Miért szomjazunk?

Igehirdetés 2001. október 7.

Miért szomjazunk?

 

Lekció: 4Móz 20,1-11
Textus: 1Kor 10,4

“Mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük az elmúlt hét napjait, amik mögöttünk vannak. Volt ételünk és italunk, kaptunk erőt a munkához, s tanúi lehettünk csodákat művelő hatalmadnak is, mellyel szünet nélkül munkálkodsz a világ teremtésétől a mai napig. Nem hagytál magunkra, amikor közömbösek és fásultak voltunk, velünk maradtál a keserűség és vereség perceiben is: és tudjuk, mindenkor közel vagy a megtört szívűekhez. Vágyunk jóságodra, szomjazzuk azt a halk és szelíd szót, amely az életnek igéje. Add meg Urunk, hogy erőtlen elménkkel érthessük, ami titkaidból ránk tartozik. Adj most vigasztalást, vezetést, és közöld velünk a Krisztus Lelkének erejét: tedd megszentelté közösségünket! Ámen.

 

Igehirdetés

Az életben azok a pillanatok a legnehezebbek, amikor félúton vagyunk indulás és megérkezés között. Már nem vagyunk régi helyünkön, régi énünkben, állapotunkban, de még nem érkeztünk meg, ahová készültünk. Mondják, hogy életünk első személyes élménye is ilyesmi; a magzat születése pillanatában elindul az anyaméhből az élet felé, de órákig vagy napokig tartó vajúdás következik, nem adatik könnyű és boldog megérkezés – mindjárt életünk legelső útján…

Ilyesfajta időszak volt Izrael “születése” a pusztában, a már nem és a még nem közötti gyötrődés. Nem volt már meg Egyiptom biztonsága és bősége, az anyagi jólét, a “húsosfazekak” ideje, de még nem jött el az Ígéret Földje, a “tejjel-mézzel folyó” Kánaán, ahol a kémek akkora szőlőfürtöket láttak, hogy két ember rúdon kellett vigye őket.

Mondják, hogy a “már nem” és a “még nem” között történik a legtöbb baj: a repülőgépek nem ott szenvedik baleseteiket, amikor tízezer méter magasságban szállnak, vagy lent a földön rohannak, hanem fölszállás és leszállás közben. Így van az emberi élettel is; valaki elindul Isten hívására, enged a megérintő szónak elhagyva régit, kezd újat és mögötte marad, amiről lemondott: bőség, örömök, hisz egy jobb ígéret útnak indította – ám a teljességre még várni kell. Átmenetet kell szenvedni, amiben bizonytalanság és kiszámíthatatlan pillanatok jönnek, olykor a szükség is megszaporodik, amikkel szembe kell néznie. Ebben az állapotban, mikor már nem a régiben és még nem az újban élünk, visel meg legjobban az élet, mert ilyenkor napvilágra jön, mi is van a szívünkben, hol is állunk lelkiképpen, hogyan is áll Isten-gyermekségünk.

Izrael népét a pusztában a szomjúság gyötörte, és aki volt már közülünk hosszabb úton, ahol valami miatt nem lehetett inni tudja, milyen gyötrelmes a fizikai szomjúság, hisz a testünk nagyobbik része vízből áll. Ha hiányt szenvedünk benne, egész fizikai valónk szenved, ami gyötrelmes dolog.

Még nyomorultabból érzi magát, aki lelkileg szomjazik. Vágyik a szeretetre, elismerésre, hűségre, megbecsülésre, és ezekből a drága, lelki kincsekből hiányt szenved. Az ilyen szomjúság még jobban meg tudja keseríteni az embert. A leggyötrelmesebb azonban a szellemi szomjúság, mert az magára Istenre vonatkozik. Őt, az értelmet adót, aki meg tud tölteni “mindent mindennel”, aki a semmiből elő tudja hozni a valamit – őt szomjazzuk a legmélyebben, az ember szívének ő hiányzik leginkább! Akiről tudjuk, amint a költő is mondja: “Isten van valahogyan…” – sejtjük a lényét, de nem vagyunk abban az erkölcsi-szellemi állapotban, hogy volna merszünk kinyitni számára az ajtót.

