Mi kell a győzelemhez?

Igehirdetés 2013. február 3.

Mi kell a győzelemhez?

 

Lekció: Bír 7,1-7
Textus: Zak 4,6

„Nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel! – azt mondja a Seregek Ura.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy ma ismét színed elé állhatunk azzal a hittel, hogy te hallod a kimondott szavakat éppen úgy, mint a szívek sóhajtásait. Megtisztulni jöttünk szent házadba és azt kérjük, adj nekünk mindenekelőtt önmagunkhoz való őszinteséget. Vegyél el tőlünk minden láttatást, a külső szép látszatok őrizgetését éppen úgy, mint az igazi valóság elhallgatását. Vágyunk a tisztaságra és a valódi közvetlenségre, szeretnénk nagyon egyszerűek és kicsinyek lenni. Segíts minket, hogy letegyük, ami csak terhel, ami csak elválaszt tőled, vagy ami éppen önmagunk bálványozása és a te főhatalmad megtagadása. Vezess bennünket a hit gyermeki bizalmára, hogy ne magunkra nézzünk, hanem terád, aki vezetést adsz igédben és erőt közölsz Szentlelkeddel. Te erőt adsz a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítod – tedd ezt most mivelünk is. Jézus nevében kérünk, hallgass meg bennünket! Ámen.

 

Igehirdetés

Akár hogy keresünk a hadtörténet lapjain, nem találunk a világtörténelemben egyetlen hadvezért sem, aki azt mondta volna a katonáinak egy csata előtt, sokan vagytok, menjetek haza legalább egy páran. Olyat viszont annál inkább tudunk, hogy erősítésért és még több katonáért könyörgött egy-egy tábornok a döntő ütközet előtt a feletteseitől. Ezért látszik hihetetlennek a Bírák könyve híradása, hogy az ellenség ellen összegyűltek 99 százalékát hazaküldik, és aztán egyetlen százaléknyi haderővel győznek. Mi a titka ennek? Valóban van olyan győzelem, amiről Zakariás prófétánál olvasunk, hogy „…nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel”? És ha van, mi módon lehet az a fajta győzelem a miénk? Ezen megéri elmélkednünk most pár percet, hiszen a szívünkbe van írva, hogy mindnyájan szeretnénk győzni, felülemelkedni az akadályokon, és egyszer majd úgy hazaérkezni, amikor végigjártuk földi utunkat, hogy nem a vesztesek oldalán voltunk.

Kezdjük mindjárt magával az irracionális ténnyel: Isten nem akarja, hogy az összegyűlt 32.000 ember győzzön, különben még így dicsekedne a nép: a magam keze szabadított meg, én vagyok saját magam megszabadítója. Ezért előbb menjenek csak haza, akik félnek, ők 22 ezren vannak, de még a maradék tízezer is sok! Őket is megszűrik a pataknál, és marad összesen 300 fő, vagyis valójában kevesebb, mint egyetlen százalék. Isten akarja, hogy megszabaduljanak, ő igazán kíséri a nép sorsát és sokféle módon gondoskodik is róluk, de most egészen más úton jár, mint amit az emberek vagy akár mi, mai olvasók is várnánk.

