Minden hiábavalóság

Igehirdetés 2012. október 14.

Minden hiábavalóság

Lekció: Préd 1,1-15
Textus: Préd 9,7-10

„Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig ez volt Isten jóakarata, hogy ezt tegyed! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzon az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, melyet Isten adott neked a nap alatt, mert ez a te osztályrészed az életből, amit fáradtsággal végzel a nap alatt. Tedd meg, amit megtehetsz, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkodás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó szeretetedet, és mindazt, amit csak javunkra adtál az elmúlt héten. Köszönjük, hogy volt eleségünk, ruhánk és otthonunk, voltak, akiket szerethettünk, és voltak, akiktől szeretetet kaphattunk. Köszönjük családunk tagjait és mind a többieket, akikkel életünk összefonódik, akiktől jót kaphattunk. Sok okunk lehet az örömre, de gyakran mi is azt kérdezzük, mi a végső értelme a gyorsan tovatűnő életnek, mely úgy elsuhan, mint a futó árny a mezőn. Segíts minket, hogy tisztábban lássunk, mint a mindennapokban. Add ehhez igédet, az élő Krisztus valóságát, s add a megelevenítő mennyei erőt, áldott Szentlelkedet is. Segíts föleszmélésre, adj ráébredést, hadd pillantsuk meg a jót, amit ma akarsz közölni velünk. Ámen.

Igehirdetés

Aki hozzáfog a Bibliában a Prédikátor olvasásához, amint azt Kalauzunk vezetésével e napokban megtehetjük, az csodálkozva tapasztalja, hogy a könyvben egészen szokatlan gondolatok szólalnak meg. Mindjárt azzal kezdődik, hogy „minden hiábavalóság”, mégpedig nem is akármekkora, hanem Vanitatum Vanitatis – mint azt a latin Biblia szó szerinti fordítása átveszi a héber szövegből „hiábavalóságok hiábavalósága”. Ha pontosan akarnánk fordítani, azt is mondhatnánk, „hiábavalóság a négyzeten”. S hogy félreértés ne essen, a szerző részletesen felsorolja, a maga részéről mi mindent talált hiábavalóságnak az életben, vagyis olyannak, mint a mulandó lehelet, ami pillanatok alatt eloszlik, mivel maradandó lényeg nincs benne. Halljuk a tudományok és a bölcsesség szaporításától kezdve a nagy építkezéseken át a borivásig és a vigadozásig mindazt, amikre egy nagy hatalmú uralkodó, Jeruzsálem királya képes lehet, valójában az élet összes lehetőségét – s erről mind-mind azt mondja, üresnek és hiábavalónak találta őket.

A könyv címe szerint ez a vizsgálódó, bölcselő „Dávid fia és Jeruzsálem királya”, vagyis Salamon király volna, de a bibliatudósok kimutatták, hogy annyi szír-arám, sőt perzsa jövevényszó is van a könyv szövegében, hogy legalább hétszáz évvel Salamon után, a Kr. előtti 3. században írhatták. Akkoriban teljesen természetes műforma, a könyv „ajánlása” volt, hogy a szerző annak a nevében, mintegy annak a hangján szól, akit nagyon tisztel, s akit lelki vezetőjének tekint, gondoljunk például a középkorban megszólaló Dante Vergiliusára, vagy különböző műalkotásokban másokra is.

Könnyű lenne azt mondani, hogy Salamon király a hétszáz feleségével és háromszáz ágyasával (1Kir 11,4), meg hatalmas és mesés gazdagságával valóban akár kiégett szívű ember is lehetett – hát nem csoda, hogy nevében valaki így nyilatkozik az életről. Valójában azonban efféle érzésekkel, hogy minden hiábavalóság s az élet nem azt hozta, amit vártunk tőle, az egyszerű, köznapi embernek is meg kell küzdenie, mikor elveszti a maga élet-illúzióját.

„Az életet ím, megjártam,
Nem azt adott, amit vártam.
Néha többet
Kérve, kellve, kevesebbet.”

/Arany János: Epilógus/

Az egyik ember életillúziója az, ha felépíti házát, nagyon boldog lesz – aztán valóban felépíti s mégsem lesz tőle mindenkorra boldog. A másik életillúziója, hogy bekerülve valami tévés “tehetségkutató” döntőjébe nevet szerez magának – aztán amikor tényleg sikerül, alig lehet kihozni az ital vagy a drogok világából. Nem lett boldog, hogy elérte életillúzióját – mert azt rögtön el is vesztette. Ismerjük a törvényt, hogy „A birtoklás vágya nagyobb, mint öröme” (Ravasz L.) – így nyugodtan kimondhatjuk, nem is kell ahhoz hatalomtól, gyönyörtől megcsömörlött embernek lenni, hogy szembetalálkozzunk az érzéssel: minden hiábavalóság. Az élet valójában üres, lényeg nélküli – akkor is, ha elértük összes célunkat.

