Mindennek megvan a maga ideje

2006. szeptember 24.
dr. P. Tóth Béla

Mindennek megvan a maga ideje

Lekció: Prédikátor 3,1-8
Textus: János 5,17, János 9,4

“Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”

“Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat. Emiatt aztán még inkább meg akarták ölni a zsidók, mert nem csak a szombatot rontotta meg, hanem Istent is saját atyjának mondta, egyenlővé téve magát Istennel.”

Imádkozzunk!

Édesatyánk, légy áldott az imádságra rendelt időért, hogy örök és szent törvényed szerint újra és újra elhozod ezt számunkra. Köszönjük, hogy nem hagysz minket magunkra, hanem a kezdetektől fogva kijelented magadat. Légy áldott, hogy a teremtésben is a te szeretetedet pillanthatjuk meg, és azt kérjük, tedd ezt a mostani órát az új teremtés órájává, hiszen, megvalljuk, nem tartozunk azok közé, akik pontosan tudják, mikor minek az ideje van. Megvalljuk, hogy életünkben sok káosz van és gyakran zűrzavar uralkodik, ezért azt kérjük tőled, hogy te, aki kezdetben is az értelmet adó örök ige voltál és az vagy mindenkor, most is te jöjj el hozzánk. Te teremts bennünk értelmet, rendet és világosságot. Köszönjük, hogy élő hittel hihetjük, meg is teszed, hiszen ezért jöttél közénk Krisztusban, a testté lett igében. Ő érte kérünk, bízd ránk most igazságodat és Szentlelked világosságát. Taníts minket, emeld fel szívünket, formáld életünket a magad képére és hasonlatosságára. Így tedd most áldottá ezt az órát mindnyájunk épülésére, neked pedig örök dicsőségedre.

Ámen.

Igehirdetés

Az elmúlt hetekben szomorúan mesélte valaki, hogy látott az utcán útépítés miatt kiásott, viszonylag fiatal fákat, amik ott hevertek az út mentén gazdátlanul már néhány napja. Megsajnálta őket, hazavitte és elültette őket a kertben, de mint mondta, sajnos, mind kiszáradtak, egy sem maradt meg közülük a kertjében. Igaz, éppen június volt, tette hozzá magyarázatként, pontosan kiábrázolva az igazságot, amit az előbb hallottunk a Prédikátor könyvéből, hogy mindennek megvan a maga ideje – egyebek közt, amint hallottuk, az ültetésnek is, sőt, az ültetett dolgok kiszaggatásának is. És ha nem a maga idejében ültetünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem lesz jó az eredmény, mert mindennek megvan a maga ideje. Ha van otthon egy szép tő virág, amin megjelentek a bimbók, nem teszi jól az ember, ha elkezdi húzkodni azokat, meg feszegetni, hogy nőjetek és virágozzatok már ki, mert így csak árt annak a virágnak. Megvan a maga ideje, amikor a virág szépen kinyílik majd magától és akkor lehet majd benne gyönyörködni.

Emberi életünkben is sok bajt hoznak azok a döntéseink, amikor kiérleletlenül, idejekorán fogunk valamibe, olyasmibe, aminek nem lenne még ott az ideje. Hányan bánnak ilyesmit, néha jóvátehetetlen dolgokat is, vagy éppenséggel azt, hogy lemaradtak a saját életükről, csak évek vagy évtizedek múlva jutottak oda, hogy el kellene kezdeni valamit, amihez akkor azonban már késő volt.

A Bibliának külön szava van arra, hogy alkalom, amikor tehát valaminek pontosan eljött az ideje. Ezeket az alkalmakat Isten adja az embernek, és azt is olvassuk egy helyen, hogy “áron is megvegyük az alkalmakat, mert a napok gonoszak”, vagyis elszalad az idő, és esetleg az ember lemarad valami fontos dologról. De ne tévesszük össze ezt a bibliai szót azzal, amikor ügyes emberek jókor és jó helyen vannak, ahogyan mondani szokták, és az ölükbe hullnak dolgok, és valóban vannak emberek, akik mindig pontosan tudják, hol érdemes ott lenni, ahol aztán hozzá lehet valamihez jutni. A bibliai “alkalom” szó arra a pillanatra vonatkozik, hogy az ember a maga örök sorsára nézve belátásra juthat, és ha nem kell neki az ilyen pillanat, akkor nem biztos, hogy kap majd megint egy ugyanolyat.

