Mindent magammal viszek

Igehirdetés 2015. szeptember 6.

Mindent magammal viszek

Lekció: Mk 11,12-14 és 11,20-24
Textus: Jn 12,32

„Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.”

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy a nyár ajándékaiban gazdagon részeltettél, friss gyümölccsel és szép napfénnyel bőségesen elláttál, sokan lakóhelyükről kimozdulva szeretteik körében még üdülhettek is egy kies tájon. Voltak azonban, akik otthonába betegség, próbatétel vagy a gyász jött el, és te tudod, vajon javunkra s előmenetelünkre voltak-e ajándékaid és próbáid. Segíts most, hogy megállva átgondoljuk életünk, és ha akad változtatni való, ne maradjunk restek. Szeretnénk érteni, jól érteni igédet, mely sokszor volt már lelki kenyerünk, tőled való, drága, égi manna – hadd teljünk meg általa most is értelemmel, Lélekkel és erővel! Jézus nevében kérjük, hallgasd meg kérésünket. Ámen.

Igehirdetés

Akik a Szentírás gondolatkörét elutasítják, gyakran hivatkoznak különböző bibliai helyekre, ahol valami számukra botránkoztatót olvasni – ezek közé tartozik a megátkozott fügefa története is. Micsoda Megváltó az, aki ilyet tesz? Még ha mindent és mindenkit megsimogatna, dicsérne, éltető szeretettel ellátna – de átok és büntetés, meg örök terméketlenség…? És kész a felmentés, miért rossz könyv a Biblia, miért nem méltó arra, hogy naponkénti olvasmányként gondozza és fölemelje lelkünket.

Akik azonban csak egyetlen pillanatra is közel engedték már magukhoz az evangélium világosságát, s megrendültek szépségétől, mely minden szavában ott rejtőzik, azok pontosan tudják, hogy a legfontosabb üzenetek rendszerint ott találhatók, ahol valami nem illik bele mindennapi gondolkodásunkba, ahol meghökkent, ahol „zökken” az ige. Hogy is lehetne másként, hiszen éppen a köznapiságunk az, amiből ki akar emelni, éppen az úgynevezett „józan ész” igazságait akarja kikezdeni, hogy egy magasabb igazsággal megajándékozhasson! Azt hiszed magadról, gazdag vagy, meggazdagodtál, semmire nincs szükséged? S közben nem tudod, hogy nyomorult, szánalmas és szegény vagy, vak és meztelen! (Jel 3,17-22) Igen, ez az ige stílusa – mintha egy ébresztő hang kiáltana rá az emberre, hé, jó reggelt! Elég volt a kábaságból, a félhomályból: ha így haladnak a dolgok, te magad is benne maradsz az örök terméketlenségben! Ugye, ha így halljuk az ige szavait, s nem köznapiságunk korlátolt keretei közt próbáljuk értelmezni azt, ami nagyon is meghaladja értelmünket, akkor hirtelen felvillan a lényeg, s derengeni kezd, hogy igenis, rólunk van szó, egyetlen egy életünkről – amit csak egyszer, egyetlen egyszer lehet eljátszani, az viszont nagyon nagy kár lenne.

A kulcs tehát, hogy a „megbotránkoztató” igeszakaszok értelmezésekor így kell szólnunk, igazából ezt kell kérdeznünk: hol vagyok én ebben az igében? Mert, hogy nekem írták, az biztos. (Ján 20,31) Már most mit kezdjünk egy olyan történettel, amely maga is elismeri, hogy azért talált Jézus csupán zöld leveleket azon a fügefán, mert „nem volt fügeérés ideje”? (Márk 11,13) Józan eszünk azonnal tiltakozik, és azt mondja, ezt nem is olvassuk tovább. Igen, itt valóban egy paradoxonhoz érkeztünk – ámde a vallás és hit nyelve éppen a paradoxon. Szűztől születés, kereszten megdicsőülés, halálból feltámadás, örök élet – egyik sem értelmezhető a köznapiság szintjén. Nekünk mégis a legfontosabbak, mert azt a nagy jót, amivel Istenünk ajándékoz meg minket a benne zajló élő hitben, sehogy másként megfelelően kifejezni nem tudjuk, csak nyelvünk és értelmünk határait szétfeszítő metaforákban. Valami olyasmit kapunk tőle, ami messze túlmutat köznapi értelmünk keretein – sőt, testi létezésünk határain is.