Pedig azt mondja a Szentírás, hogy ő maga áll ott, és ő kopogtat! Keres minket, jön utánunk: a pusztában “a szikla követi” a népet…! (1Kor 10,4) Őt szomjazzuk, jelenlétére vágyunk: minden életszomjúság mélyén Isten-szomjúság van, ha ezt nem is tudjuk abban az állapotunkban… Boldog, aki fölfedezi saját, meg mások életszomja mögött is a hiányzó Urat – mert övé a középső hely! Ha nem lehet ott, valami más tölti be azt, akkor elviselhetetlen szomjúság vesz rajtunk erőt. Nélküle vagyunk oly nagyon szomjasak az életre, vágyunk az élményekre, kalandokra, az elismerésre, biztonságra, szeretetre: és a legszomorúbb, hogy ezt többnyire egyáltalán nem látjuk be. Még csak az elismerés hiányzik – de nem az, aki a forrása minden helyes, valódi elismerésnek; aki ismeri formáltatásunkat és tudja, hogy porból lettünk. Emlékszik arra, mily gyarlók és erőtlenek vagyunk, és eszerint fog egykor megítélni majd bennünket. Még csak az elismerést szomjazzuk, de nem azt, akié az igaz tudás; még csak a jóságot szomjazzuk, de nem azt, aki maga a szeretet…

Hogyan szoktunk cselekedni ilyen állapotunkban? Rendszerint hasonlóan, mint amit Izraelnél is látunk a pusztában. Ezt mondják: Miért hoztatok ki minket Egyiptomból…? A kivonulás azt jelentette, hogy nem korbácsolják többé az építkezéseken őket, nem nehezítik terheiket még elviselhetetlenebbre, amikor könnyítést kérnek. Ez volt a szabadulás – s ez egy szempillantás alatt feledésbe megy, mert az átmeneti időket élő emberre leginkább ez jellemző: beleesik a felejtés csapdájába… Még ott vannak hátukon a véres ostorcsapások, de már semmire nem emlékeznek! Amikor Isten kihozza az embert a bűn rabszolgaságából, az jó, örülünk is neki, megszabadultunk – ám azonnal kezdődik a felejtés. Már nem emlékszik a rossz lelkiismeretre, félelemre, a meghasonlottságra, az aggodalmakra, gyötrődésre, hanem csak a húsos fazekakra, meg arra, hogy volt bőségesen ivóvíz…

A mögöttünk hagyott életben mindig van annyi gyönyörűség, hogy vágyakozzék az ember visszafelé. És mi történik? Megkérdőjelezi egy idő után magát a szabadulást is… “Miért hoztatok ki minket Egyiptomból?” Mintha csak Mózes és Áron tették volna, nem pedig az Örökkévaló szeretete! Holott ő nem azért tekintett rá a népre, mert az több vagy jobb lett volna más népeknél, hanem – mert szeretete ilyen volt. (5Móz 7,7-8) A terhek idején hamar feledésbe merül, kitől kapták azt a szabadulást…

Még többet is mondanak azonban: “Bárcsak elpusztultunk volna!” Az Isten szabadítását felejtő ember, aki semmibe veszi, hogy kicsi gyermekként már keresztelésekor a megtisztulás jelével, tiszta vízzel pecsételték el őt az igaz életnek szülei, elkezd önsajnálkozásba és túlzásokba esni, mikor a maga bajáról van szó. Nem akarnak ugyan meghalni, arról azért szó sincs, de jó kacérkodni a gondolattal, fölemlegetni magukat sajnálva: “Nem ér az életünk semmit – bárcsak meghaltunk volna…” Amikor az ember Istentől elszakad, szabadítását semmibe veszi, olyankor szokásos az élet tényét alábecsülni, és halálról-életről ilyen komolytalanul gondolkodni és nyilatkozni, mintha ezek súlytalan dolgok lennének: az ember már arra is hajlik, hogy teljesen értéktelennek nyilvánítsa napjait…