Kapunk pillanatokat, amikor rendezhetnénk dolgunkat Istennel és el lehet szalasztani ezeket a pillanatokat. Kapunk elkészített alkalmakat arra, hogy embertársainkból a tüskét kihúzzuk, és ha nem tesszük, akkor azok a tüskék ott maradnak. Megvan a maga ideje az ég alatt minden akaratnak, ahogyan az előbb olvastuk.

Mi kell ahhoz, hogy ne szalasszuk el az alkalmakat az Istenhez való közeledésre, mi kell ahhoz, hogy emberi életünk elrendelt pillanatait maradéktalanul betölthessük azzal a tartalommal, amire azt Isten adta?

Keressük a választ erre három bibliai képben, pontosabban egy-egy fontos arcban. Az első Ábrahám legyen, minden hívők atyja, ahogyan nevezik, hiszen mind a zsidók, mind a muzulmánok, mind pedig a keresztyének hitük ősatyját látják benne. Ábrahám egyszer azt hallotta Istentől, hogy menjen és áldozza fel a saját, egyetlen fiát, akiért annyit imádkozott az évtizedek során, amikor gyermektelenül élt, hogy Isten megpróbálja a hitét. Indult is, hogy megtegye, de a döntő pillanatban Isten megint szólt hozzá, és azt mondta, semmiképpen meg ne tegye ezt a dolgot, mert nem akar tőle ilyen áldozatot. És Ábrahám keze lehanyatlott.

Ennyi a történet, ami azt mondja nekünk, hogy az ember számára döntő dolog a vezetettség, az Istenre figyelés, amit nem pótol semmi. Hiába van tehetsége valakinek, esetleg nagyon értelmes esze, ügyes rátermettsége, jó szerencséje és sok más dolog, ezek mind csak evilági utunk szempontjából számítanak.

Örök sorsunk szempontjából, tehát arra nézve, amit magunkkal viszünk innen az örökkévalóságba, egyáltalán nem fontos, hogy gazdagok voltunk-e vagy szegények, nem fontos, hogy hosszú volt-e az életünk vagy rövid, nem fontos, hogy voltak-e befolyásos ismerőseink és nevezetes barátaink vagy sem, hanem egyedül az fontos, hogy beszélő viszonyban voltunk-e életünk Istenével, aki megmondhatta nekünk azt is, ha akarta, hogy áldozz fel valami nagyon fontosat, ami esetleg a mindened – de azt is megmondhatta, ha akarta, hogy most gyorsan hagyd abba, amit csinálsz és amit az előbb még pontosan én mondtam neked. Ilyen fokú közelség, ilyen szoros odafigyelés, Isten hangjának ilyen pontos meghallása cseppet sem ritka a Biblia emberi közt és Ábrahám ezek őstípusa. Nem volt véletlen, hogy amikor a zsidók valami nagyon nagyot akartak mondani arról, hogy ők milyen nagyon hívők, akkor azt mondták, hogy Ábrahám a mi atyánk! Jézus meg azt mondta nekik, hogy Isten még a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak, úgyhogy ne bízzátok el magatokat. De azért nyugodtan emlékezhetünk Ábrahámra, hiszen magát az üdvösséget is úgy ábrázolja az ige, hogy Ábrahám a kebelére ölel valakit, mint például Lázárt, az egykori koldust. Szóval nagyon is jól tesszük, ha odafigyelünk az ábrahámi magatartásra, mert akkor nem fogjuk eltéveszteni, melyik pillanatot mire is kaptuk. Ennek a magatartásnak a lényege pedig a figyelés és a megszólíthatóság. A lelki fülek élesítése és magunknak az engedelmességben való gyakorlása. Hallani és pontosan, haladéktalanul megtenni azt, amit isten nekünk mond – így lehetünk valóban Ábrahám fiai. Hát ennyit az első képről, amit a Biblia válaszként ad ma nekünk arról, mi módon tudjuk azt meg egyáltalán, melyik idő mire is való egészen pontosan az életünk útján.