Jézusunkat magát éppen azért küldte az Atya, hogy legyen kivel szembesülnünk, legyen kivel átellenben rádöbbenni, hol is állunk valójában. Ő is asszonytól született – de Isten jobbjára ült, aki neki adott minden hatalmat mennyen és földön! És a megátkozott fügefa története ezért nem úgy általában egy történet, hanem a Páratlannal találkozás története. Ady így mondja (Az izgága Jézusok): „Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült” – igen, az ő páratlansága megkerülhetetlen. Ő jön ott az úton, s magunk vagyunk a fügefa, melynek gyümölcsöt kellene adnia, még akkor is, mikor nincs fügeérés ideje – ha azt egyszer ő keresi rajtunk! Itt tehát a természeti törvény meghaladásáról van szó, ami ezek szerint nem csak lehetséges, de emberi-erkölcsi értelemben kifejezetten szükséges is.

Nagyon sokszor ugyanis egyáltalán “nincs fügeérés ideje”. Meg kell szervezni a vállalkozást, gyermek született a családban, gondok vannak a kamasz körül, ápolásra szorul valaki a családból, nagy a kert – folytassuk? Lekötik az embert élete gondjai, alig tud megfelelni ennek vagy annak az igénynek, s éppen most keres rajta Krisztus gyümölcsöt…? Majd, ha felneveltem gyermekeimet, nyugdíjba mentem, majd ha könnyebbednek a terheim… de az evangélium másként látja. A „megátkozás” nem büntetés, hanem egy állapot maradandóságának vészes képe: aki ma nem kíván teremni, úgy lehet, máskor sem fog, mert nem lesz többé rá módja. Egy élet-pillanatot csak egyszer lehet megélni és egyetlen egyszer lehet méltó tartalommal megtölteni! Hogy jön-e arra Jézus még egyszer? Súlyos kérdés. Márk szerint akkor ment ott el, mielőtt Jeruzsálembe érkezett volna, vagyis befejezte “vidéki” útjait, amiket leginkább Galileában folytatott. Utána már csak a jeruzsálemi nagyhét következett – a passióval. Aki tehát nem használta ki, Bartimeus meg Zákeus módján, hogy Jézus “Jeruzsálembe mentében” ott halad el közvetlenül előtte, annak nem volt több lehetősége személyesen találkozni s beszélni vele.

Van az Univerzum talányos jelenségei között egy hétpecsétes titok: az úgynevezett “fekete lyukak” elnyelik az anyagot, az energiát, a teret és az időt, egyszóval mindent, ami a közelükbe kerül – s van egy határvonal, ahonnan nincs visszatérés. Eseményhorizontnak nevezik. Ami ott eltűnik, többé teljesen megfoghatatlanul „van”, ha van egyáltalán – de semmi módon nem hozzáférhető számunkra többé. Még az anyagi világban is, amit mi emberek gépszerűen működőnek, s elvileg ezért visszaforgathatónak gondolunk, vannak tehát egyetlen-szerű pillanatok, amikből nincs kettő. S ennek belátásához – ezek szerint – még a fügefa evangéliumi történetének megértése sem okvetlen szükséges, ha valakinek egy kicsit is nyitva a szeme és a szíve, s benne él a valóságban, nem pedig csak a maga agyrémeiben.

A gyümölcstermés a hasznos, valóban értelmes élet képe. Lehet, hogy alkotásokhoz kapcsolódik, amikor létrejön valami szép és értékes mű, de lehet emberi minőség, belső jó is, amiből mások éppen úgy részesülnek, mint az un. művekből. Hiszen, amint szóba állunk valakivel, már érezzük is, mennyiben békés lelkű, derűs lény az illető, s magunk is egészen akaratlanul épülünk általa, kedvet kapva a jóhoz – de ugyanígy az is szinte ordít mindenkiről, ha nem találta meg magát, kételyek, önellentmondások között él – s nem ritkán ebből is átragad ránk egy adag. A Szentírás úgy nevezi a Lélek gyümölcseit: Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. (Gal 5,22) „Ezek ellen nincs törvény” – vagyis aki ezek jegyében él, azt nem lehet semmiben elmarasztalni. Nem hagy támadási felületet, mások is kénytelenek elismerni, hogy „mindent jól cselekedett”. (Mk 7,37) Mi egy valakit ismerünk, akiről ez valóban maradéktalanul elmondható, s ez Jézus. De éppen azért, mert ő is asszonytól született, mint mi valahányan, az ő mértékét általános követelménynek kell tekintenünk, aminél nem szabad alább adjuk magunk sem. Még akkor is, ha ez cseppet sem könnyű feladat, hiszen ó-emberünk naponkénti megöldöklésével jár.

