Igehirdetések

Esztendő utolsó vasárnapján

Igehirdetés 2012. december 30.

Esztendő utolsó vasárnapján

 

Lekció: Luk 20,27-40
Textus: Luk 20,38

„Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él.”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk! Esztendő utolsó vasárnapján hozzád szál a sóhajunk: vajon színed eleibe, mikor jutok, élő Isten? Pár óra maradt már csak a naptári évből, amely év január elsején még olyan tiszta és fehér volt, mint a hó, mostanra pedig már olyan lett, amilyen úton végigjártunk az esztendő napjait. Köszönjük, hogy szeretettel és gondoskodva kísérted lépteinket, nem engedted, hogy mindenestől alázuhanjunk bajba, betegségbe, testi elmúlásba jussunk, és őszinte szívvel azt kérjük most, hogy bocsásd meg mindazt, amit szégyellnünk kell az elmúlt évből. Előtted nincs rejtve ebből semmi, de mi magunk rászorulunk arra, hogy emlékeztess bennünket, hiszen szívesen mentegetjük magunkat még az emlékezetünkkel is, amikor magunkról van szó, és elfelejtkezünk a te végtelen nagy kegyelmedről, amikor pedig rólad. Segíts most bennünket, hogy igazán meghalljuk üzenetedet, és ráébredjünk arra, amit te akarsz közölni velünk az esztendő végeztével. Adj ehhez tőled való, friss mannát, élő, mennyei igét, és részeltess mindnyájunkat a Krisztus Lelkében. Ámen.

 

Igehirdetés

Esztendő utolsó vasárnapján vagyunk, amikor az ember akaratlanul is kétfelé tekint, mint a rómaiak kapubálványa, Janus tette. Előre is, meg hátrafelé is. Innét ered a mondás, hogy valaminek vagy valakinek kétféle arca, Janus-arca van. A hátrafelé tekintő „arcunk” nagyon személyes, hiszen azt valóban csak mindenki saját maga tudja, pontosan mi mindenen át is vezetett az ő egyéni útja az elmúlt 363 napon át. Az előre tekintő „arcunk” azonban mindnyájunknak az ismeretlenbe néz, hiszen senki nem tudja közülünk pontosan, hogy mit hoz számára akár csak a holnapi nap is.
Istenünk igéje mégsem hagy minket teljesen magunkra ebben az előre tekintésben, hanem néhány nagyon fontos és alapvető igazságot a kezünkbe ad.

Ha elgondolkodva és valóban nyitott szívvel olvassuk a szadduceusok álnok tanmeséjére adott jézusi választ, hogy kié is lesz hát az asszony odaát, akinek itt a földi életben hét férje is volt, akkor egészen ritka és mély tudáshoz juthatunk, mégpedig nem csak a saját, emberi életünk titkaira nézve, hanem magának Istennek lényét illetően is. Ez a pár bibliai vers egészen fontos teológiai, tehát Isten-ismereti szempontból, és ezért most próbáljunk meg lélekben valóban mindnyájan felnőni azokhoz a magasságokhoz, ahol a Szentírás vezetni akarja általa a gondolkodásunkat. Úgy leszünk ezzel a dologgal, hogy ha őt, az élő Istent jobban és igazabban megismerjük, akkor másként fogunk nézni saját magunkra is, mert ennek ez a rendje. Aki Istent igazabban megismeri, az a saját emberi élete homályos és bizonytalan pontjai között is egészen másként, sokkal nagyobb biztonsággal fog eltájékozódni, mint azt az ő ismerete nélkül tenni szokta.

A jézusi válasz, amit a neki állított csapdára feleletként adott, összekapcsolja Isten lényét valami számunkra ismert, vagy legalább sejtett, és valamennyire világosan körvonalazódott dologgal, ezért ma csupa olyasmiről fogunk hallani ebben az igehirdetésben, hogy ő, a Kimondhatatlan, a Megnevezhetetlen, a Feljebbvaló, vagyis az örök és véglegesen létező Jézus szerint milyen fontos dolgokkal tartozik össze, éspedig egészen szorosan.