A következő, második kép maga Jézus. Ő sosem maradhat ki a képek közül, mert nélküle minduntalan eltévedünk. Valóban őrá kell figyelnünk a legjobban örömünkben és bánatunkban egyaránt. Róla azt halljuk a kánai menyegzőben, hogy amikor édesanyja kéri őt a csodatételre, szinte meghökkentő módon visszautasítja: mi dolgod ezzel – nem jött még el az én órám! Aztán egy idő múlva mégis azt mondja Jézus, töltsék meg a kőedényeket vízzel és akkor már a vízből bor lesz! Vagyis a csodatételnek is megvan a maga ideje. Amíg azt Isten nem adja az ő saját Fiának, addig nincsen csoda. Milyen nehéz kivárnunk bizonyos dolgokat, mennyire szívesen vennénk csodákat, itt és most, gyorsan és rögtön, de ha Jézusnak nem jött még el erre az órája, akkor marad minden a régiben. Amikor pedig Istennel való beszélgetésében, imádságában hitében megbizonyosodik arról, hogy igen, ez az óra az, amit az Úr adott erre a dologra, akkor csoda történik.

Csak legyen, aki imádságban odafigyelve kivárja ezeket a pillanatokat! Azt Isten fiának kell majd tekintenünk, amint mesterét is annak tudjuk és úgy is nevezzük. Ő mondja nekünk, hogy az Atya mind ez ideig munkálkodik, ezért ő is munkálkodik. És ő mondja azt is, hogy addig kell cselekedni, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor már senki nem munkálkodhatik. Minden bizonnyal ez az akkoriban villanyvilágítás nélküli éjszakáról szólt elsősorban, amikor nem nagyon lehetett hatékonyan dolgozni, ha csak pislákoló gyertya mellett nem. De átvitt értelemben arról van szó, hogy egyszer vagyunk itt a földi vendégeskedésünkben, és mindnyájunkra eljön majd az éjszaka, és akkor már semmit nem tehetünk, sem jót, sem rosszat. És ezért nagyon meg kell becsülnünk ezt az életet, és nem szabad rossznak vagy silánynak látnunk, mert legfeljebb magunk tesszük azt rosszá és silánnyá. A legjobban megajándékozott életet is lehet rongálni és a legrosszabb életet is lehet jobbá tenni.

Tegnap Recsken a köztársasági elnök avatta fel gyülekezetünk tagjának, Farkas Ádám szobrászművésznek a recskiek 56-os emlékművét. Arra emlékezett az elnök avató beszédében egyebek közt, hogy azok a megkínzott, kényszermunkatáborban kőtörésre fogott költők, írók, különböző emberek ott esténként előadásokat tartottak egymásnak a barakkban a maguk szakterületéről, hogy mindenki tanulhasson közöttük. Mert a legrosszabb életet, a szenvedés teli életet is meg lehet próbálni felemelni és átnemesíteni. Munkálkodjatok, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.

Jézus maga olyan módon munkálkodott ebben a világban, hogy aki őrá valóban figyel, annak feltétlenül nemesedik és tisztul az élete. Ha felemeltetem, mondja magáról, mindenki magammal viszek. Merjük ezt hinni mi is! Ahová csak engedjük, hogy a kegyelem minket emeljen, oda másokat is magunkkal fogunk tudni vinni. Talán akaratlanul, talán észrevétlenül, talán nem sokakat, talán csak egyetlen valakit, nem baj.

Munkálkodjunk, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat. Ábrahám, az ősatya után ezért figyelünk Jézusra, mert benne látjuk, hogy egyetlen asszonytól született ember is mit adhat a többieknek.

A harmadik kép már nem az ősatyáké, nem a Fiúé, hanem a tanítványoké: itt két arc álljon most egymással szemben. Péter és Judás, mind a ketten tanítványok, mint ahogyan mi is azok szeretnénk lenni. A tanítványi, a követői élet két lehetősége. Ne feledjük, hogy minden ember tanítvány, legfeljebb nem a Jézusé, hanem más szellemi erőé. Nincs ember, aki valaki követője ne lenne, ha másé nem, láthatatlan szellemi vagy gondolati lényeké – mert embernek lenni annyi, mint tanítványnak lenni. Szomorú, ha valaki nem is tud erről, mert ez nagyon is így van. Szóval Péter is, Júdás is tanítvány, mindketten vétenek. Az egyik elárulja, a másik háromszor eskü alatt megtagadja, hogy sosem látta őt. Hát nem igen van ennél lejjebb.

