Mik a Föld tartóoszlopai?

Igehirdetés 2017. február 19.

Mik a Föld tartóoszlopai?

 

Textus: 1Sám 2,6-8

„Az Úr öl és elevenít, sírba visz és visszahoz. Az Úr szegénnyé tesz és gazdagít, megaláz és fel is magasztal. Felemeli a porból a szegényt, és a sárból kihozza a szűkölködőt, hogy a hatalmasok mellé ültesse, és főhelyet juttat neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, amikre a földkerekséget helyezte.”

 

Lehet olvasni a Bibliát úgy, amint valaki egy régebbi kor emberének kulturális emlékei között bogarászik – de pusztán ilyen módon nem érdemes. Mit igazít rajtunk, azt már megéri keresni. Olyan rövid az élet, s ha lehet gyengeségeinket és hibáinkat kijavítani egy magasabb élet felé törekedve, akkor igazán lelkünk rajta, ha egy ilyen hatalmas könyv inspirációjára sem fogunk hozzá. Mert, hogy a Szentírásnak van mondandója ilyen ügyekben, az kétségtelen – elejétől végéig erről is szól.

 

Aki olvassa, az tudja, hogy folyton kizökkent köznapiságunkból, egészen különös, „nehéz” szövegeket hozva elő – melyek fölött kénytelenek vagyunk eltűnődni. Mai idézetünk például az Örökkévaló megfoghatatlan titkáról beszél Sámuel könyvében, Anna hálaimájában – éspedig csupa ellentmondásokban. Mond valamit, s annak mindjárt az ellenkezőjét is mondja. Ez a módozat itt nem csak megengedhető, hanem szükséges is: Isten dolgairól szólva ugyanis még az eksztatikus elragadtatás nyelve is gyengének bizonyul.

 

Anna sokáig hiába imádkozott gyermekáldásért, nem kapott. Rengeteg keserűsége volt vetélkedő asszonytársa bosszantásaiból is, aki megvetette és csúfolta meddősége miatt. Imádságai végül mégis meghallgatásra találtak, s gyermeket szült. Nagy boldogságában énekelte ezt a hálaimát, melyen átüt a megrendültség – hiszen a lehetetlen vált számára lehetővé.

 

Hálaimája mégsem csupán egy asszony nagyon is érthető vágyának és reményének beteljesüléséről szól. Olyan tanításokat tartalmaz, melyek az ő ügyénél jelentősebb összefüggésekben is érvényesek, s amiket érdemes észrevenni és komolyan venni.

 

A háláját éneklő asszony, immár túl emberi szenvedésein és frusztrációin, Istent említi élete legfőbb alakítójaként. Tekinthetné ugyan a hosszú, kilátástalan idő után kapott gyermekáldást saját hite győzelmének, hiszen helytállt a könyörgésben, mikor azt mások már régen feladták volna. Ő viszont tudja, ezt halljuk imájában, hogy „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9) Megértette a küzdelmes történetéből, hogy „…az Úr tesz szegénnyé, és ő gazdagít meg; megaláz és fel is magasztal.” (1Sám 2,7)

 

Életünk eseményei mögött, hangtalanul egy nagy-nagy erő munkálkodik, melyet kiváltságos mozzanatokban „pillanthatunk meg” jelenlévő, ható tényezőként – különben semmi rálátásunk titkaira. Annyira betöltenek a magunk boldogság-erőfeszítései, azok reményei és kilátásai, hogy nem tudunk másról. Pedig mindig ott rejlik ő maga is, a Kimondhatatlan nevű, az erő és bölcsesség: ami csak történik velünk, az mind azért van, hogy őt fölismerjük, és még jobban szeressük. Annának megadatott ez a kiváltság, amit abból is látunk, hogy már fogantatása előtt képes “visszaadni” fiát az Úrnak, minden dolgok jogos tulajdonosának – holott még meg sem kapta. A kicsi Sámuel aztán, az Úr házában felnőve tényleg Isten embere lett, az ő akaratát szolgálta, s népe javára volt – úgyhogy az Újszövetség is a „hit hősei” között említi. (Zsid 11,32)

 

Ez a tudás azonban, hogy “az Úr uralkodik” (Zsolt 97,1) nem köti gúzsba az ember cselekvő erejét, éppen ellenkezőleg. „Az egek az Úrnak egei, de a földet az ember fiainak adta. Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászálltak a csendességbe. Mi áldjuk az Urat mostantól fogva mindörökké. Dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 115,16-18)

 

Az embernek mindig szabadságához tartozik, hogy odaforduljon Istenhez – ezt senki el nem veheti tőle. Anna többlete abban állt, hogy ő akkor is megtette, amikor még nagyon boldogtalan volt, s akkor is, amikor már ragyogott a boldogságtól. Istenhite nem függött külső körülményeken és életeseményeken: valódi hit volt. Az ő szájából hiteles a megállapítás: „…az Úr az, aki szegénnyé tesz, és ő gazdagít is meg;  megaláz és fel is magasztal.”  Ő ezt így vallotta, mikor hosszú éveken át nem volt gyereke, pedig nagyon szerette volna – s akkor is, amikor már elérte célját, s megkapta a kicsi Sámuelt. Rendíthetetlensége és az imádságban való hűsége teszi életpéldává: aki valóban Isten gyermeke, az maradjon az jóban és rosszban egyaránt.

