Mi van a halál után?

Igehirdetés 2003. november 16.

Mi van a halál után?

 

Lekció: Luk 20,27-39
Textus: Zsolt 90,12

“Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Köszönjük megtartó szeretetedet, amivel hordoztál minket egy héten át. Köszönjük, hogy meghallgattad imádságainkat, erőt adtál munkánk végzéséhez, vigasztaltál minket szomorúságainkban. Köszönjük az érintéseket, amiket igédben és Szentlelkeddel adtál ébresztésünkre. Bocsásd meg, hogy erőtlenek voltunk a figyelésben és érzéketlenek a különböztetésben. Uralkodtak rajtunk az önzés és a kicsinyesség, és még más dolgok is, amiket szégyenkezve vallunk meg előtted. Tudjuk, hogy rászorulunk bocsánatodra, és kérjük is tőled, hogy vedd kezedbe életünket, munkálkodj lelkünkben, mert önmagunkban nem tudjuk elvégezni a legfontosabb ránk váró belső feladatainkat. Jöjj el közénk, tedd áldottá összegyülekezésünket a te nevedben, és adj tanítást, ami felemel és megszentel bennünk minden igyekezetet. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Fiatalokkal beszélgetve hitbeli kérdésekről azt a különös tapasztalatot lehet szerezni, hogy a tizenéves korosztály tagjai között gyakran felmerül a kérdés, mi van a halál után. Meglepőnek mondhatnánk ezt a megfigyelést, amit egyébként magam is alátámaszthatok, hiszen a fiatalok befelé mennek az életbe, tehát elvileg nem aktuális nekik ez a kérdés, miért foglalkoznak akkor vele – kérdezzük magunktól. Egészen addig nem értjük a dolgot, amíg rá nem jövünk, hogy a fiatalokat azért foglalkoztatja, mi van a halál után, mert őket valójában az élet érdekli. Nagyon is gondolnak arra, amire készülnek, ami előttük áll, az életre, és azért keresik a választ még a halál utáni felől is, mert az ő viszonylag romlatlan lelkük számára a létezés még egy nagy egységben van, az ő lelkük számára nagyon is összetartozik az élet és az, ami utána van. Talán ösztönösen tudják, vagy inkább csak érzik azt, ami ennek az igehirdetésnek is az első mondanivalója, hogy az élet és ami utána következik, tehát a halál utáni, szorosan összetartoznak egymással.

Minél materialistább egy korszak, minél jobban lebecsüli a nem látható dolgok realitását – mi pedig most pontosan ilyenben élünk – annál jobban elválik az emberek gondolkodásában a testi és a nem látható egymástól, éspedig olykor egészen odáig elmenően, hogy már csak a testit ismerik el, mindent arra akarnak visszavezetni, azt teszik meg abszolutumnak, és teljesen semmibe veszik a nem látható, a lelki és a szellemi valóságokat. Ez persze a lelkünk megromlottságának jele, ha így gondolkodunk, amin nagyon nehéz segíteni, ezért legalább mi fogalmazzuk meg magunknak azt, hogy az ember testi születése is csupán egy állomás, hiszen jövünk valahonnét mindnyájan, éspedig egészen pontosan az örökkévalóságból, és a testi halálunk is csak egy állomás, folytatjuk az utunkat vissza, ahonnét érkeztünk, az örökkévaló Istenhez, aki adta lelkünket.

Ennek jegyében tehát emberi életünk, egész földi utunk csupán egyetlen része a nagy utazásnak, amit végigjárunk, ha mindjárt számunkra a legközvetlenebbül megtapasztalható része is, és Istenünk igéje arra tanít minket, hogy itt dől el az, hogy mi lesz a folytatásban. Azt visszük magunkkal, ahová itt eljutottunk erkölcsi tekintetben, se többet, se kevesebbet. Egész földi utunkat arra kaptuk, hogy eljussunk benne egy magasabb szintre, mint ahol akkor álltunk, amikor születtünk. Minden ember életében ott a nagy kérdőjel, hogy mi lesz belőle az alatt a földi útszakasz alatt, amíg itt vendégeskedik. Az egyik ember erre használja fel az életét, a másik arra, és végül is “ki mint vet, úgy is arat” – vagyis azt visszük magunkkal a folytatásban, ahová engedtük, hogy a kegyelem emeljen bennünket.

Lehet persze a halál utániról becsmérlően szólni és gondolkodni, amint azt Jézus idejében is tették a szadduceusok, akik egyébként papi fejedelmek, vallási vezetők voltak és hitetlenségükről voltak híresek. Megpróbálják nevetségessé tenni a feltámadás és az örökélet hitét azzal, hogy kié lesz az asszony, akinek meghaltak férjei, odaát. A maguk köznapi és szentségtelen gondolkodásmódjával közelednek a szentséges, az isteni védelme alatt álló halál utánihoz, és persze, hogy így nevetségbe fulladna a kérdés – de nem azért, mert a dolog maga nevetséges, hanem azért, mert az ő gondolkodásmódjuk az, ahogyan ezzel a szent és komoly kérdéssel foglalkoznak. Ezek az emberek megátalkodottak, és rajtuk ezért nem is lehet segíteni. Jézus is csak annyit mond nekik, hogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát, így hát igen tévelyegtek.