Annál meglepőbb, hogy a Prédikátor könyvének belső, gondolati íve odaérkezik, két következtetés vonható le mindebből. Egyik az istenfélelem – az ő hatalma és végzései iránti alázat, elfogadása annak, amit Isten nekünk ad. A másik pedig a mindennapok tudatos életörömmel élvezése – ha korszerűek akarunk lenni, a pozitív életszemlélet. Mi történt? Hogy jutottunk onnan, hogy minden üres és hiábavaló odáig, hogy élvezzük csak szívünk szerint az életet s vegyünk benne észre mindent, ami jó?

A válasz egyszerű. Van e könyv 3. fejezete elején egy hömpölygő áradáshoz hasonló, bár összesen tizennégy ellentétpárból álló vers, amely azt szólaltja meg szinte harsonákkal, hogy “mindennek megvan a maga ideje.” Megvan ideje a születésnek, és megvan ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje a kiszaggatásának. Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje szólásnak és megvan az ideje a hallgatásnak. Megvan az ideje a háborúnak és megvan az ideje a békének.

Amint az ember ezeket a maguk mélységében fölfogja, az élet átláthatatlan zűrzavarában egyszerre lesz egy biztos pontja – Isten jó szándéka. Örök Atyánk rendet tud teremteni a széteső életű ember mindennapjaiban. Ahol csak figyel valaki őrá, vagyis áhítattal az ő kezeiből kéri el, minek van ideje az ő életében éppen most, tehát vezetetten él – ott minden szépen a helyére kerül. Ez a „megvan a maga ideje mindennek” gondolat nem a személytelen sorserő hatalmát hirdeti, hanem az istengyermekséget, amit mi Jézusban látunk megtestesülve. Ő nem tett semmit például a kánai menyegzőn sem, holott édesanyja kérlelte, amíg meg nem győződött róla, eljött-e annak az Atyától rendelt órája. Megbeszélte élete Istenével imádságban, s csak azután cselekedett.

Ezt a belső megbizonyosodást nem adják könnyen. Jézusnak is véres verejtékbe került a Getsemáné kertben az utolsó éjszakán. De eljött a pillanat, mikor a megharcolt harc után ezt mondja tanítványainak: aludhattok immár, tudom utamat – biztos vagyok az Atya akaratában. (Mk 14,39-41)

Ez a megbizonyosodás található a két szélső pont között a Prédikátor könyvében is: a belső ráhangolódás drámája. Annak elfogadása, hogy Isten tudja, mit, mikor és miért ad nekünk. Ennek fényében így alakulnak az emberi élet lépcsői: a gyanútlan vágyak és életillúziók világa, amikor az ember még azt hiszi, az élet csupa öröm. Mindenki így indul, naivan gyermeki vágyakkal, s ebből előbb vagy utóbb szükségképpen kiábrándul – mert az élet nem „rózsákkal párnázott pihenőszék”, ahogy Mikszáthnál is olvassuk. Ez a rádöbbenés az élet igazi voltára lehet túl korai egy ember útján, ami nagyon szomorú, mert azt jelenti, valakinek nem volt gyermekkora. De lehet túl késői is, ami még szomorúbb: mert azt jelenti, hogy valaki nem lett felnőtté. Csak egy biztos: amikor a kiábrándulások igaziak, nem tudunk már elég illúziót, önáltatást magunk elé varázsolni, akkor keserűen azt mondjuk, minden hiábavalóság.

Sokan itt el is akadnak, s egész életükre kiégett szívű emberek maradnak – nem tudnak igazán örülni semminek. Sokszor gyanakvóak, irigyek és teli vannak mások iránti vádakkal. Akik még ezután is próbálkoznak újabb életillúziókkal, azoknak aztán körbe jár az élete s mindig ugyanott találják magukat, ahol már jártak. Pedig van egy harmadik lépcsőfok is – annak felfedezése, hogy mindennek megvan a maga ideje. Megvan az ideje az álmoknak, megvan az ideje az álmokból felébredésnek – és megvan az ideje az istengyermekségre rátalálásnak is! Ez, mint a Szentírás központi témája, valóban olyasmi, mint egy új születés – az ember élete ugyanis új alapokra kerül. Aki még nem jutott idáig, kérje imádságban, s meg fogja kapni. Aki tényleg vágyik rá, olvassa figyelmesen az evangéliumokat, s meg fogja érteni, miről van szó. “Szükség néktek újonnan születnetek” – maga Jézus mondja ezt. (Ján 3,7)

