Igehirdetések

Miért olvassunk igehirdetéseket?

Vannak az ember életében elkeserítő pillanatok: olyanok is, amikor semmit nem értünk, és csak a méltatlankodásra telik. Miért jutottam ide – nem ezt érdemeltem! Ilyen helyzetekben végképp meghatározó, elérhet-e bennünket az égi szó, az ige, vagy sem. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2018. január 21.

Miért olvassunk igehirdetéseket?

 

Lekció: 1Móz 21,9-21

Textus: 1Móz 21,15-17

„Amikor kifogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek. Ott ült vele szemben és hangosan sírt. De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van. Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle.”

 

Igehirdetés

Amikor felnőtt ember gyermeket lát, ellágyul a szíve. Természetes a dolog, etológusok megfigyelései szerint az élővilágban mindenhol így van: növendék méretű egyed közelében egyszerűen beindulnak az utódápolási ösztönök, amint szakszerűen fogalmazzák. A síró gyermek különösen is szívszaggató jelenség – bibliai történetünk pedig ezúttal éppen ilyen helyszínre visz bennünket.

Mi történt? Ábrahámnak és Sárának sokáig nem volt leszármazottja, s hogy vagyonuk utód hiányában ne menjen kárba, Sára a kor szokása szerint feleségül adta szolgálólányát Ábrahámnak. Hágárnak lett is gyermeke. Késő vénségükre azonban mégis csak született saját leszármazottjuk, Izsák – s hogy az örökség egyedül csak őt illesse, Sára ragaszkodott hozzá, hogy váljanak meg Hágártól és kicsinyétől. Ábrahámnak nehezére esett, de Isten útmutatása is megerősítette ezt. Így került Hágár a pusztába, egy darab kenyérrel és egy tömlő vízzel – s mikor ezek elfogytak, következett a kétségbeesés. Itt indul igazából mai történetünk.

Amit érdemes észrevennünk az elbeszélés sodrásában, mindjárt egy erőteljes vigasztalás. Kilátástalan helyzetben is lehet Istennek olyan terve a háttérben, amit pillanatnyilag nem látunk ugyan, idővel mégis mindent jóra fordít. Képzeljük magunkat Hágár helyzetébe. Szolgálóként éli életét egy karavántulajdonos neje mellett, vagyis nem túl sok kilátással, aztán egyszer csak gazdájának felesége lesz, és még fia is születik. A nem várt fölemelkedést egy időszak után azonban iszonyatos hullámvölgy követi: elűzik a családtól, és a pusztában éhhalál vár rá kicsinyével együtt. Ki ne esne ilyenkor kétségbe?

A helyzet tehát emberileg kilátástalan, a tömlőből ugyanis végleg kifogy a víz. De fontos észrevennünk, hogy csak emberileg állnak így a dolgok. Amikor valaki egyedül marad a gondjával, sokszor nem is lát mást, csak azt, ami kétségbeejtő számára – pedig lehet, hogy Istennek a bajok mögött már régen van terve a jóra. Hágár itt önmagában annyira képes, hogy leteszi fiát egy bokor alá, s leül egy nyíllövésnyire – mert nem akarja látni, mikor meghal a gyermek. Hangosan sír, és minden oka meg is van erre. Nem tudja még, és nem meri hinni sem, hogy lehetne értenie ezt a borzasztó helyzetet másként is.

Itt érdemes megállnunk és elgondolkodnunk egy pillanatra. Súlytalan, vagy annak gondolt helyzetekben gyakran szokták az emberek vállukat vonogatni, s ezt mondani valamiről: „Attól függ…” Mitől? Attól, hogy milyen szempontból nézzük. Aztán fölsorolják, hány olvasata van egy adott helyzetnek: ha innét nézzük ilyen, ha meg onnan, akkor olyan – sőt, vannak még más lehetőségek is…

És igazuk is van, mert minden helyzet a jelentésével együtt az, ami. Hallgassunk csak meg egymással vitában álló feleket: mindig legalább két eltérő történetet mesélnek el, mert az úgynevezett „tényektől” elválaszthatatlanok az értelmezések – egyszerűen odatartoznak. Ami egyiknek büszkeség, az a másiknak nem gyógyuló seb – mert mi emberek folyton „valahogy értünk” bekövetkezett dolgokat. Van hozzá úgynevezett racionális gondolkodásunk, akadnak érzelmeink is bőven – s ezek körében elhelyezve a „tényeket” azok különböző, néha egymástól homlokegyenest eltérő jelentést kapnak.

 

„Szép bizony a világ! és annyi jó

hullámzik ide-oda tág terén.

Ó, miért is, hogy tőlünk mindig egy

lépésnyi távolban lebeg az üdv,

s lépésről-lépésre csal át az életen

szorongó vágyunk, míg a sírhoz ér!

Oly ritka, hogy az ember megtalálja,

ami pedig neki rendeltetett,

oly ritka, hogy megtartsa, amit egyszer

szerencsés keze már megragadott!

Elszabadul, mi megadta magát,

s elengedjük, amit mohón szorítunk.