Halljuk meg ebből először is a nyilvánvaló üzenetet, hogy Isten olykor egészen másként szabadít meg bennünket, akik az övéi vagyunk, mint ahogy azt mi magunk szeretnénk – és ezt nem könnyű elfogadni. Vannak terveink és nem válnak valóra. Baj? Igen, az – ha csak emberileg nézzük. Néha úgy elfogy körülöttünk a levegő, annyira kicsinek és tehetetlennek érezzük magunkat, ahogyan a 32 ezer hazatérése után a 300 ottmaradt érezhette magát. Pedig ezekben az irracionálisan más helyzetekben mindig lehetőség is rejlik. Úgy érzed magad, téged nem szeret senki, vagy legalábbis nem szeretnek eléggé? Éppen ideje, hogy éppen most és éppen ezáltal felfedezd azt a szeretetet, amit nem azért kap az ember, mert megérdemli, vagy elég nagyszerű lenne hozzá, hanem azért, mert mennyei Atyánk lényege a szeretete. Elbuktál, nem sikerült valami? Látod-e már, éppen most és éppen ez által azt a győzelmet, ami látszólag a világtörténelem legnagyobb veresége volt: “Bízott Istenben, mentse meg most őt, ha akarja!” – mert azt mondta, “Isten fia vagyok“! Szálljon le a keresztről, és hiszünk neki! (Mát 27,42-43) Amikor az ember úgy igazán vereséget szenved, föl kellene emelnie szemét és meglátni azt a vereséget, amiből a világ megváltására elég győzedelem lett. Mert Isten nem mindig azon az úton szabadít, amit mi elvárnánk tőle, sőt szabadítása olykor egészen irracionális, egészen értelmetlennek tűnő szabadítás. Úgy vezet például győzelemre, hogy megtanít rá, mi volt az értelme egy-egy vereségünknek – és ha megértve ezt túllendülünk magán a helyzeten, a benne való vergődésen, s felfogjuk a dolog igazi jelentését, akkor az ő győzelme már a miénk is. De ehhez mindenekelőtt kell elfogadnunk, hogy ő nem úgy szabadít, ahogy azt mi várnánk és előírnánk számára, sőt olykor egészen érthetetlen utakon is vezet!

Kérdezheti valaki, honnét tudjuk meg, hogy egy helyzet, ami elfogadhatatlannak vagy nagyon rossznak tűnik, Isten kezében egy idő után mégis a legjobbat munkálja majd, s ezért leghelyesebb türelemmel és megadással lennünk. Egyedül az ige, Urunk megszólító üzenete tud ilyesmit megvilágítani, s az embernek tanácsos tisztán és nyitottan tartani a szívét az ő megszólításai előtt. Ezért ajánlgatjuk mindenkinek, hogy naponként éljen az igével, olvassa a Szentírást szorgalmasan, állandóan és folyamatosan tegye ki magát Istenünk üzeneteinek, hiszen Gedeon sem maga találta ki, hogy küldje csak nyugodtan haza a 99 százalékot, az egy százalékkal is győzni fog – ezt Isten igéje, megszólító beszéde tette számára világossá! Sokan elbízzák magukat, mi már tudjuk a lényeget – aztán észrevétlenül olyan élet-pofonokba szaladnak bele, amiket mind-mind megtakaríthattak volna, ha élnek az igével, mint mennyei kenyérrel, drága égi mannával, és nem vetik meg és nem becsülik le azt!

De nézzük ezen az általánosságon túl magát a konkrét helyzetet, hogyan is szűrődik meg a csatára összegyűlt nép, mi is az a két lépcső, amiben kiderül, kik is méltók valóban az Úr győzelmében részt venni. Ezek a szűrők ugyanis ma is érvényesek – ha valaki az Úr győzelmével akar győzni, abban kíván maga is részesedni, ezekre mindenképpen figyelnie kell.

Méltatlanok először is azok, akik félnek, vagyis akik fél szívükkel máshol vannak. A mózesi hadviselési törvény szerint a friss házasoknak el sem kellett menni a hadseregbe, sőt azoknak sem, akik házat építettek, de még nem avatták fel, vagy szőlőt plántáltak, de még nem szüreteltek belőle. (5Móz 20,5-9) Ezek az emberek nem voltak méltatlanok, hanem az élet megmaradása és normális menete szempontjából olyan helyzetben éltek, hogy az emberség és a jövő megőrzése miatt magától értetődő volt a mentességük. Rájuk a honvédelemben csak azután számítottak, ha túl voltak már ezeken az alapvető életfeladatokon. Viszont akadtak olyanok, akik ezeken régen túl voltak, és egyszerűen „meglágyult a szívük”, akiknek nem volt ennyire közvetlen élet-kötelezettsége ugyan, de a fél szívükkel mégis máshol voltak, és őket a mózesi törvény szerint haza kellett küldeni.