Nem szoktuk-e súrolni e bűn határát, amikor egész héten egyetlen hálaadó, köszönetmondó szó és ima sincs a szívünkben? Annál több a panasz, amivel keserítjük a többi embert, fölemlegetve: ez sincs, az sincs, amaz is rosszul sikerült… Az élet szinte már semmit sem ér: úgy beszélünk róla, mintha egy bevásárlóközpont lenne, ahol ingyen járna minden, és jogos a panasz, amikor ehhez vagy ahhoz nem jutunk hozzá könnyen, gyorsan, azonnal, rögtön…

Az élet azonban nagy és komoly dolog, és jaj annak, aki komolytalanul viszonyul hozzá. Azok, akik ilyesmit mondtak, bárcsak elvesztünk volna – egyike sem látta meg a megígért földet! Megkapták, amiről szájukkal szóltak: tényleg csak gyermekeik és unokáik jutottak el a megígért földre. Nem lehet Isten legnagyobb ajándékát, az életet felelőtlenül alábecsülni, értékét semmibe venni, csak a rosszat látni belőle – mert ennek meg lesz a következménye.

A leginkább árulkodó jel azonban az, hogy ezek az emberek csak Mózessel meg Áronnal perelnek, ám nem kiáltanak az Úrhoz. Mindig találunk olyanokat, akiket felelőssé lehet tenni bajainkért, s az Istentől elszakadt lélek leggyakrabban éppen ebben a gyarlóságban leledzik. A legkézenfekvőbb kiút, a legkönnyebb kerülőút – ez az a vargabetű, ami oly köznapi. Másokat vádolni – addig sem kell áhítattal, megnémulva az élő Isten színe elé állani. Mózessel és Áronnal perelni, az Úrhoz pedig nem kiáltani…

Íme, a “már nem” és a “még nem” között, a szükség idején élni – amikor napvilágra jön az ember szívéből mindaz, ami ott rejtve van. A nagy szomjúság pillanataiban vajon feledékeny vagyok-e a szabadító szeretetre, amint Izrael népe az volt? Hajlok-e az önsajnálkozásra, dolgaim drámai eltúlzására? Emberek ellen fordulok-e negatív indulataimmal, okolva őket – miközben hallgat az imádság és nincs Úrhoz kiáltás…? Lehetne! Pál gyönyörű metaforával úgy magyarázza a történteket, hogy pedig velük vándorolt a szikla, Krisztus – és belőle ittak…!

Nem kísér-e utunkon minket is ez a kőszikla? Nem ígérte-e meg keresztelésünk pillanatában: “Ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”? Hányszor adott már innunk, amikor körülöttünk minden sivatagos volt… Elfeledtük volna? Nem tapasztaltuk-e már, hogy ő erőt ad a megfáradottnak és az erőtlen erejét megsokasítja? Akik benne bíznak, olyanná lesznek, mint a víz mellé ültetett fa – mondja szentendrei Református Gimnáziumunk jelmondata is Jeremiás könyvéből, meg az 1. Zsoltárból, mert két helyen is ott az ígéret a Bibliában…! A víz mellé ültetett fa “…nem fél, ha hőség következik és levele zöld marad; száraz esztendőben sem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik – mert a víz felé bocsátja gyökereit.”

Krisztus az ünnep utolsó nagy napján fölállva így kiáltott: “Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám és – igyék!” (Ján 7,37) A samáriai asszonynak pedig ezt mondta: “Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik, sőt a víz, amit én adok neki, örök életre buzgó kút fejévé lesz benne.” (Ján 4,14) Maga is forrássá válik az ilyen lélek! Nem csupán arra van ígéretünk, hogy lesz elegendő vizünk, és megkapjuk a tápláltatást, amikor arra valóban szükségünk van, hanem arra is, hogy másoknak is mi fogunk ilyet adni!