Az első ilyen jézusi összekapcsolás így hangzik: Isten és a jövendő élet. Jézus beszél „e világ fiairól”, akik házasodnak és férjhez adatnak, vagyis az életről, ahogyan az van a maga szükségletei és törvényei szerint, ahogyan éljük életünket minden transzcendens vonatkozás nélkül, és beszél „Isten fiairól”, vagyis azokról, akik méltóvá lettek egy jövendő, magasabb életre. Az evangéliumok összességéből tudjuk, hogy ez nem csak a halál utáni életet jelenti, hanem teljességgel e földi valóság is, mert a megtérő, az Úrhoz forduló emberek felébrednek, és látnak valami többet már itt és most. Nem csak a saját káprázataikat látják, amik elképesztő szívóssággal fogva is tartják a képzeletüket és meghatározzák a világukat, hanem kinyílik a szemük előtt egy magasabb élet lehetősége. Aki pedig éppen ebből nem kér, az valójában magából az Örökkévalóból nem kér.

Nem véletlenül kezdődik tehát ez a bibliai rész azzal a megjegyzéssel, hogy a szadduceusok tették fel ezt a csapdának szánt kérdést, azok a szadduceusok, akik nem hitték a feltámadást. Ezek az emberek papi fejedelmek és vallási elöljárók voltak Jézus idejében, és magukat Sádók főpap leszármazottainak tekintették, innen volt a nevük. Ez a legitimáció, hogy ők ilyen nemes és régi család leszármazottai, feljogosította őket arra, hogy egymás közül válasszák ki évente a főpapot, aki egybehívhatta a szinhedriont, az egész népet vezető, hetventagú nagytanácsot, és egyben a peres ügyekben is a legfőbb bíró volt. Ezek az emberek foglalkozásszerűen űzték a papi mesterséget, amit örököltek és amihez belülről nem túl sok közük volt, kitűnő megélhetéssel. Nagyon sok kiégett szívű, hitetlen ember volt közöttük. Ezért nem meglepő felőlük az evangéliumi közlés, hogy ők azok voltak, „akik nem hitték a feltámadást”. Ez a mondat azonban azért igen súlyos, mert azt is jelenti, ők azt sem hitték, hogy az emberi élet csodája maga is mindenestől felülről való, nem pedig a véletlenből és nem a semmiből. Ezek az emberek valójában az élő Istent nem hitték, ezért nem hitték sem a feltámadást, sem pedig egy e földi magasabb élet lehetőségét.

Isten és a feltámadás, ő és egy magasabb élet, a „jövendő élet” a lehető legszorosabban összetartoznak, mondja az Atyáról Jézus. Azért hihetünk egy magasabb életben, mert Őbenne, mint minden jó forrásában hiszünk! Ő az, aki a saját létéből adott nekünk, már akkor, amikor megteremtett minket, ezért az ő megnyilvánulásai vagyunk, és ez a mi méltóságunk. És mivel ő a maga létéből részeltetett minket már az ideérkezünk során is, ezért hihetjük, és erről szól az egész Biblia, hogy ő magát az itteni vendégeskedésünket is azért adta, hogy egy magasabb létezésig vezessen el minket, amíg végigjárjuk életünk útját. A „feltámadás” szó, amiről a Szentírásban többször hallunk, egyszerre utal az itt és most lehetséges lelki megtisztulásra, a megtérésre, életünk e földi megújulására, és utal arra a halál utáni találkozásra is ővele, amit örök Atyánk mindnyájunknak elkészített.

Miért nem hisznek emberek abban a második fajta feltámadásban, ami a halálunk után következik? Mert az elsőben sem hisznek, az e földi megtérésben. Elutasítják maguktól, ezzel azonban azt a valakit utasítják el, aki a „jövendő életet”, a magasabb életet egyáltalán adni tudja. Ezért tartozik össze az ő elutasítása rendszerint az emberi élet megromlásával is, olyan emberi alámerüléssel, aminek hiába keressük az okát máshol, valójában az ő távollétéből fakad. Ilyenkor szokott ugyanis jelszóvá lenni, hogy „egyszer élünk”, ami igaz is, csakhogy nem azért élünk egyszer, hogy „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk”, hanem azért, hogy úgy éljünk, hogy egyáltalán nincs másik lehetőségünk, ezt az egyet kaptuk valamennyien, és ennek eredményét, ennek a bejárt útját fogjuk majd magunkkal vinni az örökkévalóságba. Erre akar minket Jézus elvezetni, mert ő így ismerte meg az Atyát, mint aki nem akarja a hitetlen ember halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. (Ez 18,23  Ez 33,11) Pusztán testi életünk kultusza, amibe a lélek, a psziché is beletartozik, valójában a „jelen világ” abszolutizálása, bálványozása – és bizony, ennek a körében van az óemberünk is, régi tulajdonságaink, megszokott fogyatkozásaink, egész, nélküle való jellemünk és egyéniségünk, amik mind lehúznak bennünket egy alacsonyabb életszínt felé. „Ezért van közöttetek sok erőtelen, beteg és alusznak sokan” – állítja ki a bizonyítványt az apostol az úrvacsora szereztetési igéjének végén rólunk, akik „nem becsüljük meg az Úr testét”, vagyis jelenlétét közöttünk. (1Kor 11,29-30)