Mondhatnánk, hogy a félelem önmagában nem bűn, néha még a javunkra is van, megvédhet. De amikor valaki az Úr győzelme felől kétségeskedik, az már más. Nem véletlen a nagy parancsolat szava, hogy Istenünket csak egész szívvel, egész lélekkel és teljes elmével lehet szeretni (5Móz 6,5), mert ha fél szívvel szeretjük, akkor valójában sehogyan sem szeretjük. Hát bízni is csak egész szívvel, egész lélekkel és egész elmével érdemes őbenne, tudva azt, hogy elképesztően kilátástalan helyzeteken át is kétségtelen az ő végső győzelme! Függesszük erre szemeinket, az ő végső győzelmére! Emlékezzünk, hogy akit a keresztre vertek, az végül az Atya jobbjára ült! A mi életünkben is vannak helyzetek, amik jelenleg nem látszanak ugyan örvendetesnek, hanem keservesnek, utóbb azonban a megigazulás üdvös gyümölcsét hozhatják azoknak, akik méltó módon hordozzák el azokat! (Zsid 12,11) Vagyis nem önmagában a félelem a baj, hanem az, ami miatt a félelem elhatalmasodik az emberen, tehát az ő iránta való bizalmunk töredékessége. Azt kell helyreállítani, abban kell “újra megszületni”, ha kell, mert anélkül, vagyis igazi bizalom és igazi ráhagyatkozás nélkül lehetetlen őneki tetszenünk. (Zsid 11,6) A bibliai történet szerint a harcosok kétharmada ilyen volt Gedeon seregében. Fél szívvel máshol voltak; egy kicsit fontos ugyan az Úr ügye, de azért valami más legalább annyira. Ezzel a belső kettősséggel az ember mindig kizárja magát az Úr győzelméből. Legyen az egész szívünk az Úré! Fél-keresztyénséget élve ne csodálkozzunk, hogy az emberek nem kapnak kedvet, látva minket – követni őt…” De saját magunknak is használhatatlan a fél-hit. Egy kicsit kívül is, egy kicsit belül is – milyen tragédiák származnak ebből akár egy közlekedési járműre való felszállásnál is, hát még életünk fontosabb “felszálló és leszálló helyeinél.” Isten ügye vagy első helyen van, vagy igazából sehol nincs – ez a legfőbb tanítása ennek a képnek. Ne tartozzunk a magukat csak félszívvel odaszánók közé, mert akkor magunk is kimaradunk az Úr győzelméből!

De itt van a másik szűrő is. Még a magukat igazán odaszánókat is megrostálja egy további szempont – ez pedig a mohóság, a gátlástalan életvágy. Annyira beszédes a kép, hogy szinte nincs is rajta mit magyarázni. Vannak, akik szomjúságukban belehasalnak a vízbe, és a nyelvükkel nyalják, mint a kutyák, annyira nem tudnak uralkodni magukon – és vannak, akik letérdelnek, és emberhez méltó módon a tenyerükből szürcsölik a vizet. Az önfegyelem, az önkorlátozás olyan emberi kötelesség, amit Isten népének sem lehet megkerülni. Aki annyira rabja a vágyainak, hogy az emberségében már lealacsonyítja és megalázza őt, az biztosan kizárja magát az Úr győzelméből. Igenis, meg kell tanulni uralkodni magunkon, amikor dühödten kifakadnánk valaki ellen, amikor gyönyörűség volna beolvasni, amikor minden okunk megvolna az ítéletre, hogy végleg pálcát törjünk mások gyarlóságai felett, amikor leszakíthatnánk olyan virágot, ami nem a miénk, amikor rátehetnénk a kezünket anyagiakra, ami nem a mi tulajdonunk és nem is illet bennünket.

Erre persze az embernek magától rendszerint nincs ereje, és itt kezdődik az igazán fontos rész. Az a háromszáz ember, aki kiállta a próbákat, és egyáltalán ott maradhatott Gedeon seregében, mint minőségi kisebbség, az pontosan tudta, hogy ennyi ember semmiképpen nem győzheti le a midjániak sokezres tömegét, akik ráadásul teveháton jöttek, ami a korabeli hadviselésben a páncélozott harckocsinak volt megfelelő. Őket, ezt a maroknyi kisebbséget egyetlen dolog tarthatta meg, az a hitük, hogy nem ők maguk fognak győzni, hanem az Úr.
És ez a különbségtétel ma is pontosan ilyen fontos. Amíg mi a magunk győzelmeit akarjuk aratni, mert fontosak, népszerűek vagy egyszerűen szeretettek akarunk maradni, netán nem akarunk lemaradni valami haszonról, esetleg bántaná a hiúságunkat, hogy másnak lenne igaza – egyszóval amíg a mi saját győzelmünkről van szó, és nem az Úr győzelméről, addig nem is vagyunk méltók abban részt venni.