Nekünk azonban valami jobbról beszél az ige. A Zsoltárok könyve 90. fejezete Mózes imádsága, és ebből való az a biztatás, ami nekünk is imádságunkká lehet: “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Miért biztatás ez az ige? Azért, mert azt üzeni, hogy az embernek mindenkor lehet lelkileg növekednie. Számlálhatja úgy napjait az ember, hogy bölcs szívhez jusson, ami azért, mondjuk meg, nagyon nagy dolog. Micsoda evangélium ez az üzenet! Senki nem születik közülünk úgy, hogy bölcs lenne a szíve. Még felnőtt korban is mennyi vágy, mennyi félelem és mennyi félreértés van a bensőnkben! Tényleg nagy bölcsességre van szükségünk ahhoz, hogy valóban tisztában legyünk önmagunkkal és jól értsük a többi embert is, mert hiszen valami ilyesmit jelenthet a bölcsesség. És ebből bizony nagyon kevés szokott jutni minden embernek.

Ezért fontos most ez az üzenet: van növekedés! Neked is, nekem is lehetséges “úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Az ember természetéhez tartozik, hogy elakad. Megy az élete útján és egyszer csak észrevétlenül megtorpan valamin, sokszor maga sem veszi észre, hogy tulajdonképpen hol és min – de aztán egy helyben rostokol az élete. Nekünk magunktól nem is szokott sikerülni csak úgy tovább lépni. Azért is fogalmaz így a zsoltár, hogy “taníts minket” – mert pontosan erre van szükségünk, hogy Istentől tanítottak legyünk. “Ha nem te szólsz Uram, a szó fülig ha érhet, de szívig nem mehet, de szívig nem mehet” – mondja énekünk. És valóban, nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal az igével is, ami Isten szájából származik. Éppen ez tartalmazza az ígéretet, hogy “mindnyájan Istentől tanítottak lesznek”. (Jer 31,31-34  Ján 6,45), amelybe kapaszkodjunk bele most mindnyájan és kérjük tőle valóra váltását: Uram, te ígérted, hogy megvilágosítasz minket, mégpedig mindnyájunkat – kicsinyektől fogva a nagyokig: taníts hát minket!

Ne felejtsük el, hogy a tanulás belső dolog, bennünk magunkban történik, és akár lelki tunyaság, akár hitbeli engedetlenség meg tudja akadályozni. Emlékezzünk a diákéveinkre, hogy néha milyen nehéz volt megbirkózni valamivel, ami nem volt az ínyünkre. Hasonlóan van ez a lelki tanulni valóinkkal kapcsolatban is. Némely leckét annyiszor kell újra tanulnunk, hogy szinte már rekordot döntünk az ismétlésekkel. Ezért jó figyelnünk arra, hogy valami részünk nekünk magunknak is van ebben a tanulásban: mi számláljuk a napokat, vagyis mi éljük a magunk életét. Senki helyettünk belátásra nem juthat, senki helyettünk elhatározást nem hozhat, senki helyettünk a szívünket nem tudja tisztán tartani, nem tud a békességre igyekezni, mert mi vagyunk azok, akik – így vagy úgy – “számláljuk napjainkat”. A mi “számlálásunk” módjának következménye az, hogy milyenné is válnak napjaink, és ha nem is vagyunk függetlenek a világban zajló történésektől, az életünk igazán fontos, erkölcsileg is elbírálható tényeiért magunk felelünk. Nem azt fogják kérdezni a hazaérkezésünk pillanatában tőlünk, hogy milyenek voltak a rokonaink és mit kaptunk az emberektől, hanem azt, hogy mi magunk mit kezdtünk azzal, ami ért bennünket. Mivé tettük napjainkat, mivé tettük éveinket.

Ennek a résznek ezért ez a legfontosabb üzenete: van növekedés, lehet tovább lépni, senki nincs végső elakadásra ítélve, csak kérni kell, hogy tanítson minket Isten úgy számlálni napjainkat, hogy valóban bölcs szívhez jussunk. És akkor egy bölcs szívet fogunk elvinni majd magunkkal az örökkévalóságba.