A legszebb gyümölcs az ige szerint maga az örök élet, ami Isten kegyelmi ajándéka. (Róm 6,23) Nem a vég nélküli lélegzést, emésztést és szívdobogást jelöli, hiszen maga az „élet” szó sem a puszta biológikumot jelenti a Bibliában. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki nem mehet az Atyához, csak én általam” – mondja Jézus. (Jn 14,6) A negyedik evangélium részletesen és sokat szól erről (Jn 6,51 és Jn 17,3), és a jánosi levelek központi témájának is tekinthető. Arról az átminősült életről van benne szó, amelynek a biológiai létezés csak edénye, s mely maradéktalanul Istenben zajlik – ezért nem is a születésünkkel kezdődik és nem a halálunkkal ér véget, mint a pusztán testi mivoltunk.

Jézusunk ebben a létminőségben élt, ezt mutatta fel a világnak, s ezt a fajta életet vitte magával az örökkévalóságba is. Ezért tudott feltámadott testében bejönni a szobába és megállni középen, noha az ajtó zárva volt (Jn 20,26), a sebekről azonban így is felismerhető volt, hiszen örökkévaló létünk a földi utunk, a testi életünk summázata.

Ennek a fénnyel átjárt (Ján 8,12 és Ján 9,5), valóban megnemesedett életnek titkáról szól az a különös ige, ami a fügefa történetét ma tovább viszi. „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” Kicsit inkább a mai nyelvünkön fordítva az eredeti bibliai szöveget: Ha felmegyek az égbe, az egész világegyetemet magammal húzom. Ezt a mondatot érthetjük mitikusan, egyszeri történeti vagy éppen történelem-feletti eseményként, de érthetjük egzisztenciálisan, vagyis magunkra, személyes emberi létezésünkre alkalmazva is. A kettő nincs meg egymás nélkül, azaz, ha Jézus lénye átminősült Istentől átjárt mivoltában egy magasabb létszintre, s így az ő egész világa is fényteli igazsággá, mindeneknek szóló, üdvözítő jósággá változott, akkor általa a mi homályos, zűrzavaros és sötét emberi mivoltunk is fel tud derülni, át tud nemesedni, és terméketlen fügefából gazdagon termő, szép és hasznos életté lehet. (Péld 3,17-18  Jel 22,2) Nem lesznek többé az emberek ellenséges és veszélyes lények, nem lesz a jövő, és benne a testi feloldódás sötétségbe hullás és rettenetes megsemmisülés, hanem “megszolgált elcsitulás” (Weöres S.) – békés, örömteli hazatérés igazi hazánkba, ahol mindenkor az Úrral leszünk. (1Tessz 4,17)

Aki már itt a földön „az égben” él (Ef 2,5-6), a maga egész világát felhúzza oda: más lesz otthonának légköre, emberi kapcsolatai, a saját lelkének is egész fermentuma. Mindig valami jó terem benne – már azt nézi, hol adhat – nem pedig azért sóvárog, hogy kapjon és szeressék.

Adjunk hálát érte, ha minket is „magával húzott” magasabb világok felé talán vallásos nagymamánk, hívő szülőnk, esetleg hitvesünk vagy éppen korosztályos jó barátunk életpéldája. S főleg ne feledjük, hogy magunk is ugyanezt adhatjuk másoknak, pusztán azzal, hogy ha ma tisztább, rendezettebb, igazabb – egyszóval szentebb az életünk, mint tegnap volt. Jézus felfelé, az égbe húzó ereje ma is velünk van, s velünk is marad a világ végezetéig. Semmibe ne vegyük, el ne hanyagoljuk őt keresni úgy a világban, mint mi magunkban – és akkor egyre inkább ez lesz a mi életünk iránya is. Egyre feljebb, egyre több békességgel a szívünkben, egyre igazabban. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, Jézus Krisztus, hogy nem iránytalan és nem értelmetlen az életünk, mert magad vonsz bennünket tisztább és ragyogóbb régiók felé. Ha elkeseredünk, vigyázz ránk, ha elbizakodnánk, még inkább. Imádkozunk a bajban lévőkért, az éhezőkért és a betegekért, és azt kérjük, mutasd meg, miben tudunk javukra lenni. Maradj velünk most és halálunk óráján. Ámen.