Mikor kell böjtölni?

2005. február 13.
dr. P. Tóth Béla

Mikor kell böjtölni?

Lekció: Máté 9,9-17
Textus: Máté 9,15

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy ma is eljöhettünk templomodba. Köszönjük, hogy velünk voltál küzdelmeinkben, erőt adtál fáradtságunkban és vigasztaltál, amikor szomorúak voltunk.
Áldunk téged megtartó kegyelmedért, hogy hordoztad életünket bajok és veszedelmek között hűségesen. Megvalljuk, hogy az első szeretetet elhagytuk és megújulásra van szüksége a hitünknek éppen úgy, mint az emberségünknek. Azt sem takargatjuk, hogy elkényelmesedett az életünk, már csak arra figyelünk, miből mennyit nyerhetünk és miből mi van a hasznunkra, de nehezünkre esik arra figyelni, kinek és hol van szüksége ránk. Bocsásd meg ezeket és a többi gyarlóságainkat, amikkel nem dicsőséget hoztunk a te szent nevedre, hanem a kívülállók kárörömét és a te nevedre és a te népedre, az anyaszentegyházra gyalázatot. Fogadj vissza minket magadhoz, újíts meg és tisztíts meg minket, hogy egész szívvel örülhessünk előtted, aki vagy, voltál és aki eljössz. Legyen tiéd a dicsőség örökkön örökké!

Ámen

Igehirdetés

Sokféle szorongás jelenhet meg az emberi lélekben. Színes ez a kép, elkezdve onnét, hogy a csecsemő éhes és az életét félti, úgyhogy a sírásában szinte az szólal meg, hogy ne hagyják őt éhen halni, azon át, hogy nagyobb gyermekként már attól fél, elveszít valamit vagy valakit, aki neki fontos, el egészen odáig, hogy felnőve az ember már valamilyen tette következményére gondolva az esetleg bekövetkező büntetéstől is tud félni. De van még ezeken kívül is egy sajátos szorongás, amit álút-szorongásnak neveznek. Ez az a fajta érzés, amikor valaki azt érzi, hogy nem azon az úton jár, amelyiken neki járnia kellene, és ezért attól fél, hogy így nem fog megérkezni oda, ahová szeretne. Nagyon kényelmetlen érzés ez még akkor is, ha mondjuk egy idegen helyen járva éppen nem tudjuk, jó felé megyünk-e vagy sem egy adott célunk eléréséhez, hát még akkor, amikor lelki értelemben vannak kétségeink, hogy jó felé megyünk-e a személyes életünk útján vagy sem.

Nem tudjuk a körülményeket és nem ismerjük a részleteket, hogy a Máté nevű vámszedő mióta érezhette a szívében az álút-szorongást, tehát azt, hogy nem jár jó úton, neki nem vámszedőnek kellene lennie, de az biztos, hogy amikor Jézus arra ment és megszólította, hogy kövesse őt, akkor felkelt az asztalától és valóban követni kezdte Jézust. Olyan nagy változás volt ez az ő életében, hogy örömünnepet rendezett az otthonában. Méltán, mert hiszen újra kezdődött az élete, és ezen tényleg van mit örülni és van mit ünnepelni. Csak a vallásos, szent emberek méltatlankodtak, hogy Jézus miért ül le ilyen emberekkel egy asztalhoz, éspedig azért, mert őket nem az érdekelte, hogy mi megy végbe mások szívében, csak az, hogy ők maguk a legjobbak közé számíthassanak.

I.

Itt a terített úrasztala körül, ahol ma böjt első vasárnapján bűneinkről és hitünkről is vallást teszünk majd, elgondolkodhatunk azon, vajon mennyire fontos nekünk az, hogy mit élnek át embertársaink. Mindnyájunkhoz a saját élményeink vannak legközelebb, ezért tényleg mindig fáradtságos dolog beleélnünk magunkat abba, hogy valaki más min is megy keresztül, honnét hová jut, mi az ő élménye. De azért mégis érezzük, hogy az írástudók lelki érzéketlensége a Máté házában már-már az embertelenséget súrolja: őket nem érdekli, hogy valaki közöttük újonnan születik, nekik nem fontos, hogy Máté vámszedő letette a rossz lelkiismeretét és mostantól boldog és szabad ember, nem a pénz rabszolgája többé, hanem Isten gyermeke és Jézus követője.