És az egyik benne marad a bűnében, legfeljebb intézkedik tovább, mint addig is tette és visszaviszi a pénzt a főpapoknak, mert azt hiszi, hogy az intézkedéseken múlik az üdvösség. A másik nem intézkedik semmit, hanem sírva megbánja, amit tett és megfordul, vagyis megtér. Az egyik útja az életé, a másik a halálé. Tanítványnak, vagyis embernek lenni ugyanis nem az, hogy sosem vét az ember, mert ilyen csak Jézus volt egyedül, mióta ember él a földön. Ő mindent jól cselekedett, ahogy mondták róla. Mi emberek azonban mind vétünk, ki ebben, ki abban, ki nagyot, ki kicsit, kiről kiderül, kiről nem. De nem az a kérdés, hogy nagyot vétett-e valaki vagy kicsit, sokaknak ártott vele vagy csak egyetlen egy embernek, hanem az, hogy mit kezd a vétkével: bánkódik-e rajta vagy sem, tud-e felette sírni és bűnbánatot tartani, vagy sem. Mert Isten előtt csak annak van mentség, aki tud megfordulni, aki képes a megtérésre, aki nem keményedik bele a saját vétkébe.

Bele ne keményedjünk a vétkeinkbe, el ne hitessük magunkkal a feketéről, hogy fehér, át ne színezzük a valóságot, mert az nem az élet útja. Lehet a siker útja, általában nagyon is időleges sikeré, lehet a hatékonyságé, nagyon is kétes értékű hatékonyságé, de nem lehet az életé, amit példaként hagyhatunk gyerekeinkre, hogy ti is ekként cselekedjetek. Szégyellni fogják, ha ezt tesszük és magunk is megbánjuk, de talán túlságosan későn. Mert mindennek megvan a maga ideje. Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak, ideje van az ölelésnek és az öleléstől való tartózkodásnak, ideje a szólásnak és a hallgatásnak � és megvan az ideje a szaggatásnak és a megvarrásnak, egyszóval – mindennek az ég alatt.

Boldog ember az, aki beszélget Istennel élete ilyen dolgairól, mikor minek is van az ideje és minek nincs, mint ahogy Ábrahám is tette. Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztus, aki nem csak néha nap beszélgetett az ő Atyjával ezekről a dolgokról, hanem egészen egy is volt ő vele. Meg is akarták ölni őt ezért, és végül ez is volt a kárhoztatása legfőbb oka – holott a legfőbb jótéteményt hozta el ezzel nekünk, hiszen gyermeki odaadásunkban mi is eggyé lehetünk immár Istennel, ahogyan Jézus is eggyé lett ő vele. A tanítványi élet lehetőségei pedig ott vannak felmutatva számunkra az evangéliumban, ha nem csukjuk be a szemünket, látjuk ezeket. Járhatunk a Péter útján és járhatunk a megkeményedett szívű Júdás útján is, egyik a halálé, másik az életé. Ezért legyen most ez az imádságunk:

Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat, minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat! (512.ének 2. vers)

Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy adod számunkra az emberemlékezet gazdag példatárát. Légy áldott a hitben hűségesekért, akik a kezdetektől és a romlásoktól fogva is megmaradtak gyermekeidnek. Köszönjük, hogy föltekinthetünk rájuk és elgondolkodhatunk életükön. Megvalljuk, hogy messzi vagyunk a hit óriásaitól. De azt is tudjuk, hogy mi is éppen úgy asszonytól születtünk, mint ők, és előttünk is nyitva vannak az ő lehetőségeik. Adjál nekünk áldott, imádságos és áhítatos perceket, a figyelés óráit, a vezetettség nagyszerű, engedelmességgel megkoronázott időit. Óvjál meg minket az önhittségtől, és attól, hogy a magunk feje után menjünk, vagy rossz példákat és rossz tanácsadókat kövessünk. Könyörülj rajtunk, hogy a te gyermekeidhez méltón járhassuk végig földi életünket. Légy áldott azért, akiről elmondhatjuk, hogy mindent jól cselekedett. Köszönjük, Urunk Jézus, hogy hozzád fordulhatunk, tehozzád mehetünk és a te közeledben minden olyan egyszerű és világos lesz. Nem csak magunkért, hanem közösségünkért, összetartozó életünkért is imádkozunk. Jöjjön el közénk szereteted, világosságod, békességed, igazságod, hadd legyünk javára egymásnak, amint te javára voltál minden kor minden emberének. Hazánk sorsát is elébed hozzuk ezekben a nehéz időkben. Tegyél jól velünk, terjeszd ki ránk áldó szeretetedet a most következő hét napjain is.

Ámen