Az Úr győzelme az, hogy emberileg teljesen kilátástalan a helyzet, valami lehetetlen áll előttünk, és mi mégis tudjuk, hogy őnála semmi nem lehetetlen, ahogyan ez az angyali üdvözletben is elhangzik: Istennél semmi sem lehetetlen. (Luk 1,37) Ha pedig mindez így van, akkor tényleg az a kérdés marad, hogy mi továbbra is csak a magunk kis győzelmeit akarjuk-e aratni, vagy pedig készen állunk már az Úr győzelmében részesedni, ha és amennyiben ő azt egyáltalán adni akarja nekünk. Arra nincs ígéretünk, hogy mindig igazunk lesz másokkal szemben, arra sem, hogy mindent megnyerünk, amit el akarunk érni, de arra igen, hogy az ő győzelme tökéletesen elegendő lesz az üdvösségünkre. (Zsolt 130,7-8) És aki erre a bizonyosságra eljutott, hogy én már a Krisztus megváltott gyermeke vagyok, ő kivásárolt engem a bűn rabságából, én egészen szabad vagyok – annak már nem is olyan fontos, hogy mindig övé legyen az utolsó szó, nem olyan fontos, hogy folyton csak gyarapodjon, és ne maradjon egyetlen vágya sem betöltetlen, mert az ő élete már ezek nélkül is teljessé lett. Számára már valóság, amit a költő mond, hogy minden mulandó dolog csak hasonlat – tehát mutat valamire. Nem önmagában fontos, hanem abban, amire eljuttat bennünket. Így kellene néznünk mindent, amit csak az élet kínál, hogy hová is visz bennünket, mit munkál bennünk, mert igazából mindig egyedül csak ez a fontos.

Onnét indultunk, hogy Isten néha egészen különös úton akar minket vezetni, nem pedig úgy, és nem arra, amerre mi menni szeretnénk. Nekünk az ő útja olykor egészen ésszerűtlennek tűnik, de utólag hitben megérthetjük, miért éppen arra vezetett minket. Sok visszatekintő ember tudja, hogy ez így van, de aki még éppen a közepén él, annak leginkább türelemre és alázatra van szüksége, amíg mindez őhozzá is eljön.

Aztán megérthettük azt is, hogy az ő győzelmét fél szívvel senki meg nem érheti, mert a hit teljes odaadását más dolog ki nem válthatja. Szeressük őt egész szívünkből, egész lelkünkből és egész elménkből, ez méltó őhozzá. Végül pedig azt is láthattuk, hogy előbb méltókká kell lennünk, mint embereknek, az önkorlátozás révén, s csak az után lehetünk részesei még a szabadításnak és a kegyelemnek is. Így értjük meg, mit is jelent az, hogy „Nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel! – azt mondja a Seregek Ura.” Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, Édesatyánk, köszönjük, hogy arra biztatsz minket igédben, hittel higgyük, te olyankor is meg tudsz szabadítani, amikor számunkra az egészen hihetetlen. Meg tudsz szabadítani a legmélyebb belső kételkedéstől és el tudod venni még félelmeinket is, ha egész szívvel fordulunk feléd. Kérünk, vezess minket a teljesebb hit felé, hogy gyermeki szívvel elmondhassuk Jézussal együtt: Igen, Atyám. És köszönjük, hogy te meg tudsz szabadítani még a belénk oltott életvágy mértéktelen elhatalmasodásától, a telhetetlenség és a szégyentelen életéhség kísértéseiből is. Vigyázz ránk, hogy vakok ne legyünk a határokra, és el ne feledkezzünk arról, hogy minden cselekedetünket visszük magunkkal az örökkévalóságba. Adj lelki éberséget, és vezess minket a most következő hét minden napján engedelmességben és alázatban megmaradni, hogy egész szívvel forduljunk feléd, ami hozzád egyedül méltó. Hajolj le, kérünk a betegeinkhez gyógyító jóságoddal, töröld le a sírók könnyeit, és erősíts meg mindnyájunkat abban a hitünkben, hogy nem erővel és nem hatalommal, hanem a te Lelkeddel van diadalmunk. Ámen.