A minap a rádióban egy kislányt faggattak egy műsorban, volt vagy öt éves, akinek elváltak a szülei és ő most hol itt, hol ott van, hét közben az édesanyjánál, hétvégén az apukájánál. Minek szoktál örülni, amikor velük beszélgetsz? – kérdezte a riporter. Annak, hogy ha nem szidják egymást a szüleim. És hogy tudod ezt elérni náluk? Úgy, hogy ha mégis egymást szidják, akkor másról kezdek el beszélni velük, mondta a kislány. Fájt az ember szíve, ezt hallva – hogy ennyire elvakultak tudunk lenni, mi emberek, hogy mint szülők, akár az öt éves kislányunk előtt is képesek vagyunk rosszat mondani egymásról, mert nekünk annyira csak az fontos, hogy bennünk mi van, minket milyen bántások értek, nekünk mi lenne a fontos, amit a másik semmibe vesz, hogy közben az teljesen mellékessé válik, hogy a mindkettőnkből való közös gyermek mit is él át, úgyhogy neki kell másra terelnie a szót öt éves fejjel.

Jézus azt a prófétai igét idézi az ótestamentumból, amikor hasonló érzéketlenséget tapasztal az írástudók részéről, hogy “Irgalmasságot akarok, és nem áldozati liturgiák bemutatását” – mert ezek szerint az empátia hiánya szépen összefér a vallásossággal, sőt, a vallásos önigazultság mintha külön ki is irtaná az emberből azt a képességet, hogy a másik fejével is gondolkodjon és a másik ember szívével is érezzen.

Milyen jó, hogy ott van Jézus maga is ezen az ünnepi étkezésen, és nem Máténak kell saját magát védenie. Amikor mi magunk magyarázkodunk és igazoljuk magunkat, az mindig rossz jel, a kívül állók rögtön a kezüket dörzsölik, és azt mondják, lám, mentegetőzik, magyarázza magát, látszik, hogy nincs igaza. Ha meg hallgat, akkor azt mondják, nem tud védekezni, mert biztosan nincs igaza. Milyen jó, hogy megszólalhat Jézus, és ilyenkor valóban csakis ő szólalhat meg, még a mi emberi hangunk által is csak ő szólaljon meg! Az ő hangja egyedül az, ami el tudja némítani a vádakban örömüket lelőket, és meg tud tanítani mindenkit az emberségre.

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot! Igen, Isten akarata éppen ez. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Legyen az emberben képesség arra, hogy átélje embertársa örömét, és legyen bennünk annyi emberség, hogy tudjunk egymással együtt menni szégyenben, gyászban, kudarcban is, ha kell.

II.

A mai úrasztala böjt alkalmából van megterítve közöttünk. Húsvétra így készülünk, önmagunk megpróbálásával. De vajon mikor és miben kell böjtölnie a keresztyén embernek? A böjt tárgya lehet az eleség, étel és ital, de éppen úgy lehet a beszéd vagy a televíziózás is, ha valakinek mondjuk ezekben a dolgokban van inkább szüksége önfegyelemre, vagy bármi más dolog is. Ezt mindenki maga tudja. Az evés annyira mindennapi és hozzánk közel álló dolog, hogy kézenfekvő az önfegyelmet éppen azzal kapcsolatban gyakorolni magunkon, évente mindig újra, a nagypéntekre és húsvétra készülődéskor.

A “mikor böjtöljünk” kérdése azonban nem intézhető el ilyen könnyen. Amikor a kívülállók azt kérdezték Jézustól, hogy a János tanítványai miért böjtölnek, miközben az övé nem, a válasz ez volt: Amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhet a násznép, de eljön az idő, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek. És ez azt jelenti, hogy akkor van ideje a böjtölésnek, amikor Jézus nélkülivé válik az ember élete. Akkor fel kell ébrednie. Amikor már csak a saját érzései és gondolatai uralkodnak az emberen, és nincs egyetlen Jézustól való ige vagy ígéret sem a szívében. Amikor számon tartja, hogy kitől hány sebet kapott, de arról elfelejtkezik, hogy a páratlant, az Egyszülöttet őérte sebesítették meg öt helyen a testén. Amikor tervezi a jövőt és számba veszi a maga vágyait és lehetőségeit, de egészen kihagyja a számításból azt, aki vele akar vándorolni végig az útján, amíg csak eljut egészen Istenig. Amikor tehát nincs velünk a vőlegény, akkor eljött a böjt ideje, éspedig akkor is, ha éppen nem következik megint húsvét. A Jézus nélküli élet igazából arról ismerszik meg, hogy nincs benne ünnepi öröm. Lám, itt is lakodalomhoz hasonlítja az evangélium azt az állapotot, amikor Jézus ott van az emberekkel! Az ő jelenléte öröm és boldogság. Aki valóban az ő jelenlétében végzi napi tennivalóit, munkáját, családjában való szolgálatát, az tudja, hogy ez tényleg így is van. Jézussal együtt ünnepi öröm embernek lenni.

