Missa Solemnis

Igehirdetés 2017. május 28.

Missa Solemnis

 

 

Lekció: Jel 14,1-5

Textus: Jel 14,3  Jel 14,5

„És új éneket énekelnek a trónus előtt…. és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek.”

 

 

Az üdvözült seregek énekéről van szó. Túl vannak a földi harcon, győztek. Bejártak egy utat, rövidet vagy hosszút, boldogot vagy boldogtalant, de amit összegzésként magukkal vihettek, az kiállta a menny próbáját, s ők Isten színe előtt állnak. Szégyenkezve, mégis dicsőítő lélekkel, hazaérkeztek. Jelenlétük légköre az örök trónus közelében csak muzsikával közelíthető meg, sőt arra még utalni is csak a legjobb költészettel lehet, ami egyébként ugyanaz. Az üdvözültek az Úr előtt énekelnek. Kórusban, magukban dudorászva, vagy éppen templomi énekkel – tulajdonképpen mindegy. Énekelnek, mert az több, mint a beszéd.

Éreztünk már hasonlót – amikor a szavak elégtelennek bizonyultak. Akartunk mondani valamit, de nem sikerült. Pedig tudtuk, mit akarnánk, bele is fogtunk, de nem az hangzott el. Csak az árnyékát mondtuk. Istenről valóságáról mindenkinek van tudomása, s ezért hozzá szólni is csak az igazság igéivel lehet. A tagadás tréfabeszéd, istentelen ember nincs. Az üdvről mind tudunk gyermekkorunk óta, sőt korábbról – csak amint beszélni kezdünk róla, valahogy behorpad, elgörbül, leesik a földre, bepiszkolódik. Marad belőle valami más: érvényesülés, panaszolkodás, vád, okoskodás – kinél mi. Karikatúrák, a nem-üdv. Szomorú.

Beethoven zenéje nem ilyen. Legjobb zongoristáink mestere, Kadosa Pál mondja (https://www.youtube.com/watch?v=TC-j2Y5Xmho), hogy Beethoven mindig „szembenéz”. A legjelentéktelenebb átvezető résznél is szembenéz – nem hagyja a figyelmet nyugodni. Milyen kár, hogy ma kevesek járnak koncertre – ismerőssel találkozni szinte nagyobb az esély a fővárosi utcán, kétmillió ember között… A „Missa Solemnis”-t legalább öt évig írta, s a mű eredetileg főhercegi mecénása érseki beiktatására készült. De volt mersze a döntő pillanatban azt mondani – mecénásának, annak is élete legnagyobb ünnepét illetően – hogy a darab sajnos nincsen kész, dolgoznom kell még rajta. Mit jelentett ez? Azt a komolyságot, hogy ha én leírok valamit a kottában, az csak tökéletesen igaz lehet. Beethoven szembenéz. S olyan zene született, amit gyengébb előadás sem tud semlegesíteni – egyszerűen nem lehet.

Ilyesmiről beszél a Jelenések igéje: az üdvözültek énekét senki „meg nem tanulhatja” – annak csak egy változata van. Nem lehet hamisítani, sőt utánozni is reménytelen. Itt a valóság szól. Nem körülbelül és nem majdnem, hanem ahogyan az igaz. A kezdő könyörgés a Kyrie. A fulladozó kiáltása, amikor élet a tét: „Uram, Krisztus…!” Nem művészetről s nem gyönyörködtetésről van szó, főleg pedig nem dekorációról: az emberről, aki elsüllyed a mulandóságban, ha az ég irgalma le nem hajol hozzá. Amennyiben nem lett volna tudomásunk róla, e zene szembesít vele. Beethoven ugyanis szembenéz – csak a valóság számít.

De mert költőről van szó – jönnek az újabb „versszakok”, a többi tételek, s az elképesztően sötét háttéren kezdünk egyik fényörvényből a másikba lépni, egyre inkább mennyei kórusok beszédjét hallani. A négy énekesből egy ötödik lény, valami különös hangszer lesz – mely emberen túli hangokban nyilatkozik meg. Az eltérő valóságokból képzett egység titka tárul föl előttünk, s arra gondolunk: bárcsak a mi létünk töredezett mozaikjai is ily megmunkálásban illeszkednének valaha egymáshoz! Mert ha az Egyhez közeledünk, hozzá ez illik, semmi más.