Van boldogság; de rá nem ismerünk:

vagy ismerjük, de nem tudjuk becsét…” (Goethe: Tasso, III.2.)

 

Kevesen gondolnak arra, hogy emberi „értelmező képességünk” fejleszthető. Nem olyasmi, mint egy darab kő: amikor életünk eseményei során különböző hatások érik, azok javítják, vagy éppen csökevényesítik érzékenységét. Nem csak hogy „él” ez a képességünk, mint valami nemesebb szerv, vagy külön élőlény, de éppenséggel létezésünk egyik legértékesebb része. Miért olvasunk például igehirdetést, mint most e pillanatban is?  Mert a leírtak kiépítenek bennünk valami jót, ami eddig nem volt ott – Isten igéje így működik! Ellenállóbbak leszünk félelmeinkkel, vagy az önkéntelen haragunk iránt, amikor olyan történetet olvasunk, s üzenetét fölfogjuk, mint amilyen a Hágáré is. Pedig egyáltalán nem jól indul: egy szolgálólány addig kell csupán egy módos családnak, amíg fiút szül számukra – de kitaszítják, amint nincs rá többé szükség. Kegyetlen történet – hogyan ige ez?

Azonnal megértjük, amint fölfogjuk, hogy Hágár képében tulajdonképpen magunkat láthatjuk. „Pusztában lenni”, távlatok és jövő nélkül bolyongani bizony nem is olyan ritka dolog. Méltánytalanság is hányszor történik valakivel, amikor joggal mondhatja, én nem ezt érdemeltem. Szeretteink felől pedig végképp aggódunk eleget – gyermekért, családtagért: ővele meg mi lesz…?

Amikor viszont egy égi érintés eljut hozzánk, az mindig épít a lényünkön valamit – talán éppen a legfontosobbat, a hitünket! Az sem lehetetlen, hogy bizonyos értelemben „más emberré leszünk”, mint Saul a próféták között. (1Sám 10,6) Megeshet – Istennek legyen hála, hogy a próbatételek már nem vesznek olyan egykönnyen erőt rajtunk, mert az ige által megerősödött a tudásunk, kitisztult a látásunk, szilárddá s teherbíróvá lett a bizonyosság bennünk, egyszóval – épültünk!

Ezzel szemben igei hatások nélkül azt tapasztaljuk, hogy lesüllyed, közönségessé válik a lelki életünk, minden emelkedett jótól kiüresedünk, és olyanokká leszünk, mint akárki más – kitetté az élet változásainak, és még érzelmileg is végtelenül sebezhetővé a körülmények által.

Hol a fordulópont ilyen tekintetben a szolgálólány útján? Ott, amikor a pusztában, a legnagyobb kilátástalanság idején az égből a saját nevét meghallja. „Mi van veled, Hágár?” A mennyei érintést kapó ember mindig önmagára ébred: rádöbben, hogy valójában hol is áll, s a baján kívül mi jó van még életében: egyebek közt, talán bizony éppen az első helyen, maga az éggel való kapcsolat! S az asszony föl is fogja, meg is érti a felülről érkező szót: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.” Mintha ez szólt volna hozzá: Hágár, Hágár, Isten is van..! Eddig kihagytad őt a számításaidból? Nem leszel Ábrahám főfelesége, ez már biztos – nincs azonban mindenestől vége életednek azzal, hogy Isten elvett tőled valamit, ami fontos volt számodra. Lásd csak, ad helyette neked valami sokkal jelentősebbet: „Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle.”

A Legfőbb Szeretet nem szokott öncélúan elvenni – ilyet csak a gonosz tesz. Az Úr átrendezi életünket, mikor elvesz: a maga idejében ugyanis „jobbat ád”, mint amitől meg kellett válnunk! Ennek az ő irgalmának bizonyossága épül be hitünkbe, sok egyéb fontos dolog mellett – amikor igehirdetést olvasunk. Miért ne lehetne az egyébként sok tekintetben joggal kritizált internet is áldott eszköz az ő kezében?

Az ige ugyanis, ha Istentől való, mindig fölépít az énünkben, a gondolkodásunkban valami újat, talán éppen ott, ahol azelőtt romok voltak. Erőt és biztatást ad, ha elcsüggedtünk. Nagyon fontos a Hágárhoz eljutó angyali szózat eme fordulata: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.” Nem általánosságban, nem is a szokott módon hallotta meg, vagy azért, mert „ez a dolga” – hanem éppen abban a páratlanul nehéz helyzetben hallgatta meg, ott, ahol a gyermek van! Ő így vesz komolyan: sírásunkban, jajveszékelésünkben, remegésünkben, életünk féltésében – konkrét nyomorúságaink közepette. Abban, amiben pont vagyunk! Hogy az ő minket „hallása” egyben a vágyaink teljesítését is jelentené, az viszont nem biztos.

Hágár vágya ott és akkor ugyanis legfeljebb annyi lehetett, hogy gazdái térjenek jobb belátásra, és fogadják vissza – ám egyáltalán nem ez történik! El van készítve számára valami sokkal jobb – miközben a „vágya” egyáltalán nem teljesül. Olyasmi következik a megalázott szolgálóleány életében, amire gondolni sem merhetett, hinni pedig végkép nem hitt: egy egész nép származik majd belőle!

