Mikor lesz a világvége?

Igehirdetés 2006. március 26.

Mikor lesz a világvége?

 

Lekció: Máté 24,1-14
Textus: Máté 24,12-14

“Mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, ma is hálás szívvel köszönjük neked, hogy élünk és vagyunk. Te adod a lehetőséget, a megtartást, és te töltheted meg értékes tartalommal földi életünk napjait. Tudod jól, Urunk, hogy a testi jókon felül, amiket mind eddig megadtál megmaradásunkhoz, szükségünk van lelki javakra is. Vágyunk a biztonságra, az otthonosságra, az összetartozás örömére és a közösségre is, de ezek megszerzésében már szükség van a saját szívbeli nyitottságunkra és hitünk igent mondására is, hogy megajándékozhass minket ezekkel a jókkal. Segíts most minket, hogy mikor megköszönjük eddigi ajándékaidat, alkalmassá váljunk elfogadni a tőled való igét és erőt adó Szentlelkedet, ennek a mai napnak a lelki kenyerét. Kérünk, így tedd áldottá alkalmunkat és szólíts meg minket, járd át szívünket és nemesítsd meg gondolatainkat. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Nincs ember, aki ne hallotta volna már azt a kérdést, hogy vajon mikor jön el a világvége. Legtöbben talán már magunk és feltettük ezt a kérdést, megkérdezve a szüleinktől, amikor gyermekek voltunk, vagy magunktól, amikor felnőttebbé lettünk, elmerengve, elgondolkodva azon, hogy a világ nem volt mindig és így meglehet, hogy nem is lesz mindig. A régi ember nagyon bizonyos volt abban, hogy a világ átmeneti dolog, nem igazán megbízható és végleges a létezése, és ezért kereste az igazán Létezőt. Ez minden vallás alapja: mi az, ami tényleg van, ami “létezvén létezik”, mi az, ami nem keletkezett, ezért elmúlás sem vár rá. Mert a világban minden, de minden magán hordja a keletkezés bélyegét, ezért bizonyosak lehetünk az elmúlásában is.

 

Madách “Ember tragédiája” egészen a Nap kihűlésének távolságába előre szalad, amikor alig képes már megmaradni az élet, s néhány eszkimó marad csak a földön; a mai elméletek szerint az ellenkezője is elképzelhető, hogy minden létező energia hővé alakul s ennek jegyében gondolkodhatunk a világegyetem hőhaláláról is. Tulajdonképpen mindegy, hogy lelkünk félelmei milyen váradalmakban, képekben és elméletekben öltenek testet – mert ezek mind arról szólnak, hogy valahol tudunk a világ mulandóságáról.

 

Nem csoda hát, hogy Jézust is megkérdezték tanítványai, mikor jön el a vég. Az akkori időkben összefonódott a zsidók hitében az Emberfia eljöttének váradalma a világvége várásával. Az Emberfia, a dánieli jövendölések értelmében a mennyből, felülről érkezett uralkodó véget vet a bestiális birodalmak uralmának: vége szakad a történelemnek és benne a megszokott kegyetlenkedéseknek, háborúknak, értelmetlen és erőszakos küzdelmeknek, s ezek helyén örökkévaló, mennyei uralmat valósít meg az Emberfia. Így értették a “világ végét”, ami a kegyetlen vadállatokkal jelképezett birodalmak után egy egészen más életet hoz az emberek számára.

 

Jézus azonban nem felel a “mikor” kérdésre időponttal. Azt mondja, hogy a vég, az igazán fontos pont nem ott van, amikor háború, éhínség, halálos járvány vagy földrengés támad; a legnagyobb dolog nem is az elkövetkezendő üldöztetés, még csak nem is a testi halál. A legfontosabb az ember számára az evangéliummal való találkozás: az hirdettetik majd, az emberek hallják és döntés elé kerülnek. Ez az, amikor “vége szakadhat a történelemnek” – hogy mindig újra ugyanazok a vak és értelmetlen események ismétlődnek és semmi sem változik, csak ismétlődik az elnyomás, az üresség, az önzés és az erőszak – amit mi történelemnek szoktunk nevezni.

 

Jézus azt mondja, hogy a “történelemnek” ott a vége, ahol találkozik valaki az evangéliummal, és elkezdi aszerint berendezni életét. Ott más kezdődik! Aki eddig nem volt képes a megtisztulásra, a szeretetre – azt ő képessé teszi erre. S látjuk, hogy lesz a kapzsi Zákeusból szegények gyámolítója,  a megbízhatatlan, szájával mindig gyorsalkodó Péterből sziklaalap, és lesz a kivégzett rablógyilkosból üdvözült lélek – mert, ha csak egyetlen sóhaj erejéig is, de találkozva az evangéliummal lélekben nem fordított hátat. Igent mondott Jézusra – s azzal az ígérettel hunyhatta le a szemét, hogy “velem leszel a paradicsomban”.