Nélküle pedig meg kell vizsgálni magunkat: nem lettek-e úrrá rajtunk olyan erők, amiket valóban csak böjttel lehet eltávolítani. Hiszen hallunk olyasmiről egy másik evangéliumi történetben, hogy bizonyos szellemi erők, “lelkek”, ahogy a Biblia mondja, csak imádság és böjtölés által távoztathatók el. “Ez a fajta nem űzhető ki másként, csak könyörgés és böjtölés által”, mondja Jézus a tanítványainak, akik egy beteg gyermeket nem tudtak meggyógyítani. Mert nem volt elég imádság és nem volt elég önfegyelem az életükben, csak a maguk nevében próbálkoztak és nem is sikerült.

Mikor kell tehát böjtölni? Amikor nincs velünk a vőlegény: amikor nem várjuk menyasszonyként az ő érkezését, amikor nem fontos ő már nekünk annyira, amikor Jézus nélküli életet élünk. Akkor eljött az önmagunk megpróbálásának ideje. Akkor vizsgáljuk meg, nem kényelmesedtünk-e el lelkileg annyira, hogy már nincs naponként semmi időnk az ige olvasására, már nincs komoly és elmélyült imádság a szívünkben, csak megy az élet motollája, forog maga körül és mi nem növekszünk semmit, csak járunk körben és maradunk egy helyben.

III.

Mert a böjt, ha valóban megpróbáljuk magunkat vele, valóban annak a jele, hogy nem csak foltozgatni akarjuk az életünket. Nem véletlen, hogy a ruha és a posztó, meg a bor és a tömlő példabeszédei éppen itt szólalnak meg az evangéliumban.

Az ember számára az egyik legnagyobb kísértés, hogy nem hiszi el, hogy valóban megújulhat az élete. Júdás tragédiája igazából nem az volt, hogy elárulta Jézust, hanem az, hogy amikor rájött tettének súlyára, nem hitt a kegyelem mindent megújítani tudó erejében. A gonosz egyik legnagyobb hazugsága éppen az, hogy úgyis mindegy, mit tesz az ember, nincs segítség számára. A terített úrasztala ennek ellenkezőjét hirdeti. Nem csak olyan van, hogy régi ruhára új posztóból foltokat rakosgatnak, hanem van olyan is, hogy valaki szép, tiszta fehér ruhát kap Jézustól, a régit meg egészen eldobhatja, nincs rá szükség többé, az annyira elrongyolódott és elpiszkolódott már. És lehet az új bort új tömlőkbe tölteni, nem kell szétfeszítse az új bor a régi bőrtömlőket. Van egész és teljes megújulás az ember számára!

Ez az evangélium lényege, szíve, egész mondanivalója. Így újult meg maga Máté, a vámszedő is, és sokan mások is. Ezt a drága hitet nem szabad elfeledni, agyonhallgatni, nem kell tudományosan túlmagyarázni, mert itt Isten irgalmas szeretetéről, bűnbocsátó kegyelméről van szó, ami a világon a legnagyobb dolog.

Minden emberélet ebből a nagy szeretetből való és ugyan ez a nagy szeretet tudja megújítani, amikor arra szüksége van. És kinek ne lenne rá szüksége közülünk? “Mindnyájan elhajlottak, egyetemben vétkeztek, nincsen csak egy igaz is” – ami azt jelenti, hogy egyik ember ebben, másik ember abban vét. Vannak látványos, nagy és cégéres bűnök, de vannak láthatatlan, elrejtett, csak Isten előtt nyilvánvaló vétkek is. Nem a bűnök mértéke a kérdés, hanem a ténye, ami alól nincs kivétel. Néha megítélünk embereket, hogy lám vétettek, pedig azt kellene mondanunk, lám, másban vétettek, mint mi. Ennyi a különbség. És aki ezt már látja, az testvérére ismer a másik bűnös emberben, és nem ellenségének tekinti többé, hanem imádkozik érte őszinte alázattal a jézusi parancs szerint.

Megtanulni újra átélni azt, ami más ember élménye: milyen tanítás ez a Máté megtérésének öröm-ünnepéből! Böjtölni kezdeni, ha nincs velünk a vőlegény: éppen elégszer megtapasztalható, hogy eltávolodtunk tőle, már nincs ott az asztalunknál, már nincs ott a beszélgetéseinkben, az emberi kapcsolatainkban, a terveinkben – hát ne kíméljük magunkat! Aki a böjthöz nyúl, az nem foltozgatni akarja az életét: milyen jó, hogy ehhez is segítséget kapunk tőle, aki nem az egészségesekhez jött, hanem a betegekhez, és aki nem az igazakat akarja hívni, hanem a bűnösöket megtérésre. Ő hív most bennünket ehhez a terített asztalhoz is, mikor azt mondja: Az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi e kenyeret és issza ezt a poharat, él örökké!

Ámen

Úrvacsoraosztás