Amikor szavát, amivel magához hív szívünkre vesszük és elindulunk felé, ő elkezd minket gyógyítani. Elveszi gyanakvásunkat és megtanít méltányolni mások erőfeszítéseit. Szükségtelenné teszi irigységünket, oly sok jóval megajándékoz. Megszűnnek a vádak is az ember szívében – mert rájövünk, a másik is csak olyan, mint magunk, sem jobb, sem rosszabb. Mind kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, pontosan úgy, mint azok, aki vétettek ellenünk. (Mt 18,21-35)

Aki ilyen módon eljutott a merő élettől Istenig s akit ő elküldött megváltásunkra, Jézusig – az már újra megtalálja örömét az életben. Ez a harmadik lépcső. Az ember rádöbben, hogy jó élni és nagyszerű embernek lenni. Ez már nem felelőtlen öröm, mint az első naivitás idején volt – mikor még azt gondoltuk, nekünk mindez jár. E „visszakapott” életörömben már nem egyszemélyes a boldogság: helyet talál benne minden embertárs, de azok biztosan, akik közel vannak hozzánk. Nem tudunk többé boldogok lenni mások rovására – csak velük együtt. Megtaláljuk ennek mértékét is: aki akkora áldozatot hoz, amire nem is volt méltó, annak áldozat valahogy megsemmisül, elromlik. Nem szabad bárkinek “csak úgy” jót cselekednie: előbb a saját állapotából folyó kötelességeit kell teljesítenie a legközelebbiek, közvetlen családja iránt, s csak azután cselekedhet jót a távolabb esőkkel, mert ez a sorrend. Belülről kifelé, erőnk és szeretetünk mértéke szerint. Az ilyesmit az ember örömmel teszi, ha valóban teheti, egyetlen jutalma pedig az, hogy teheti.

Megkapja viszont cserébe a jó lelkiismeret és tiszta szív ajándékát, amit az élet igazi öröme kísér – úgy, ahogy a Prédikátor is tanácsolja, ha már a „mindennek megvan a maga ideje” a helyére zökkentette hitünket. Ha Isten gyermekei lettünk, s figyelünk szavára, komolyan vesszük útmutatásait, kinyílik az ige: “Edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig ez volt Isten jóakarata, hogy ezt tegyed! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzon az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mert ez a te osztályrészed az életből, amit fáradtsággal végzel a nap alatt. Tedd meg, amit megtehetsz, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkodás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell.”

Mindenki maga tudja, hol áll valójában. Talán még a gyanútlan életillúziók, a korlátlan habzsolás gyermekded lépcsőjén, valahol az élet első harmadában. Neki fel kell ébrednie. Talán a kinyílt szeműek közé tartozunk már, s szomorúan látjuk, hogy minden üres és hiábavaló. Az ilyennek Istenhez kell fordulnia. Ott meglátja, hogy mindennek szépen megvan az ideje: ez a második lépcső. Bizonyos dolgokat ki kell várni, másokat nem szabad elmulasztani, megint mások talán többé soha vissza nem jönnek – nem baj, minden szépen a helyén van már! Végül a megújult szívű ember már nyugodtan örülhet az életnek és szeretheti azt – hiszen erre kaptuk földi utunkat, ez a mi osztályrészünk. Tegyük meg, ami rajtunk áll – amihez erőnk van. Így már azt sem lesz nehéz elfogadni, mikor jön hazatérésünk rendelt órája: békességgel tesszük lelkünket Atyánk kezébe. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk meglelni életünk lényegét, ami nem mulandó pára már, mely a pillanattal tovatűnik. Elrejtetted a mindennapok között annyira, hogy elfut az élet s mi nem találunk rá. Add a felismerés óráit, amikor kinyílik értelmünk felfedezni az igazi kincseket, a tőled való élet rendjét és örömét. Segíts ragaszkodni a megismert igazsághoz, óvd szívünket az állhatatlanságtól, utunk minduntalan változtatásától. Add, hogy szívbéli örömünk lehessen a tőled vett ajándékokban, és megbékélten indulhassunk majd a minden élők útján, mikor elhozod annak óráját! Ámen.