Mind kezdők vagyunk

Igehirdetés 2017. január 29.

Mind kezdők vagyunk

 

Lekció: Zsolt 57,8-12

Textus: 1Tim 4,14-16

“Ne hanyagold el a benned lévő kegyelmi ajándékot, amelyet prófécia által kaptál a vének kézrátételével. Ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Legyen gondod önmagadra és a tanításra.”

 

Tizenéves fiú volt Timótheus, amikor Pálhoz csatlakozott. Akkoriban nem lévén intézményes iskolakötelesség, jómódú családok felfogadták a mestert gyermekeik mellé. Ha az történetesen vándortanító volt, aki nem kívánt egy városban sokáig maradni, tanítványa csatlakozhatott hozzá, s folyamatos „tanulmányi kiránduláson”, vele együtt utazva sajátíthatta el tudását.

Így vándorolt az ifjú Timótheus is Pállal. Az Ószövetség ismerete érdekelte, de hamar meg is keresztelkedett. Édesanyja, Euniké Krisztus követőjévé lett zsidó asszony volt, apja pedig görög ember. Amikor Timótheus a hitében és tudásában megerősödött, bár még egészen fiatal volt, Pál legközvetlenebb munkatársává vált.  Rá lehetett bízni olyan keresztyén gyülekezetek meglátogatását és hitbeli támogatását is, mint a thesszalonikai, a korinthusi és a filippibeli. A levél írásakor Timótheus éppen Efézusban munkálkodik, mely akkoriban majdnem olyan nagy város volt, mint Róma vagy Athén.

A neki küldött levelében azt írja Pál, hogy „amíg megérkezem, legyen gondod az Írás felolvasásra, az igehirdetésre és a tanításra.” (1Tim 4,13) Az efézusi gyülekezet is öntevékeny módon élt, mint a többi, és fontos dolgokban itt is a vének döntöttek, ám a jó rend miatt szükség volt szolgálattevőre, aki a szent iratok felolvasását előre megbeszéli az arra vállalkozókkal, gondoskodik az igehirdetésről és a helyes tanításról, s általában a gyülekezet rendelkezésére áll. Pál kéri Timótheust, aki ott ezekben szolgál, éljen úgy a mindennapokban, hogy senki meg ne vethesse fiatal kora miatt.

Neki szól az intelem is: „Ne hanyagold el a benned lévő kegyelmi ajándékot, amelyeket prófécia által kaptál a vének kézrátételével! Ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Legyen gondod önmagadra és a tanításra.” Olyan szavak, amik minden, a hitét komolyan vevő keresztyént ma is erősíthetnek.

Ne hanyagold el a benned lévő kegyelmi ajándékot.” Sokan ismerik, sőt használják is az itt szereplő bibliai kifejezést: karizma. Manapság egy jó szónoki képességű és szervezni tudó politikust „karizmatikus vezetőnek” neveznek, ám ez valójában semmi többet nem jelent, mint hogy jók az illető szónoki képességei, s esetleg még szervezni is tud. (Ez utóbbi már nem biztos.) Szögezzük azonban le, hogy akár a legátütőbb politikai képességeknek sincs semmi köze a Biblia karizma-fogalmához: ahogyan ma ezt a szót használják, azt egyszerűen „vezetői képességnek” kellene nevezni, esetleg hozzátéve még „amit némelyek, vagy akár sokan is csodálnak” – de nem kellene összekeverni a bibliai fogalommal.

Egyházi szóhasználatban is hívnak némelyeket – megint csak pontatlanul – „karizmatikusoknak” – azokat, akik számára fontos a nyelveken szólás. Erről azt kell tudni, hogy az értelem kikapcsolásával, nyelvtani szabályok figyelembevétele nélküli, elragadtatott imádságot jelent, s mint eksztatikus megnyilvánulás kivétel nélkül valamennyi világvallásban megtalálható.  Két-hároméves szintre történő pszichés regresszió, afféle lelki „gyermekké-létel”, amiről azt olvassuk az igében, hogy ne tiltsuk senkinek – de a gyülekezet istentiszteletén csak egyenként engedhető meg, egymás után, legfeljebb kettő vagy három, de az is kizárólag akkor, ha van magyarázó. Ha nincsen, akkor hallgasson az ilyen a gyülekezetben, és önmagában szóljon Istennek. (1Kor 14,28)

