Mi vár bennünket odaát?

Igehirdetés 2011. szeptember 18.

Mi vár bennünket odaát?

Lekció: Ján. 20,1-23
Textus: Ján. 20,23

„Akinek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

Imádkozzunk!

Urunk, hálásak vagyunk ezért a mostani új vasárnapért, a megbékélés és a veled találkozás elkészített alkalmáért. Köszönjük, hogy az új élet örömével látogatod meg népedet időről-időre. Hálásak vagyunk a ma is felkínált lehetőségért, amiből minden bűnbánó új kezdést meríthet. Nem vagyunk méltók jóságodra, de evangéliumod most ismét megállít, és halljuk, amint kérdez, akarunk-e részesedni életújító kegyelmedben. Te tudod Urunk, miként éltünk mi az elmúlt héten. Hallottad szavainkat, ismerted gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Bocsásd meg azt, ami méltatlan volt hozzád. Adj megtisztulást és új erőt Szentlelked által. Jézusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

„Megbocsáttattak a te vétkeid, elmenve többé ne vétkezzél!” Ámen.

Igehirdetés

Sok embert foglalkoztat, hogy mi vár bennünket odaát. Nem voltunk mindig itt, ebben a földi életben, és egyszer majd véget is ér itteni vendégeskedésünk – de mi következi utána? Aki ezt a kérdést sosem kérdezte önmagától, az vagy önfeledt gyermek még, aki egészen belefeledkezett az élet örömeibe, úgy annyira, hogy ki sem lát belőlük, vagy pedig egyszerűen lelki értelemben fatuskó. Emberi életünknek, egész földi utunknak meghatározó valósága, hogy mit gondolunk arról, ami odaát vár bennünket, valahogy úgy, mint a hajónak a víz alatti része. Nem látszik ugyan, el van takarva, mégis a hajó mélyében rejlők határozzák meg mindazt, ami odafent látszik és mozog. Ne féljünk hát ettől a kérdéstől, hiszen ez a mi életünk tőkesúlya is – annál inkább sem, mert az egész Szentírás is azt mondja, hogy a legfontosabb dolgok közé tartozik, milyen válaszunk van rá.
János evangélista képekben felel a kérdésre, amikor leírja nekünk Jézus feltámadását. Ezek a képek lazán kapcsolódnak egymáshoz, először nem is értjük az összetartozásukat, de a lényeg felől értelmezve őket már sok minden kikristályosodik. A feltámadás első tanúi és átélői jó egy pár meghökkentő képpel szembesülnek. Vegyük most észre ezek közül ezeket: a rend, a szemek megnyílás és a megbocsátás. Mindegyik kép egy-egy pillére a feltámadás-történetnek, amiben lényeges lelki üzenet van elrejtve. Rendre-sorra fejtsük meg most ezeket.
Először is a rend, amit a Jézus sírjába behajoló ún. „másik tanítvány, akit Jézus szeretett”, minden bizonnyal maga az evangélista János, aki szerénységből nem akarta leírni a saját nevét, pillantott meg a sírban. Jézus már nem volt ott, csak a leplek, amikben eltemették őt. De amit itt végül is mind a két tanítvány látott, kétezer éven át világít és hordja az üzenetét. A Feltámadott sírjában a leplek ugyanis nem összevissza és rendetlenül maradtak hátra, hanem szépen összegöngyölítve, külön és elrendezve. Apróságnak tűnhet ez, de az evangéliumokban egyetlen betű sincs véletlenül. „Amik megírattak, azért írattak meg, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Ján. 20,31) Így olvasva az evangéliumot megértjük, hogy az a másik fajta élet, az új és feltámadott élet, amit Krisztusban készített nekünk az Atya, az maga is a rendre épül. A feltámadás első észrevehető mozzanata az üres sírban nem véletlenül az, hogy rend van. A Biblia törvénynek nevezi ezt a dolgot, és azt mondja róla, Teremtőnk úgy alkotta a mindenséget, hogy abban elrejtette igazságát törvények formájában. Ezeket a törvényeket ő nem változtatja naponként és szeszélyei szerint, erről még a természettudomány is tud. A világ és az élet törvényei állandóak és véglegesek – legfeljebb mi vagyunk vakok ezekre a törvényekre. Az erkölcsi élet rendje például a Tízparancsolatra épül, ami nem egy a lehetséges törvények közül, hanem a létezés rendje. Ezért aztán amint vétünk ellene, rögtön észrevesszük az életünkön, jó esetben a lelkiismeretünk szavára, lelki alvás és kábaság esetén pedig a sorsunk furcsa alakulásában, hogy vétettünk az örök rend ellen.
Amikor tehát a Jézus üres sírjában is rendet pillantunk meg, mindez azonnal eszébe juthat az embernek. És az is, amit Jézus mondott a törvényről, hogy „az ég és a föld elmúlik, a törvényből azonban egy jóta vagy egyetlen pontocska sem múlik el, amíg belőle minden be nem teljesedik.” (Mt. 5,18)