 

Az emberélet legsúlyosabb pillanata az evangéliummal szembesülés: akarjuk-e berendezni életünket aszerint, vagy sem. Ez az igazán “élet-halál kérdés”, ami mellett eltörpülnek a katasztrófák, a háborúk, a földrengések is, minden – még a testi halál is, mert örökkévaló sorsunk ebben a találkozásban fogalmazódik meg véglegesen. Ébresztő üzenet ez azoknak, akik válasz nélkül hagyták a kérdést, igent vagy nemet mondjanak őrá. És megerősítés azoknak, akik már kimondták a szívükben a hit igenjét: mert olyasmit kaptak ezzel, amit senki és semmi el nem vehet tőlük. “Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők, sem magasság sem mélység, sem semmi teremtmény el nem szakíthat minket Istennek attól a szeretetétől, amely Krisztusban van” – mondja az apostol. (Róm 8,38-39) Milyen más így élni, s készülni ama napra, mikor testiképpen valóban minden “elmúlik” majd számunkra!

 

Mit jelent mindez éppen most, a böjt időszakában? Azt, hogy kiűzve az álmot a szemünkből ébredjünk rá, mennyire igaz a jézusi szó: a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. Igen, az eszközök talán finomodnak, de a szándékok ugyanazok, mint mindig is voltak: az emberi önzése nem ismer határt és mindent el lehet fogadtatni, csak éppen félálom kell hozzá a tömegember lelkében, s akkor nincsen baj. A gonoszság tényleg sokasodik és a szeretet tényleg sokakban meghidegül. Talán még hívő emberekben is: az első szeretetet elhagyva, már nem öröm és hála van a szívben, hanem valami más – és a légkör, amit terjeszt maga körül, már híjával van a szeretetnek. Meghidegül a szeretet úgy, hogy mindig a másiktól várja a megbocsátást, ő maga nem képes rá. Meghidegül úgy, hogy az ember kimondja a rettenetes következtetést: ha a másik gonosz irántam, én is megengedhetem magamnak ugyanazt. És lesz gonoszságra gonoszság a válasz, s emberek megtűrik magukban a fogcsikorgató gyűlöletet is; hiszen állítólag engem is így gyűlöl valaki – s akkor nekem is szabad.

 

Ha van üzenete a böjtnek, mint ősi intézménynek, akkor az pontosan az, hogy a világ javítgatását saját magunkon kell kezdeni, nem pedig a másik emberen, és nem a másik nemzeten és nem azokon, akik nem úgy gondolkodnak, mint én. A böjt önmagunk megpróbálásnak időszaka, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy tűzben megolvasztják az aranyat vagy az ezüstöt, és módot adnak arra, hogy különváljon a nemesfém és a salak. Ez a “próba” – ilyen a “tűzben próbált arany”, hogy a szenvedések tüzében kiolvad belőlünk a salak. Ha nem olvadt ki, visszük magunkkal tovább, akkor nem sokat ért a próbatétel: nem érte el célját betegség, magány, kudarc – maradt minden a régiben.

 

Ezért nagy dolog, ha a böjt időszakában valaki tényleg böjtöt tart, talán éppen a véget nem érő, üres tévézésben, talán a beszédben, talán türelmetlenségben; kinek hol van szüksége önmaga megpróbálására, a benne rejlő salak kiolvasztására! Németh László mondja egy gondolatsorában, hogy helyes az embernek időnként a “fogak rácsa mögé vonulni” – vagyis a beszédben böjtöt tartani. Mindenki maga tudja legpontosabban, hol és miben kell magát megpróbálnia. Látszólag könnyebb és lazább, hogy egyházunk nem írja elő pontos előírásokkal, mikor, mennyit és miben böjtöljünk, de ezt csak a felületes szemlélő látja így. Az embernek fel kell nőnie ahhoz, hogy ne külső előírások tegyék nyugodttá lelkiismeretét, hanem maga álljon oda Istene elé, és vele megbeszélve jusson el a maga módszeréhez, a saját böjtjéhez és megtisztulásához. Nehezebb és nagyobb bármilyen előírt külső tilalom megtartásánál a lelki ügyekben önkorlátozás: megpróbálni magunkat a türelem, a méltányosság, a magunkkal szembeni erkölcsi szigorúság ügyeiben, vagy akár az elemi szeretet gyakorlásának terén – tehát ezekre nézve böjtöt tartva. Elgondolkodva esténként azon, hogy a mögöttem lévő napon tettem-e valakiért szívből valamit – vagy pedig egész nap csak önmagamért éltem…!