A lelki ajándékok sorában is a kevésbé rangosak között kerül említésre, tehát messze túlzás azokat „a karizmatikusok”-ként emlegetni, akik ezt a dolgot gyakorolják. Első helyen van ugyanis a kegyelmi ajándékok között maga az örök élet, mint Isten legfontosabb műve bennünk. (Mk 10,29-30  Róm 6,23) Ezzel egyenrangú az apostolság, evangélizáció és az igehirdetés, majd a pásztorolás, a tanítás, és a gyógyítás következik, aztán az egyházvezetés, legvégül pedig a nyelveken szólás. (1Kor 12,8-12  1Kor 12,28-31) Ezek mind lehetnek karizmák, ha a Szentlélektől valók, és a helyükön működnek – de közülük is mindenkor „törekedjünk a fontosabb ajándékokra.”  Mindegyiket „túldobja”(hüperbolén), felülmúlja azonban a szeretet (1Kor 12,31-13,13) – annál semmi nagyobb nincs a világon. Ennyit a karizmákról.

Timótheus azt a tanítást kapja, hogy ne hanyagolja el a benne lévő kegyelmi ajándékot. Ez az ő esetében a hitről való értelmes beszéd, az igehirdetés és tanítás volt – de vajon hogyan lehet azt „gondozni”? Egy képessége valakinek vagy van, vagy nincs – gondolnánk. De nem így van. Mikor a nyáron megkérdezték egy nagyszerű olimpiai bajnokunkat a harmadik aranyérem átvétele után, mihez fog majd a jövő héten, az volt a válasza: holnap hajnalban az uszodában kezdődik a napom. Ha egy sportoló ilyen komolyan veszi tennivalóját, elgondolkodhatunk mi is, mit jelent „gondozni” a bennünk lévő kegyelmi ajándékokat!

Nem kell mindenkinek világbajnoknak lenni, ezt szögezzük le. Normálisan, egészségesen, arányosan kell élni. Összesen arról van szó, hogy magunknak teszünk majd szemrehányást, ha volt ugyan képességünk valamihez, de nem fejlesztettük ki, és nem használtuk fel rendesen.  A „kegyelmi ajándék” pontosan azt jelenti, hogy valamely tulajdonság a helyét szépen megtalálja, és úgy bontakozik ki, hogy másoknak is, elsősorban Isten népének előmenetelére van. A „karizmát” mint láttuk, össze szokták téveszteni a tehetséggel, holott a kegyelmi ajándék a lényege szerint más; a Szentlélek által a maga helyét harmonikusan megtaláló, szolgáló képesség. Mennyi meg nem értett őstehetség – szokták mondani. Kegyelmi ajándék az a tehetség, mely kellő alázattal hozzákezd a többiek javára lenni, és abban folyamatosan előre is halad, s végül talán már az egész közösség üdvét szolgálja – mindenesetre nem magát emészti, vagy tetszeleg saját nagyszerűségében.

 

Ezt a szellemi-lelki többletet magunkban „gondozni” komoly és odaadó belső munkát jelent. Nem adják ingyen, meg kell érte dolgozni. Először is elmélyült önismeretet igényel, ami megint csak nem hull ölébe magától senkinek. Ha egy igehirdetőnek nincs saját imaélete, és Bibliát is csak olyankor olvas (vagy még akkor sem), amikor prédikálnia kell – akkor meghalt lelki értelemben, s nem csodálkozhat, hogy lényegtelenné válik.  Ha ehhez még laza, vagy semmilyen készülés is csatlakozik, akkor kellő önkritikával nyugodtan mondhatjuk: ezért néznek ki a gyülekezeteink úgy, ahogy kinéznek. Ott a szombat este, és nem szól a Biblia – nem mond semmit. Teológus időnkben hozzánk látogatott Németországból a neves Biblia-tudós, E. Stauffer, akinek könyvéből éppen tanultunk. Előadásában azt tanácsolta az igehirdetői mondanivaló hiányában szenvedőknek: „Hinein in die Bibel” – bele a Bibliába! Tanulmányozni, benne élni, gondolkodni róla – amint az „életnek kenyere” azt érdemli is. Sőt, enni és inni! (Ján 6,48-59)

De pontosan így áll ez bármely keresztyénre nézve is. Valódi belső élet nélkül nem azok leszünk, akiket „sóvárogva vár a teremtett világ” (Róm 8,19) – márpedig az elég sovány program, hogy saját magunk üdvözüljünk. Gondozni illene hívő létezésünket, különösen pedig kegyelmi ajándékainkat, hogy tudjunk adni valamit másoknak – mert “a válság gyökere nem a világban, hanem saját magunkban van.” (Hamvas B.) Aki ezt megértette és felfogta, az már léphet tovább.

