méltó módon élhessük életünket, amit mindenkor körülveszel jóságoddal és megváltod a koporsótól. Ámen.