Igen, pontosan azt kellene keresnie mindig az embernek, amikor a próbák idején nem érti, mi is történik vele, hogy milyen jó jöhet ki a rosszból, amiben most van. Kár, hogy erre ritkán gondolunk – s nagyszerű, hogy Isten igéje meg éppen ezt juttatja az eszünkbe! Minden ezért van, az ember előmeneteléért – igen, még a bajok is.

Hágár is kapott erőt, és világos útmutatást a pusztában, aminek következtében össze tudta szedni igyekezeteit, és magabiztossá vált. Először tehát belülről változott meg, s aztán az új tulajdonságaihoz alkalmazkodtak körülményei. „Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle.” Ezek után nem csak föl tudja nevelni a fiát, hanem még Egyiptomból való feleséget is szerez neki, ami nagy tisztességnek, előkelő rokonságnak számított egy beduin szolgálólány számára – s fiából ered majd az izmáeliták egész nemzetsége.

Van azonban ennek a történésnek egy fontos, hitbeli értelemben különösen is messzire mutató jelentősége. Az Írás ugyanis hangsúlyozza, hogy azért lesz Hágár fiából nagy nép, mert ő is Ábrahámtól származik – ami viszont nem genetikai felsőbbrendűségre történő utalás. Ezt külön ki is zárja a Szentírás, amikor így szól egy helyen: „Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket az Úr, mert ti minden népnél többek volnátok, mert ti minden népnél kevesebbek vagytok – hanem mert szeretett titeket az Úr, és meg kívánta tartani az esküt, amit atyáitoknak tett.” (5Móz 7,7-10) Ábrahám személyében egy sajátos magatartásformát, éspedig a hitre épülő cselekedet igazságát becsülte meg Isten: „Ábrahám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (1Móz 15,6 Róm 4,3) Ugyanezzel csúfolták Jézust is a kereszten: „Bízott Istenben – mentse meg most őt, ha akarja; mert azt mondta, Isten Fia vagyok…” (Mát 27,43) Az ember életében mindennél fontosabb a hit – az tesz mindenkit azzá, ami örök értelemben lesz!

Hágár fia, Izmael tehát testiképpen „Ábrahám leszármazottja” – ami azonban ebben az összefüggésben, vagyis az üdvösség dolgában olyan kép, mely önmagánál sokkal nagyobbra utal. A „nagyobb” pedig a hívő élet: ez a Biblia igazán fontos ügye, erről szól első lapjától az utolsóig. Bennünk is a hitet kívánja erősíteni minden betűjével – ahogyan ezt hivatott tenni valamennyi igehirdetés, írott vagy szószékről elhangzó. Hát olvassuk a Bibliát naponta, s olvassunk lehetőleg igemagyarázatot is, amikor csak tehetjük – mert amint Hágárnak a darab kenyér és a tömlő víz elfogyta idején a pusztában, úgy nekünk is nagyon szükségünk van bajaink közepette égi erősítésre, lelkünket tápláló, felrázó és helyreállító szóra!

Istenünk éltető beszéde ugyanis mindig kiépít bennünk olyasmit, ami új, jó és magasrendű – ha csak nem vagyunk egészen „feledékeny hallgatók”. (Jak 1,22-25) Az ige ad számunkra hitet, erőt és bizonyosságot. Emlékezzünk Hágárra, a kétségbeesett kivetettre a pusztában – aki talpra tudott állni a segítségével! Lett ereje a fiát fölnevelni, akiről lemondott már, sőt, annak még feleségről is tudott gondoskodni a maga idejében – pedig a pusztában már elfogyott a kenyere, s víz sem volt többé a tömlőjében… Ezek a szélső helyzetek mindig pontosan arra valók, hogy napvilágra hozzák, mi van a szívünkben. (5Móz 8,2-3) Hágár ezek szerint nem csak testiképpen volt felesége Ábrahámnak egy bizonyos időszakban, de annak égre hangolódó hitét is átvehette – erre utal mindenesetre belső fogékonysága, ahogyan nagy nyomorúságában meghallja a megszólító angyali szót.

Kövessük őt ebben az alázatában, s előbb-utóbb megértjük majd, mit is jelent az ige szava Istennel kapcsolatban: „A te hűséged jobb az életnél.” (Zsolt 63,4) A mi küzdelmeink között is szépen megtetszik majd, milyen jók származhatnak abból, ami eredetileg teljesen és tökéletesen csak rossznak látszott, sőt az is volt – akár a Jézus keresztje. Istennek van hatalma megfoghatatlan átminősítésekre: ő előhozhat jót a rosszból, sőt életet a halálból! Legyen hát nyitva a szemünk, a szívünk – és megtapasztaljuk majd magunk is pontosan ugyanezt.  Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Uram, te megnyithatod szívemet küszködéseim közepette, s újraépítheted az élő hitet. Segíts, hogy megbecsülhessem a bennem végzett munkádat! Ámen.