Pedig Urunk Jézus nem csak e földi értelemben kapcsolja össze az Atyát egy magasabb létszinttel, hanem azt mondja róla: őáltala odaát is egy magasabb szint vár bennünket, vagyis testi elmúlásunkkal nem a férgek és nem a hamu következik. Hát akkor micsoda? Olyanok lesznek, mint az angyalok. Ez a Biblia egyik legfontosabb mondata, amit jó lenne esztendő utolsó vasárnapján különösen is mélyen a szívünkbe vésni. Nem csak itt, ebben az életben van előttünk mindig egy magasabb lépcső lehetősége, amire felléphetünk, hanem benne és őáltala odaát is magasabb szintre érkezünk. Olyanok lesznek, mint az angyalok – ez azt jelenti, hogy hitetlenségünket a sutba dobhatjuk nem csak e földi, hanem a tulnani életre nézve is. Mert akik erre méltó módon élnek, „azok meg sem halhatnak többé”, „Isten fiai” és a „feltámadás fiai” lesznek. A bibliai héber nyelvben valaki „fiának lenni” azt jelenti, hogy a tanítványa vagyok, sőt, ennek következtében az életmódom, a létezésem is belőle való. Azért fontos ezt itt hangsúlyozni, mert a legtöbb embernek komoly racionális gondot okoz, hogy hihet-e ő a feltámadásban és a mennyei életben vagy sem.

Természetesen akkor, ha Istenben való hite nincs, akkor meg se próbálkozzon vele. Hanem ha az Atyáról csak a legkisebb tudomása és tapasztalata megvolna, akkor abból ez már a legtermészetesebb módon következik, hiszen azok a „feltámadás fiai”, akik az ő fiai! Nem úgy általában hiszünk tehát a feltámadásban, hanem abban a feltámadásban hiszünk, amit az élő Úr ad az ő tanítványainak, és azoknak, akik az őbelőle, a lényéből és közelségéből fakadó életet élik. Így és ebben az értelemben tehát nem csak egy minőségibb, magasabb földi élet, hanem egy minőségibb, magasabb mennyei élet is összekapcsolódik az Atyával Megváltónk tanításában, mert akik az ő fiai, azok a feltámadás fiai, és meg sem halhatnak többé, mert olyanok lesznek, mint az angyalok. Ezért beszél az ige „értékesebb”, becsesebb feltámadásról (Zsid. 11,35), mert a feltámadás minőségét odaát, amiben egyébként hívők és hitetlenek egyaránt részesülünk, az szabja majd meg, hogy közel lehetünk-e véglegesen az Atyához, vagy pedig távol leszünk tőle. Így kell érteni azt, hogy némelyek örök életre, némelyek pedig örök halálra támadnak majd fel.

Végül pedig, egy csodálatos crescendo-ként Jézus azt mondja az Atyáról, hogy „mindenek élnek az ő számára”. Ennél valóban nem lehet magasabbra menni az Atya ismeretében, ez minden igazi teológia lényege. Számunkra, emberek számára az élet a születéssel vagy legalábbis a nemzéssel kezdődik, s aztán a halállal véget ér. De mi mindig csak a biológikumban gondolkodunk, azt abszolutizáljuk, tulajdonképpen bálványozzuk is ezzel. Pedig az élet, minden csodájával együtt is összesen csak egy edény, ami arra való, hogy magánál valami még értékesebbet hordozzon. Így is csodálatos dolog, semmi kétség. De akár milyen szép is a karácsonyi ajándék csomagoló papírja, a kérdés mégis csak az, hogy mi is van benne. Régen rossz, ha a csomagolás értékesebb annál, ami benne van. És az ajándékhoz is eleve csak úgy jutunk hozzá, hogy elszakad a csomagolása.