Aztán a harsonák és mélyvonósok zúgnak, éspedig üstdobok félelmetes dübörgésétől kísérve, s kénytelenek vagyunk rádöbbenni: amint a legnagyobb dolgokból az életben, úgy üdvösségből és kárhozatból is csak egy van!

Aki e muzsikát létrehozta, az vallotta, hogy minden lehetséges emberi erőfeszítés parányi Isten mindenhatóságához képest – pedig ő maga is tudta, hogy gigászit alkotott. A teremtettség alakzatai, mint vulkánból a fekete füst gomolyognak elő Beethoven művéből, ám oly tudatos formákban, hogy általuk egyik világból folyton a meghökkentő másikba lépünk. A hangok eszeveszett tombolásában itt már tényleg a legnagyobb hatalom szólítja az embert. Ahogy a Jelenések könyvében János evangélista is teszi, mikor az üdvözültekről így szól: „És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki nem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről. Ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.” (Jel 14,5)

Félelmetes szavak. Ha így van, akkor senki sem üdvözülhet. Pedig a száznegyvennégy-ezer nem pont annyi, hiszen jelképes szám; a szüzesség is többet tesz érintetlenségnél, „áron megvettnek” lenni pedig végképp más, mint mainapság. Nem a magamé vagyok – ami önmagában teljes és végleges vigasztalás. Rajtam van Isten pecsétje keresztelésemtől, s én testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, immár saját elszánásomból is – valóban hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. Ha pedig ez így igaz, nem élhetek úgy, mintha én lennék a tulajdonos. A sok kijelentés közül itt most csak ezekkel foglalkozzunk: „Követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.”

Követni a Bárányt annyi, hogy nem mennek oda, ahol Krisztus nem jár előttük. Sok ilyen hely akad, s már az éberség legparányibb morzsájával lelkében is mindenki pontosan tudja, mik ezek. Önzés, csalás, szeretetlenség – amiket nem lehet csak úgy legyőzni, ha a hívő nincs tudatában, hogy ő immár „első zsengéje Istennek és a Báránynak.” Ráesett a választás a kegyelem akarata szerint, annyi más lény közül, s így ő már nem a magáé, hanem teljesen az Úré – amint az áldozatul vitt „első zsenge” is az volt.

Mert valóban áron vétettünk meg. „Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon, hanem drága véren.” (1Pét 1,18-19) Valaki elmondta, neki nehéz ezt a hitigazságot átélnie, pedig annyit hallotta már szószékekről. Számára ez mindeddig egyházi toposz maradt. Hát menjen oda az ember, ahol egy Hölderlin jár a „Pathmosz”-szal, mikor Jézus tanítványai körében az utolsó vacsorán beszélget. Kiránduljon csak bátran, kilépve mindennapjaiból, ily költői szívvel:

 

„Ázsia tűnt elém, s én fényütötten

kerestem valami ismerős helyet,

hisz járatlan  voltam a tágas utcasorokban…

 

…mikor a bor-változtatásnál

vacsorájuknál egymás mellett ültenek,

szólott az Úr, emelkedett

lélekkel, s bízvást sejtve, a halálról s a végső szeretetről.

De jóságát nem érhették utol

szavai, s akkor se, mikor

vigasztalni akarta a haragvó földi világot.

Mert mindenki jó. Aztán meghalt. Még volna

mit mondanom erről. És látták őt hívei végül,

amint győzelmesen a boldogokra tekintett,

és elszomorodtak ők, amiért hogy

az este eljött, és álmélkodtak.”    

                                        (Hölderlin: Pathmosz, ford. Bernáth I.)

 

Gondoljon az ember az ifjú mesterre, aki úgy beszélt tanítványainak a mennyei királyságról tudottan tudott halála tövében, hogy szavait azóta is nemzetek isszák. Tényleg oly nehéz átélni, mi is történt ott?

Igen, annak következményei vannak, mégpedig egészen messze mutatók. Az életben nem az a szomorú, hogy egyszer lemegy a nap, mint az emmausi tanítványokra, meg minden emberfiára – hanem az, ha ez a Jézus nem marad velünk. (Luk 24,29) Magánosan küszködni az évekkel, betegséggel, hiábavalósággal – kilátástalanul nehéz, s még a legszeretőbb családi gondoskodásban, barátok megbecsülésében is probléma az öregedés. Márai szerint csupán az a kérdés, hogy társaságban vagy egyedül magános az ember… Mi azonban tudjuk, mert tapasztaljuk, hogy mindegy, hány évesek vagyunk, a „majd mi másként csináljuk” fiatalok korosztályában, vagy már a  hajlott háttal, törettetések közepette hazafelé tartók között – de Jézus velünk marad. Nem is akárhogy: minden napon, a világ végezetéig. (Mát 28,20) Aki őt követi, “…nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8,12)  Derűs, szép, félelem nélküli életet él – mert a világ világossága munkálkodik benne.