Ha már az emberi szabadságnak ezt az evangéliumát értjük és szeretjük, akkor nem is olyan nehéz innen tovább lépnünk és folytatásul azon gondolkodnunk, hogy akkor hát Istennek mennyivel nagyobb lehet a szabadsága, ha nekünk, embereknek, ilyen nagyot tudott adni. Az ő mennyei lehetőségeiről azt halljuk, hogy akik általa méltóknak ítéltetnek az eljövendő világra, azok nincsenek többé mindenestől alá vetve olyan végletesen azoknak a mindennapi szükségleteknek, amik nélkül az élet szinte elképzelhetetlen, és ami annyi ember életre szóló problematikáját kiteszi. “Nem házasodnak és férjhez sem mennek” – ezt úgy érthetjük, hogy nekik nem ezek a témák jelentik az élet végső nagy problémáit, nem ezeken áll vagy bukik az üdvösségük kérdése. És “meg sem halhatnak” – ezt, hasonlóan úgy érthetjük, hogy még a testi halál sem uralkodik rajtuk végső valóságként, mert ők a jövendő világ eljegyzettjei, az ő életük már akkor Istennél van, amikor még el sem mentek innen. Nekik ezért a testi elmúlás sem úgy esik a latba, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük. (1Thessz 4,13) Tudják, hogy az angyalokhoz lesznek hasonlók és Isten fiai lesznek – mert a feltámadás fiai.

Egy újszövetségi igehirdetés tanúi is vagyunk itt egyszersmind, amikor a jézusi igéket hallgatjuk ezekről a dolgokról, és megtudhatjuk belőle, hogy miként is magyarázta Megváltónk az ószövetségi igéket. A Mózesnek az égő csipkebokorból szóló isteni igékből már a feltámadásról és az örök életről szóló üzenetet hallott ki: Isten Ábrahámnak, Izsáknak és Jákbnak Istene, márpedig ő nem holtaknak, hanem élőknek Istene, hiszen “mindenek élnek őneki” – vagy ahogyan az új fordítású Bibliánkban olvassuk “az ő számára mindenki él.”

Azt hiszem, ezen érdemes sokat gondolkodnunk, hogy mindenek élnek őneki. Nem csak a jók, és nem csak az igazak, nem csak a felsorolt nagyok, az atyák és nem csak a hősök, hanem “mindenek”. Az ő számára élnek azok is, akik elbuktak, a gyengék és a bűnösek, a meghasonlottak és az elkeseredettek – az ő szíve nagyobb, mint a vallásos igazaké, akik kiosztanák az odaát való helyeket a maguk szája íze szerint. Egy jeles egyházi elöljáró mondta az üdvösségről: nagy csodálkozások lesznek majd odaát, ki van ott és ki nincsen ott! Igen! Mindenek élnek őneki.

Talán nem a közelében, hanem távol tőle, hiszen maga Jézus is beszélt arról, hogy az ő jobb és bal keze felől való ülést nem ő, hanem az Atya fogja eldönteni, tehát igenis van különbség, ki lehet közel Istenhez és kinek kell távol lenni őtőle odaát örökétig, de nem a mi ítéletünk szerint. Az a dolog teljesen az Atyára tartozik, és ez jól van így. Ezért hagyjunk fel minden spekulációval arra nézve, hogy szerintünk ki üdvözülhet és ki nem, kinek hol van a helye odaát és hol nincs, mert ez a dolog egészen és teljesen, kizárólag Istennek, az Atyának a hatalmába tartozik. A mi dolgunk az, hogy magunk úgy éljünk itt, hogy vele legyünk és aztán így vele maradhassunk odaát is. Ezzel foglakozzunk, a hazatérteket pedig hagyjuk nyugodni Istennél ebben a bizonyosságban: mindenek élnek őneki!

Ebben a hitben élve másképpen fogunk dönteni e földi dolgainkra nézve, mint e nélkül a hit nélkül. Jobban meg fogjuk becsülni a pillanatot, mint olyat, ami nem jön soha vissza többet, hiszen Isten számára akkor is lesz, amikor nekünk már régen hozzáférhetetlen múlt, semmi más. Szeretni fogjuk az életet, saját magunkat is, gyarlóságainkon türelemmel fogunk javítgatni, és egymást is szentebb tiszteletben részeltetjük, mint olyan embereket, akik nem csak nekünk, de Isten számára is vannak, még akkor is, ha valaki közülük nem tud róla vagy nem él ahhoz méltóan. Ebben a hitben erősítsen meg mindnyájunkat a Feltámadott Krisztus! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te szent és igaz vagy, mi pedig bűnös emberek – hogyan mehetnénk eléd, ha nem bűnbánattal és alázattal? Köszönjük a hirdetett evangéliumot, hogy te szeretsz bennünket és üdvünket akarod – nem csak itt e földön, hanem nálad, az öröklétben is. Roskaszt a felelősség, hogy rajtunk múlik, mit viszünk majd hozzád e földi életből, de tudjuk, nem hagysz magunkra küzdelmeinkben. Kérünk, taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Kezeidre bízzuk az előttünk lévő hét minden igyekezetét. Adj békességet Úr Isten a mi időnkben a földön! Adj vigasztalást a gyászolóknak, gyógyulást a betegeknek. Erősíts a kísértések idején, adj halló füleket és halló szívet, amikor akaratodat közlöd. Tedd bennünk maradandóvá az életnek igéjét, amit Krisztusban adtál a világnak. Ő érte kérünk, hallgass meg minket! Ámen.