Földi életünk igazi értéke is pontosan abban van, hogy mulandó, de mégis arra hivatott, hogy magánál egy értékesebb tartalmat hordozzon. Erősödjünk ezért most meg ebben a hitünkben, hogy testünk csodája egy még fontosabb csodára utal, azt készíti elő, arról szól, mintegy hasonlatként. Azért születtünk, hogy oda eljussunk. Boldog ember, aki már e földi életében is rá tud mutatni erre vagy arra, hogy lám, ezt csak én csinálhattam meg, az én kezem munkája. De így nézhet az ember a gyermekeire és az unokáira is: az Örökkévaló engem használt fel arra, hogy ők ideérkezhessenek. Részese vagyok egy nagy folyamatnak, amiben nekem is szerepet szánt az Örökkévaló. Rám is számított, engem is tekintetbe vett. Helyet és feladatot adott nekem, éspedig olyat, amit a világegyetemben senki más meg nem valósíthat. Így kell érteni a költő szép mondatát: „Kinek homlokán feltündökölt a jegy / hogy milliók közt egyetlen egy.” (Kosztolányi: Halotti beszéd)

Jézusnak ez a mondása, hogy „az ő számára mindenki él” egy olyan hatalmas keretet biztosít a mi törékeny földi életünknek, ami nélkül valóban vigasztalan dolog embernek lenni. Nekem sok perem van azokkal a költőkkel, akik mindig csak a mulandóságukat siratják, mert ezzel gyakorta lehúzzák még azokat is az önsajnálkozásba, akik viszonylag normális lélekkel élnék a napokat számolatlanul. De Jézusnak ebben a mondásában mégis sokkal több van az ártatlan, önfeledt életnél. Itt Isten és az élet azonossága jelenik meg, ami egyszerre ajándék és egyszerre követelmény. Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (Ján. 1,4) Ezt magáról Krisztusról mondja az evangélista, mert ő olyan világító életet hozott nekünk, olyan fényből való életet, amit csak az Atyától lehetett hozni, sehonnan máshonnan. Ma már a fizika odáig jutott, hogy tudja, az anyag valójában megkötözött fény. Belül az anyagban fény rejlik! Az anyag igazi természete az, hogy fényt hordoz, fényből van.

Milyen jó lenne erre rádöbbennünk saját magunkkal kapcsolatban is! Fénynek szánt minket az Atya, hiszen mindenki él az ő számára. Ő látja bennünk a fényt már akkor is, amikor mi bánkódunk, akkor is, amikor valami nem úgy sikerült, mint szerettük volna, amikor szégyenkeznünk kell, amikor hitetlenek és reménytelenek vagyunk. Mindenek élnek őneki. Az ő számára mindenki él. Azok is, akik régen porladnak testiképpen, azok is, akik még nem ismerik őt. De mennyivel szebben ragyognak előtte azok, akik Jézussal együtt kimondták már: Igen, Atyám, így volt kedves előtted.

Esztendő utolsó vasárnapján összekapcsolta számunkra az ige Istent és egy nemesebb, magasabb e földi életet, kapjunk hát kedvet hozzá. Összekapcsolta számunkra ővele a feltámadást is, mert az nem magától van, hanem ő adja, amikor a saját létéből részesít. Készüljünk azokra az időkre úgy, mint akik olyanok lehetünk magunk is, mint az angyalok, mint a feltámadás fiai, mint Isten fiai. És összekapcsolta őt Jézusunk az élettel magával is, hiszen valóban ő az élet, aki számára mindenek élnek és világítanak, mert az ő fényéből valók. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk Jézus, hogy azért jöttél, megtaníts bennünket egy magasabb és méltóbb emberi életre, amiben több van e földi küzdelmeknél, mindennapi gondoknál és szükségleteknél. Érezzük és sejtjük ennek a magasabb életnek nagyszerűségét, ezért azt kérjük, könyörülj rajtunk, hogy ne menjenek kárba igyekezeteink és ne kelljen mindig újra kezdeni az első lépéstől mindent. Engedd, hogy épüljünk, kövenként és naponként lelki házzá nőve, Szentlelked templomává, aminek szántál is bennünket. Ments meg minket a gőgtől, hogy nincs szükségünk megújulásra. Hadd vegyük fel az elmúlt esztendő napjait példaként, hogy okulhassunk belőle. Segíts minket megérteni, tanulni, rádöbbenni, hogy előre léphessünk és csak mindig körben járjunk. Áldd meg családi otthonainkat békességgel és szeretettel, és hadd növekedjen országod az egész embervilágban. Ámen.