Az ő jelenlétéből kimaradni ezért rosszabb, mint nem is élni. “Áron megvettnek” lenni ugyanis annyi, hogy a tulajdonjog az övé. Ha az ókori rabszolga-piacon kifizették valakiért az árát – és a kép innen való –  onnét új gazdája rendelkezett felőle. Vitte, ahova akarta, és teljhatalommal parancsolt felette.  Keresztyénként is hordom magammal személyi igazolványomat, lakcím-kártyámat, esetleg útlevelemet és taj-kártyámat is, mint identitásom megfellebbezhetetlen bizonyítékait – a legfontosabb adat felőlem mégiscsak az, hogy hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok! Ő azonban nem rabszolgatartó, hanem jogos tulajdonos. Nem ezüstön vagy aranyon, hanem vérén vásárolt ki rabszolgaságomból – hogy eredeti állapotomat helyreállítsa. Azóta vagyok szabad önzésből, csalásból, szeretetlenségből – de érvényesülésből, panaszolkodásból, vádból és okoskodásból is… Mert még egyszer és nyomatékosan: testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok!

„…és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.”  Ez a leghatalmasabb crescendo. Nincs tovább és feljebb sem zenében, sem költészetben: megszűnt minden hízelgés, önigazolás, ügyek hasznos és célirányos beállítása. Ez a feddhetetlenség. Annyira teljesíthetetlen, hogy alkalmas kép minden más igazán jó demonstrálására is – azokra, amik mind előttünk vannak. Aki nem törekszik sehova, az meghalt – az élet már csak ilyen.

 

„Ki holtig küzdve fáradoz,

az megváltást remélhet.”

                                     (Goethe: Faust II. 5. ford. Kálnoky L.)

 

De talán nem mindegy, hová igyekszünk, s az sem, miben fáradozunk. Csak öncélúvá, s tespedté ne váljon az ember! Életünk feladatai változnak: mindig ott és abban kell megfelelnünk, ami éppen ránk vár.

 

„Nem más adja az élet ízét,

mint az égből alázuhanó,

s az emberére lelő gond.”

                               (Hölderlin: Békeünnep, ford. Bernáth I.)

 

Mindenkinek feladata marad, hogy „szájában hazugság ne találtasson” – mert az maga a feddhetetlenség. (Jak 3,2) Önnön bensőnket se áltassuk, mert az még a többi hamisságnál is gonoszabb. Üdv csak ott terem, ahol a szájakban nem találtatik hazugság – az ilyenek elérték, ami elérhető.

Beethoven és Hölderlin is megfordultak Goethe-nél, akár össze is futhattak volna – de nem így történt. Ma ebben az igehirdetésben összejöttek e nagy valóságmondók: gazdagítson műveik igazsága. Ők is jól tudták, hogy csak szolgák a „királyi udvarban” – bármilyen nagyot is alkotnak. Mi is azok vagyunk, ma küzdő emberek, a király szolgái, ha nyilván egészen más szinteken is – de ugyanazzal a tudattal, hogy nem gazdátlan a létezésünk. Ahol emberek ezt tényleg fontosnak is tartják – ott új ének születik. Nagy közösségben, magunkban dudorászva, vagy gyülekezeti énekszóban – de megszólal. Megtanulhatatlan, nem utánozható, hamisítani is képtelenség – mert arról szól, amikor az ének a valóság beszéde. Olyan dicsőítés, ami Isten trónusához illik. Ének, ami egy helyesen élt élet lenyomata: igen, így érdemes. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Te voltál, és te vagy, erős Isten – és te megmaradsz minden időkben! Parányi létünk tovaszáll, akár a pára – olyan, mint a futó árny a mezőn. Segíts minket meghallani, ami meghallható, s meglátni, ami meglátható fenséges mivoltodból – hogy életünk ne maradjon üres és értelmetlen! Ámen.