 

A magunkra mért próbáknak egyik haszna az önmagunk jobb és pontosabb megismerése. Ez azért hasznos, mert a legtöbb ember alig, vagy egyáltalán nem ismeri önmagát. Ezek által ismerjük meg önmagunkat legjobban, és szomorú, ha már feladtuk, és nem élünk vele. Ilyenkor merevvé és szakadékossá lesz a kép, amit magunkról őrzünk – pedig lehetne hajlékony és plasztikus is, jobban közeledve, rásimulva a lelkünk valóságára. Aki nem jól ismeri önmagát, az nincs tisztában a saját gyarlóságaival – és ennek következtében türelmetlen és ellenséges másokkal – mert addig sem őróla van szó. Tanácsos tehát újra és újra hozzáfogni önmagunk “megpróbálásához” – tisztulni fog a homályos kép, amit magunkról őrzünk!

 

De van egy még szebb gyümölcse ennek a dolognak. Az, hogy állhatatosságban növekszik a lélek. A Biblia hűségnek is nevezi. Állhatatosság Istenhez, hogy kezdjük mindjárt a legfontosabb dologgal – vagyis vele beszélem meg életem döntéseit s őelőtte vizsgálom meg lelkiismeretemet, amikor álomra hajtom a fejemet. De állhatatosság és hűség azok iránt is, akikkel szeretetkötelezettségünk van: először mindig  a legközelebbiek iránt, s úgy kifelé, koncentrikus körökben azokkal, akik távolabb vannak.

 

És hűség s állhatatosság a kitűzött célokban is, amit meg kell valósítani. Aki mindig másba kap, mint ami a dolga lenne, az nem jut messzire semmiben. Jó dolog az állhatatosságban növekedni az egészen e világi, köznapi dolgokban is!

 

Még a vásárlásban is jó rászánni olykor egy-egy újabb tájékozódó kört az embernek, s talál majd jobb minőségű és olcsóbb árut is, mint amire először esett a szeme. Mindehhez kitartó igyekezet, állhatatosság kell, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy emberi dolgokban, mondjuk egy másik ember lelki érlelődésének, belső továbblépésének a kivárásához néha milyen állhatatosság szükséges! De merítsünk erőt Isten hűségéből – ő nem változtatja ennek a világnak törvényeit naponta, nem is halad cikk-cakkban, érzelmeitől vezéreltetve, mint mi emberek szoktunk, hanem őrzi szeretetéhez és türelméhez való végtelen hűségét! Aki hozzá megy, az maga is megerősödik a hűségben, az állhatatosságban. A böjt út ahhoz, hogy jobban halljuk Isten szavát – bármiben is böjtöljünk.

 

S akkor nem lesz olyan félelmetes arra gondolni, hogy nem volt e világ mindig és nem is lesz örökké; hogy voltak és lesznek veszélyes dolgok, katasztrófák, háborúk, járványok, éhínségek, talán üldözések és testi halál is. Az ember számára az élet-halál kérdés nem ezekben, hanem az evangéliummal találkozásban rejlik – ott miként döntünk. A közömbösség ítélet magunk felett, vajon így döntünk-e; vagy a hit igenjével, ami az élet. Mérjünk bátran böjtöt, vagyis próbát önmagunkra, s megerősödve fogunk kikerülni belőle. Megismerjük önmagunkat, korlátainkat, rejtettebb tulajdonságainkat is, de a legfontosabb: növekedhetünk az állhatatosságban, a hűségben – ami éltető erő.

 

Az utolsó időkben a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül: sokan azt mondják magukban, válaszként nekem is szabad az ő útjukon járni – ne így legyen! Mások gonoszsága hasonlóra fel nem jogosít! Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Erősödjünk meg hűségünkben az iránt, akitől mindent kaptunk – és azokhoz is, akiknek emberileg hűséggel tartozunk. Akkor majd nem fog ijesztő erővel ránk törni a gondolat, hogy e világ mulandó, hanem hittel mondhatjuk:

 

” A kürtzengés máris hallik,

Már hajnallik,

Útban már az angyalok.

Életem csak egy tenyérnyi,

S számon kéri

Jézusom, ha meghalok.

 
Taníts meg Uram, hogy holtom,

S rövid voltom

Soha el nem felejtsem:

És a jövendő életet, ítéletet,

szívemből ki ne ejtsem!”     (366. dics. 4-5. vers)

 

Ámen.