 

Hálaimája főbb motívumait később újra halljuk az újszövetségi „Magnificat”-ban, Mária énekében (Luk 1,46-55): Sámuel csodálatos, hitben fogant születése a Jézus jöttének előképe! Van azonban egy mondat, ami a két asszony imája közül csak az ószövetségiben szerepel.

A „föld oszlopait” kevés helyen említi a Biblia. Jelképes oszlopok ezek; olyasfajta láthatatlan formációkra utalhat általuk a Szentírás, amiket a mai fizika is a világegyetem szervező elveiként, “tartóoszlopaiként” ismer. Tudjuk, hogy léteznek univerzális állandók; olyan „szent” számok, amiknek eredetét nem ismerjük, senki nem tudja, miért pont akkorák – csak annyit tudunk róluk, hogy ezekre épül az egész anyagi világ. Univerzális állandó a fénysebesség, a gravitációs együttható, a proton tömege, az elektron töltése, a Planck-állandó, s még további néhány arányszám. Senki nem tudja megváltoztatni őket, s fizikai mérések és kísérletek tömege szerint az egész Univerzumban mindenhol érvényesek.

 

Még emlékszem a pártállami ateista propagandára, amely a Bibliát gyermekkorom idején úgy próbálta lejáratni, hogy lerajzolta annak vélt világképét: korong alakú Föld tengerrel körülvéve, amely kőoszlopokon áll a semmiben. Bezzeg, mondta a kiadvány, a tudomány felszámolta ezt a babonát: mi már tudjuk, hogy a föld gömbölyű. A rajz természetesen hamis volt, hiszen a bibliai időkben is tudtak a „földkerekségről” – ha egy életidőn belül bejárni akkoriban nem is voltak még képesek. A „föld oszlopai” alatt sem kőpilléreket értettek, melyek a semmire támaszkodtak volna, hanem a világ önmagával való azonosságát és működőképességét biztosító szellemi konstansokat, melyeket az egzakt tudomány ma sorra kitapogat – mi pedig fölöttébb csodálkozunk, miként lehettek ezekről sejtései az ókori szentíróknak. A „föld oszlopainak megrendüléséről” szólva nem arra céloztak (Jób  9,6  Ésa 24,18), amikor egy templom vagy palota konkrét tartópillérei pl. földrengés idején lehullottak, hanem arra, hogy „az egek ropogva elmúlnak, az elemek megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok megégnek” – vagyis az egész anyagi világ összeomlására. (2Pét 3,10-11) Ezt a jelenséget a modern fizika immár ismeri, sőt, az egész Univerzum majdani lehetőségei közül sem tudja kizárni.

 

Sámuel könyvében viszont nagyon pozitív értelemben kerülnek említésre a „föld oszlopai” – mint olyasmik, amik Isten személyes tulajdonát képezik. „Az Úréi a föld oszlopai, amikre a földkerekséget helyezte.” Ha kilépünk az előbb már említett propagandisztikus, szűk látókörű tárgyiasítás kereteiből, s fölfedezzük az ókori költészet meghökkentően messze pillantó intuícióját az igében, akkor a Szentírás központi üzenetéhez érkezünk. Mintha az Úr azt mondaná: Ember, az ég és föld elmúlhat (Luk 21,33), de az én szeretetem irántad soha meg nem rendül! „Hát elfelejtkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem!” (Ésa 49,15)

 

Isten jósága mindeneknél nagyobb és hatalmasabb, életen és halálon is túlmutat. „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testemből látom meg Istent, akit magam látok meg magamnak: az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,25-27) Nem igaz hát, amit a hitszegő, gyilkos Macbeth mond az életről, amikor fejére omlanak bűnei, s már elkerülhetetlen a személyes pusztulása:

 

„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme nincs.”       (Shakespeare: Macbeth V. ford: Szabó L.)

 

Mindenkinek pontosan annyira értelmes az élete, amennyi értelmet annak maga ad erkölcsi döntéseivel – Macbeth-nek lám, ennyi sikerült.

 

Pedig az tényleg valóság, hogy az anyagi világ mulandó, sőt még az is, hogy a „föld oszlopai” is megrendülhetnek, vagyis a világot összetartó erők is felbomolhatnak. A mi hitünk és bizonyosságunk nem is a világ állandóságán épül. Hányszor fordult már a történelem is diktatúrából forradalomba, háborúból békébe – éspedig egyetlen emberöltő alatt! Ma már a fizika sem vallja az anyagmegmaradás egykor megingathatatlannak gondolt elvét: amit szilárd anyagnak vélünk, az megfelelő körülmények között szétsugározhat a térben energia formájában. Amit pedig térnek és időnek tartunk, s ezek igazán mindig végső dolgoknak számítottak, az is bármikor eltűnhet egy fekete lyuk eseményhorizontján – s ahogy Macbeth mondja, valóban „..then is heard no more.”