Az anyagi világ törvényeit a természettudósok kutatják, de a lelki-szellemi világ törvényeit minden embernek magának kell feltérképezni és megérteni. Nem is hozzáférhetetlen, hiszen itt van a kezünkben négyezer év eseményei formájában a Szentírásban, a létezés hiteles szövegében. A Lélek gondoskodott a hagyományról, hogy el ne feledjük, mi emberek, ami egyszer már megesett – és okuljunk belőle. Isten népének történetét pontosan ezért őrizte meg számunkra a Szentlélek a Bibliában, hogy okuljunk belőle. Ugyanerre a célra kaptuk azonban saját, egyéni életutunkat is, amiben szintén történnek események, s ha mi a velünk már megtörténtekből mégsem tanulunk, akkor tényleg a „reménytelen eset” kategóriájába zárjuk magunkat. Az embernek azért kell végigjárnia életútját, hogy megismerje a törvényt, és abban elmélyedve Isten jóságát fedezze fel benne.
Hát ezért van rend az üres sírban is. A feltámadott élet, a Krisztusban való új élet alapja is az örök törvény, Isten szent és tökéletes szeretet-akarata. Innen indul minden, még a halálon túli élet, a feltámadott élet titka is, ami felől rendre azt kérdezzük, hát mi is van odaát. Egy biztos, hogy az a rend, amit az Örökkévaló a világ számára a saját elhatározásából megalapozott, az érvényes itt is, és odaát is. Jó dolog ezt a rendet, Istenünk törvényét keresni, felismerni és erőink szerint megvalósítani. Néha olyan egyszerű, mint összegöngyölni a ruhákat, rendet tenni a szobánkban – néha meg nehezebb, rendet tenni a szívünkben, a lelkiismeretünkben, és főleg emberi kapcsolatainkban. De mindenképpen megéri, mert ez a dolog a Krisztus feltámadott életéhez, és így a mi új életünkhöz is nagyon szorosan hozzá tartozik.
A következő kép a szemek megnyílása. A magdalai Mária látja az angyalokat, ami már önmagában sem jelentéktelen dolog, aztán látja már magát Jézust is, de azt hiszi róla, hogy ő a kertész. Mondhatjuk úgy is, hogy nézi Jézust, de még nem látja. Elég sok ember életében állnak így a dolgok. Van, aki még csak odáig jutott, hogy az egyházat, a gyülekezetet látja, esetleg örömmel és megbecsüléssel, de vannak mások, akik meg kritikával szemlélnek minket. Hadd tegyük hozzá, elég kezdeti állapot, ha valaki még csak odáig jutott, hogy az egyházat látja ugyan, az egyház Urát, Jézust azonban még nem. Az ilyen ember egy földi társasághoz csatlakozik, aztán az első személyes csalódása arra készteti, hogy keressen magának egy másik társaságot. Még csak az egyházat látta, de még nem látta az egyház Urát.
Mária is így van először, de amint halad előre a feltámadás és az új élet megtapasztalásában, úgy nyílik ki a szeme. Ez egy olyan lépés és olyan fokozat, ami megkerülhetetlenül része az emberi élet megújulásának. Ma, amikor egy tökéletesen materialista világ már lejáróban van (bár a pénz, mint a hitetlenség vallása még nagyon is uralkodik, ezt látjuk) – mindenesetre most átlendülőben vagyunk egy másik végletbe, amikor éppen megszaporodnak a szellemi erők és az emberek fogékonnyá válnak mindenre és annak az ellenkezőjére is. A múltkorában mondta valaki, hogy őt „minden érdekli, ami csak ezotéria”. Hát ebben a kavalkádban naponta találkozni energia-feltöltőkkel, aura-nézőkkel, meg halott-látókkal, ugyanakkor elég kevesen vannak, akiknek a szeme megnyílt látni a feltámadott Krisztust. Holott ő a világ Megváltója, aki megkapta „azt a nevet, amely minden névnél feljebb való, és amire minden térd meghajol majd, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallani fogja, hogy ő Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil. 2,9-11)
Akinek még nem nyílt volna meg a szeme az ő látására, annak semmi mást nem kívánhatunk, mint hogy jöjjön el a pillanat életében, amikor a világ fénye, vagy éppen aktuális, személyes szomorúsága már nem vakítja el őt annyira, hogy ne lássa a legnagyobbat és a legfontosabbat, a Feltámadott és dicsőséges Krisztust.
A magdalai Mária szemének megnyílása nagy bíztatás, mert nem azonnal történik. Éppen ez a fokozatosság az üzenet. Eddig néztem Jézust, és azt hittem róla, ő a kertész. Egy hasznos ember, talán fontos is, olyan valaki, aki jó dolgokra képes. Aztán ő néven szólít engem, és akkor hirtelen megértem, itt rólam van szó, pontosan az én egyetlen egy, gyönyörű szép életemről, amely méltó helyet kaphat akár az örökkévalóságban is, hiszen oda is tartozik – és akkor végre, remélhetőleg kinyílik a szemem. És, ha megvakultak is volna már „hiú szemeim”, ahogyan a költő mondja, és meghalt ifjúságom – nem baj. „De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.” (Ady: Az Úr érkezése)