Sok szomjas ember van a világban. Fiatalok arra várnak, legyen végre egy felnőtt, akivel őszintén beszélhetnek arról, ami tényleg foglalkoztatja őket. Lehetnek-e ezek éppen a szüleik? Életük derekán lévő emberek annyira elfoglaltak, úgy betáblázzák magukat kötelességekkel, felelősségekkel, hogy oázis számukra néhány csöndes, nyugodt perc is, mikor tényleg azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos lenne. Idős emberek, akik rendezgetik az emlékeiket és rezignáltan arra gondolnak, velünk senki nem foglakozik, már nem fontosak senkinek…

Mennyi, de mennyi szomjas ember, akiből lehetne forrásember is, ha maga inna abból, amit Jézus ad neki! Hát legyen a mai nap evangéliuma, örömhíre, hogy “Velünk vándorol utunkon Jézus” – nem hagyott el, nem felejtkezett el rólunk! A múltkorában fejtette ki valaki, aki nem akar hinni, hogy Isten szerinte “alszik.” Az én tapasztalatom ezzel szemben az, hogy ha hozzá kiáltok meghallja: sőt nemcsak meghallja, meg is cselekszi, amit az ő nevében kérek! Az “ő nevében” annyit jelent, mint az ő jelenlétében.

Krisztus áldozata nem volt hiábavaló: nem félig hozta el a megváltást a kereszten, hanem igazán – és mindnyájan szabadok, akik azt elfogadják. Számukra nincs többé ereje a bűnnek – “…aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak – íme, újjá lett minden!” (2Kor 5,17)  Itt van, hozzáférhető az élet vize, amit ő ingyen ad azoknak, akik akarják! Kérni azért nekünk kell: hiába a nagy szomjúság, ha az ember nem jut el odáig, hogy ki tudja mondani az ínség szavát az Úr előtt: “Add Szentlelkedet, Uram!”

Gimnáziumunk építkezése kapcsán sokfelé fordulunk kérésekkel támogatásért, és volt olyan forrás, amiből kimaradtunk, mert nem tudtunk róla, hogy onnét is lehet kérnünk. Sok hívő ember tud már a templomról, el is jut odáig, de mintha nem tudna az élő Krisztusról, hogy “egyenest oda folyamodjon” – az állhatatos, hűséges “könyörgést meghallgató” Úrhoz! (480. dics. 1.v.)

A következő hétnek is legyen  fundamentumává, hogy mi, úton járók nem vágyunk többé vissza rabszolgaságunk színhelyére, a megítélt múltba. “Ami hátunk mögött van elfeledve, ami előttünk, annak célegyenes nekidőlve igyekezzünk elhívásunk onnan felülről való jutalmára” – ahogy az apostol fogalmazza ezt. (Fil 3,14) Ez azt jelenti, hogy kétségbe ne vonjuk szabadulásunkat: legyünk mentesek az önsajnálkozástól, helyzetünk sötétre festésétől. Embereket se okoljunk, bármennyire is nemzeti sport ez e hazában. Mindenki gyűlöl, vagy legalább megvet néhány embert vagy csoportokat, így próbál kitérni az imádság, az Isten színe előtt állás áhítata elől…

Figyeljünk inkább a Kősziklára: velünk jön, itt van köztünk, hogy – ihassunk belőle! Krisztus él, neki adatott minden hatalom mennyen és földön! Átmeneti időkben különösen is szükséges, hogy ne feledjük: velünk a pusztában is a tiszta forrás – ihat belőle bárki! A közösség, az emberek sokasága – sőt még a jószág, a ránk bízott szomjazó természet is… Akit a Kőszikla táplál, az mások szomját oltó emberré válik. Mind ugyanarra vágyunk, arra az egyre, amit csak ő tud adni: az örök életre! Hát igyunk a lelki italból, s belőlünk is ennek forrása fog felbuzogni. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te azért jöttél, hogy megkeresd és megtartsad, ami elveszett: ilyen lelkek vagyunk mind. Ha te meg nem tartasz Urunk minket, hiába vigyáznak az őrizők. Elszalad arasznyi életünk, hiábavalók legjobb igyekezeteink is – táplálj hát minket az örök élet italával! Ámen.