Például abba az irányba, hogy valamit Isten segítségét kérve tudatosan leépít, más dolgot meg tudatosan megerősít magában. Elég egy-egy ilyen mind a kettőből, ne halmozzuk az élvezeteket. De ha egy sincs, egyikből sem, akkor ne csodálkozzunk, hogy továbblépés sincs. Ez ilyen egyszerű. A pszichoanalízis megpróbálta a dolgot szekularizálni, vagyis Isten nélkül (sőt vele szemben) működtetni „tudatosítás” címen: az eredmény egy öntelt, szektás szakmai grémium, és egy – akár évtizedig is fizetni hajlandó, „kianalizált” publikum lett. Tisztelet a kevés, gyógyítani képes, valódi szakembernek, mint H.Kohut, vagy mások. De nem csak tudományos kísérletek történtek a valódi növekedés megkerülésére. Az un. nyugati kultúra, melynek ma legalább a fele svihákság és szórakoztató ipar, ha nem sanda manipuláció – nagy részben ugyanezt teszi, és még óriásinak kikiáltott díjakat is osztogat.

Tehát igenis meg kell nevezni magunknak, éspedig kérlelhetetlenül, és valóban magunknak, hogy mi az a gyengénk, tulajdonságunk, amit reparálni szeretnénk; s hogy pozitívek maradjunk, mi az erősségünk, vagy szerényebben, képességünk, amit valóban fejleszteni kívánunk. Ez így, együtt és párhuzamosan fontos tanulási folyamatot indíthat el bennünk, ami hiányában viszont “egy emberként” rostokolhatunk ugyanott, ahol mindig is voltunk – s persze hibáztathatunk érte másokat, vagy a sorsot, tulajdonképpen mindegy. Azon áll vagy bukik az előrelépés, mennyire vesszük föl feladatunknak a belső munkát. „Ne hanyagold el a benned lévő kegyelmi ajándékot… ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz!”

Ilyen értelemben kezdők vagyunk mindnyájan – és nincs is ezzel semmi baj. Kezdők és amatőrök, függetlenül attól, hány évesek lennénk, s mikor indultunk neki a hívő életnek. Jobb ezt szépen csöndben belátni, mint önigazultan lesöpörni magunkról a tanulás szükségét – az ilyesmi vezet ugyanis csődhöz igazán. Aki sem tanulni, sem változni nem hajlandó, az marad, aki mindig is volt. „Kezdőnek”, vagy bibliai értelemben „gyermeknek” lenni (Mát 18,3) azt jelenti, hogy figyelünk, és egészen apró dolgokat is érzékelünk. A gyerekek nagyon figyelnek. Kis unokáink például hamar észreveszik, ha valami máshol van a lakásban, vagy a mesében akár egy szó is megváltozott – nekik az úgy fontos. Figyelnek és érzékelnek. Tanuljuk el tőlük! S azt is, hogy ők még tudnak tanulni.

Akinek már megcsontosodott a lelke, kényszerpályára kerül – saját tulajdonságai kényszerítik valamilyen irányba. De még egyszer, és sokadszor is: a válság gyökere nem a világban, hanem saját magunkban van. Hát ne hanyagoljuk el a ránk váró belső munkát, aminek eredménye mindig a változni tudás. Ezekkel törődjünk, ezekkel foglalkozzunk! Vállaljuk el, legalább magunk előtt, hogy kezdők vagyunk – ami egyáltalán nem baj, ha a jézusi értelmű gyermek-voltot jelenti.