 

Hitünk és bizodalmunk arra épül, hogy az Úréi a föld oszlopai; neki van hatalma életet kioltani és életet eleveníteni, sírba vinni és onnan visszahozni. Nem a világban, még csak nem is az élet megfoghatatlan csodájában hiszünk, hanem magában az élő Istenben. Ő az, aki szegénnyé tesz és gazdagít; aki megaláz és fel is magasztal.

 

Ebből pedig egy radikálisan más fajta élet következik, mint nélküle. Olyan, amiben mindenekelőtt nem a félelem uralkodik. Hogyan is tehetné, ha egyszer van még a nagy Univerzumnak is alkotója, sőt jogos tulajdonosa? Nem az emberi aggódások illegitim voltáról van itt szó, hiszen ki ne féltené azokat, akiket szeret – hanem arról, hogy leginkább megalapozott aggódásainknál is hatalmasabb, azokat mindenestől felülírja Isten végtelen jósága és bölcsessége. Emberek vagyunk, vágyakkal és elkötelezettségekkel – amik természetük szerint könnyen eluralkodhatnak a lelkünk felett: olyankor van szükség a hitünkre igazán!

 

A hit olyan élet-értelmezési mód, ami komoly, sőt végső tényezőként tekintetbe veszi Isten jóakaratát. Lehet az élet maga éppen sötét, veszélyes vagy átláthatatlan, a hit mégis tudja, hogy Isten jó. Ő lecsendesíti a háborgó tengert, és utat mutat a keresőnek. Kivezet a homályból, s kezébe véve életünket újraalapozza mindennapjainkat. Ennek lényege, hogy máshová kerülnek az élet hangsúlyai: az első hely újra az övé lesz – mert az egyedül őt illeti! Ahol ez így átalakul, ott már megtörtént a legfontosabb, ami történhet.

 

Mert ez az igazán fontos változás. Anna szívében is végbement, éspedig az élet sűrűjében – amikor vágyai még nem teljesültek, forró imádságai pedig távoli remények ködképei voltak. Ettől olyan szép ez a történet. „Menj el békességgel! Izrael Istene teljesítse kérésedet, amit kértél tőle” – mondja neki Éli főpap. (1Sám 1,17) Mi összesen ennyit tehetünk hozzá a történésekhez: áldó szeretettel imádkozunk szükséget látó embertársunkért. Mellékesnek tűnik, ám mégis fontos hozzájárulás. Szeretetünkkel megerősítjük a küzdőt, amikor imáink szentélyében megemlékezünk róla. Abban segítjük ilyenkor, hogy ő is megtapasztalhassa életének ijesztő és kiszámíthatatlan forgatagában is, hogy a Föld tartóoszlopai az Úréi. Hűségén nem változtatnak általunk kézben nem tartható folyamatok –  ő mindig az marad, aki volt. „Felemeli a porból a szegényt, és a sárból kihozza a szűkölködőt” – s néha pontosan erre is van szükségünk.

 

Anna radikálisan megváltozott életét nem uralta a versengés és az agresszivitás sem – holott perelhetett volna vetélytársnőjével jóízűeket. Sok ember tölti be életét jobb híján osztozkodással és vitákkal. Anna teljesen válasz nélkül hagyja Peninna csúfolódásait – mikor végre mégis megkapja Sámuelt, akkor sem triumfál fölötte. Ha valaki tudja, hogy a Föld tartóoszlopai az Úréi, akkor körülötte valahogy eltűnik a békétlenség.

 

S még egy apróság, ami mégis fontos. Nem csak a félelmek uralma, meg a békétlenség szűnik meg, ahol emberek az Úr végső hatalmát komolyan veszik, hanem a szomorúság is. Templomi áldozata, hosszú, könnyes imádsága és Éli főpappal beszélgetése után ezt olvassuk róla: „Azután elment az asszony a maga útjára és evett, és nem volt többé szomorú az arca.” (1Sám 1,18) Pedig akkor sehol nem volt még Sámuel, a remények gyermeke – csak egy hitében letisztult s immár mindent Isten kezébe tenni tudó Anna volt: ám pontosan ez az állapot az, amit a történet nekünk akar ajándékozni. Itt minden arról beszél, hogy a körülményektől függetlenül visszatérhet belénk a bizakodás lelke – hiszen a föld tartóoszlopai az Úréi!  Akkor pedig nem kell szomorú arccal járjuk a világot. Így is legyen, most és mindenkor! Ámen.

 

Imádság

Örvendez szívem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr! Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen – nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk! Ámen.