Milyen más az ő látványával szemünkben készülni akár a nagy útra is. Amíg csak a saját testünket látjuk, ezt a halandó és romlandó testet, ráadásul elhisszük, hogy mi összesen ennyi vagyunk, a testünk – hát addig nagyon szomorú embernek lenni. Erről szól az egész huszadik századi líra, hogy siratjuk a saját mulandóságunkat – milyen nagy csapás embernek lenni, mert meg kell halni! Pedig megnyílhatnának azok a szemek, mint a magdalai Máriáé, onnéttól kezdve pedig már mindennek más az értelme és más a súlya, mint addig volt. Mindenről, amink van, még a saját testünkről is kiderül, hogy valójában csak hasonlat, ahogyan a költő mondja. (Goethe: Faust II., Chorus mysticus) Nem önmagában fontos, hanem azzal együtt, amire mutat, ahová majd elérkezhet. Így kérjük hát ma is szemünk megnyílását attól, aki azt meg is adhatja, amikor bennünket a nevünkön szólít.
Végül még egy kép, s ez is a feltámadás történetéből való: a megbocsátás. „Vegyetek Szentlelket”, mondja Jézus a tanítványoknak, „akinek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” Talányos mondat, amit könnyű félreérteni. Amikor az egyház uralkodni akar, akkor mindig szívesen félre is érti, mintha itt Jézus hatalmi megbízatást adna arra, hogy az egyház gyakorolja helyette az ítéletet és a feloldozást. Itt azonban egyáltalán nem erről van szó. A megbocsátás itt a kegyelemben való lelki feloldódás állapota. Az ember vagy megmarad a saját egyéni sérelmei bilincseiben, mint egy összekötözött ember, vagy feloldódik a kegyelemben, és maga is tud megbocsátani. Itt a görcsös én-állítás, az, hogy „nekem van igazam, engem megbántottak” – áll szemben a feloldódással, azzal, hogy mi mindnyájan kegyelemből élő bűnösök vagyunk, akik felmentést kaptunk, ezért egymással teljesen egyenlő sorstársak vagyunk
Ennek a feloldódó megbocsátásnak a lehetőségére ébresztgeti a Feltámadott a tanítványokat, nem pedig bűnbocsátó vagy bűn-megtartó hatalommal ruházza fel őket. Ez pedig nagy különbség. A megbocsátás a világon a legnehezebb dolgok közé tartozik mindaddig, amíg az ember a Feltámadottal nem találta szembe magát. Attól a pillanattól azonban, hogy ő bejöhetett a szobámba, megállhatott már a középen, amelyik hely egyedül őt illeti, nem engem, aki szeretek a világ közepe lenni – és azt mondhatta nekem, hogy békesség néked – hát onnan kezdve már magától értetődő a megbocsátás, ami így, tőle fakadóan már egyáltalán nem nehéz dolog. Hiszen én is tőle kaptam békességemet, nem magamtól és nem a világtól. Tőle kaptam új életemet, a hitemet, hát a megbocsátást sem én adom, hanem ő adja annak a vétkes embernek – ezúttal általam. Így oldódik ki a lélek görcseiből, így lesz feleslegessé a harag, a megvetés, a sebek számontartása.
Képek a feltámadás történetében, mind a maga külön üzenetével. A rend, a szemek megnyílása és a megbocsátásban feloldódó szív. Mindegyik önmagában is áldást jelent, mindegyik előre visz. Ki-ki maga tudja, ő hol áll, neki melyik aktuális. Amint ezekben haladunk előre, úgy tudunk meg egyre többet és többet arról is, mi van odaát. Legyünk ott a Feltámadott körül, majd ő megmondja, melyik tartozik ránk a leginkább. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy olyan rendet és olyan törvényt szerkesztettél ebbe a világmindenségbe, ami emberi javunkat, sőt üdvünket szolgálja, minket véd, és életünket be tudja teljesíteni egészen a te teljességedig. Segíts minket, hogy felnyíljon a szemünk látni örök szeretet-akaratodat Krisztusban, az ő szenvedésében és feltámadásában. Add, hogy képesek legyünk az ő szeretetével feloldódni lelki görcseinkből, felinduljon a szívünk irgalmas, megbocsátó, tőle vett jóságra. Hadd legyen ez a most következő hét jobb és más, mint az elmúlt hét volt. Adj növekedést a te törvényeid megismerésében, adj feleszmélést és ráébredést látni Megváltónkat igazi, feltámadott dicsőségében, aki erősebb az elmúlásnál, mert legyőzte azt. És adj nekünk készséget a megbocsátásban, hogy ne haraggal és nehezteléssel gondoljunk azokra, akik vétettek ellenünk. Áldd meg városunk és országunk elöljáróit bölcsességgel és a rájuk bízottak iránt hűséggel. Gyógyítsad a betegeket, vigasztald a szomorúakat, és alakítsd belső életünket Szentlelked ereje és igéd tanítása által. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.