„…hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt.” Félreértések elkerülése végett, itt biztosan nem arról van szó, hogy a közönségnek dolgoznánk – az a sztárok és a belőlük pénzelő befektetők világa. Nem látszani, hanem lenni – non videre, sed esse! Ám ahol senki nem profitál abból, hogy ma több vagyok, mint tegnap voltam, ott nagy valószínűséggel egyáltalán nem is történt semmi. Valaki “elvolt”, mint kavics a pincében. Ezért születtünk volna? Alig hiszem.

Az előmenetel belül történik; de ha történik, akkor annak mindig jó és ízes gyümölcsei vannak. (Mát 7,16-18) Az ember öncélú és önközpontú élet helyett kinyílik, és nyitott, szociális létezésbe fog. Mások örülnek a jóságának, sőt egyáltalán annak, hogy ő létezik. Előrehaladása pedig kivált megörvendeztető, mert valahogy mindenkinek erőt ad. Az életet ezért nem lezárni, hanem kinyitni érdemes – így kell értenünk azt, hogy „Legyen gondod önmagadra!” Ugye, ez kicsit más, mint egy fiataloknak szánt, kupakgyűjtésre építő, színes üdítőitalban található felirat: „Kényeztesd magadat.” Ezt tudjuk felszólítás nélkül is, nem kell hozzá biztatás. Barlangokban is el lehet lakni, de a házépítés nem megy erőfeszítés nélkül.

Végül még egy útbaigazítás: „Legyen gondod a tanításra.” Ami az előbbiek tartalmi értelemben való meghosszabbítása ugyan, mégis más – mert itt kifejezetten intellektuális ajándékozásról van szó. Ravasz László írja Homiletikájában, hogy az igehirdetőnek egyetlen gondolattal kell többnek lenni hallgatóságánál – de azzal az eggyel igen. S megint értsük ezt az egyetemes papság értelmében, vagyis minden hitvalló keresztyénre érvényes módon: tudnunk kell jó dolgokat mondani egymásnak! Néha az elismerés sem árt, mert gyarló emberek vagyunk, nem pedig hibátlan, magasrendű szellemi létezők – de itt azért messze többről van szó. Nem csak jó szóról, noha az is ritka portéka e haszonelvű világban, hanem kifejezetten hitbeli épülésünkre szolgáló szavakról. „Kívánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre” – írja Pál Rómába, „hogy együtt felbuzduljunk tinálatok egymás hite által, a tietek meg az enyém által.” (Róm 1,11-12) Hát így kellene nekünk beszélni, keresztyéneknek – felbuzdulásra! Cseppet sem mindegy, amikor beszélünk, mit mondunk – sőt az sem mindegy, beszélünk-e egyáltalán egymással.

Ennek az igehirdetésnek a lekciója az 57. Zsoltárból való. Ott arról olvasunk, hogy valaki olyan áhítattal és odaadással énekel az Úrnak, mintha ő „költené fel a hajnalt.” Hatalmas költészet, csodálatos kép – és imádkozni valóban csak ilyen hittel érdemes. De keresztyénnek lenni is; és pontosan erről szól Pál intelme Timóteushoz.

Gondozni magunkat annyi, mint visszanyerni képességünket a tanulásra, és ami még fontosabb, a változásra. Ezt a lehetőséget Isten megadta, s mint ajándék, öröktől fogva ott rejlik bennünk – ám nekünk kell „felgerjeszteni” és gondozni. (2Tim 1,5-6) Ha ezt tesszük, feltűnnek majd az ő szeretetének apró érintései úgy az igében, mint az életben. Mint a gyermekeknek az, amit észre lehet venni. Ezek az üzenetek majd eligazgatnak és tartalmat adnak; és lesz jó szavunk egymáshoz, sőt tanításunk is – néha talán anélkül, hogy akarnánk. Mindez pedig – ami a legfontosabb ebben – a Szentlélek által magához az üdvhöz visz közelebb mindnyájunkat. Így is legyen! Ámen.

 

Imádság

 

Istenünk, mint örök kezdők kérünk, taníts bennünket. És segíts, ha tanítasz, hogy meg is tudjuk azt valósítani. Mutasd meg lelki tennivalóinkat, az üdvösséges arányokat, és tegyél képessé a véghezvitelre – hogy neked énekelhessünk magunk is, a zsoltárossal együtt; úgy, mint aki felkölti a hajnalt! Ámen.