Missa Solemnis

Igehirdetés 2017. május 28.

Missa Solemnis

Lekció: Jel 14,1-5

Textus: Jel 14,5  Jel 14,5

„És új éneket énekelnek a trónus előtt…. és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek.”

 

 

Az üdvözült seregek énekéről van szó. Ők már túl vannak a földi harcon, s győztek. Bejártak egy emberi utat, rövidet vagy hosszút, boldogot vagy boldogtalant, de amit innen összegzésként magukkal vihettek, az kiállta a menny hatalmas próbáját, s ők most Isten színe előtt állnak. Szégyenkezve, legbelül mégis dicsőítő lélekkel – hazaérkeztek! Jelenlétük atmoszférája, az üdvösség légköre az örök trónus közelében kizárólag muzsikával közelíthető meg, sőt arra még utalni is csak a legjobb költészettel lehet – ami egyébként ugyanaz. Az üdvözültek az Úr előtt nem beszélnek, hanem énekelnek. Hatalmas kórusban, esetleg magukban dudorászva, vagy éppen templomi, gyülekezeti énekkel – tulajdonképpen mindegy. Énekelnek, mert az több, mint a beszéd.

Éreztünk már hasonlót itt a földön – amikor a szavak szürkének és elégtelennek bizonyultak. Akartunk mondani valamit, de nem sikerült. Pedig tudtuk, mit akarnánk, bele is fogtunk, de nem az hangzott el. Csak az árnyékát mondtuk. Istenről, az ő valóságáról mindenkinek van tudomása, s ezért hozzá szólni is csak a teljesség hangján, az igazság igéivel lehet. A tagadás tréfabeszéd, istentelen ember nincs. Az üdvről mind tudunk gyermekkorunk óta, sőt korábbról – csak valahogy behorpad, elgörbül, leesik a földre, bepiszkolódik és teljesen eltorzul. Marad belőle érvényesülés, túlevés, panaszolkodás, vád, okoskodás – kinél mi. Karikatúrák, a nem-üdv. Szomorú!

Beethoven zenéje nem ilyen. Legjobb zongoristáink mestere, Kadosa Pál mondja (https://www.youtube.com/watch?v=TC-j2Y5Xmho), hogy Beethoven mindig „szembenéz”. A legjelentéktelenebb átvezető résznél is szembenéz – nem hagyja a figyelmet nyugodni. Milyen kár, hogy ma kevesek járnak koncertre – ismerőssel találkozni szinte nagyobb az esély a fővárosi utcán, kétmillió ember között…

A „Missa Solemnis”-t Beethoven legalább öt évig írta, s a mű eredetileg főhercegi mecénása érseki beiktatására készült. De volt mersze a döntő pillanatban azt mondani – éspedig mecénásának, annak is élete legnagyobb ünnepét illetően – hogy sajnos a darab nincsen kész, dolgoznom kell még rajta. Mit jelentett ez? Azt a szent komolyságot, hogy ha én, mint zeneszerző leírok valamit a kottában, az csak tökéletesen igaz lehet. Beethoven szembenéz. S olyan zene született, amit még gyengébb előadás sem tud semlegesíteni – egyszerűen nem lehet.

 

Ilyesmiről beszél a Jelenések igéje is: az üdvözültek énekét senki „meg nem tanulhatja” – annak csak egy változata van. Nem lehet hamisítani, sőt utánozni is reménytelen. Itt a valóság szól. Nem körülbelül és nem majdnem, hanem ahogyan kell. A kezdő könyörgés a Kyrie. A fulladozó kiáltása, amikor az élet maga a tét: „Uram, Krisztus…!” Nem művészetről s nem gyönyörködtetésről van szó, főleg pedig nem dekorációról: az emberről, aki egyszer s mindenkorra elsüllyed a mulandóságban, amennyiben az ég irgalma le nem hajol hozzá. Ha valami miatt nem lett volna tudomásunk róla, hát e zene szembesít a ténnyel. Mert Beethoven szembenéz, s csak az igazság számít, a megszenvedett igazság.

De mert költőről van szó – jönnek az újabb „versszakok”, a többi tételek, s az elképesztően mély és sötét háttéren kezdünk egyik fényörvényből a másikba lépni – ugyanis egyre inkább a mennyei kórusok beszédjét hallani. A négy énekesből egy ötödik, külön hangszer lesz – s e “lény” emberen túli oktávokban nyilatkozik meg. Az egészen eltérő dolgokból összeálló egység titka tárul fel: bárcsak a mi életünk töredezett mozaikjai is ily káprázatos megmunkálásban illeszkedhetnének egymáshoz! Mert ha az „Egy”-hez közeledünk, ember létünkre trónusához merészkedve – hozzá csak a létegység illik, semmi más.

Aztán a harsonák és mélyvonósok zúgnak, éspedig üstdobok félelmetes dübörgésétől űzötten, s kénytelenek vagyunk rádöbbenni: amint a legnagyobb dolgokból az életben, úgy üdvösségből és kárhozatból is csak pontosan egy van!

Aki e muzsikát szerezte, azt vallotta, hogy minden emberi erőfeszítés parányi Isten mindenhatóságához képest – pedig ő maga is tudta, hogy gigászit alkotott. A teremtettség alakzatai, mint vulkánokból a fekete füst gomolyognak elő Beethoven művéből, ám oly zenei építkezéssel és megformáltságban, hogy egyik ámulatból a másikba esünk. A hangok eszeveszett, mégis mély, emberi őszinteséggel teli tombolásában itt már tényleg nem más, mint maga a legnagyobb hatalom szólítja az embert.

Pontosan úgy, ahogy a Jelenések könyvében János evangélista teszi – mikor az üdvözültekről így szól: „És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki nem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről. Ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.” (Jel 14,5)

Félelmetes szavak. Ha így van, akkor senki sem üdvözülhet. Pedig a száznegyvennégy-ezer nem pont annyi, hiszen jelképes szám; a szüzesség is többet tesz érintetlenségnél, „áron megvettnek” lenni pedig végképp más, mint mainapság – a Krisztus áldozatát és annak elfogadását jelenti. Nem a magamé vagyok – ami önmagában teljes és végleges vigasztalás. Rajtam van Isten pecsétje már keresztelésemtől, s én testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, immár saját elszánásomból is – hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. Ha pedig ez igaz, nem élhetek úgy, mint nélküle.

A sok kijelentés közül itt most csak ezekkel foglalkozzunk: „Követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.”

Követni a Bárányt annyi, hogy ezek az emberek nem mennek oda, ahol Krisztus nem jár előttük. Sok ilyen hely van, s már az éberség legparányibb morzsájával lelkében is mindenki pontosan tudja, mik ezek. Önzés, csalás, szeretetlenség, s a többi – amiket nem lehet csak úgy legyőzni, ha a hívő nincs tudatában, hogy ő immár „első zsengéje Istennek és a Báránynak”. Ráesett a választás a kegyelem akarata szerint, annyi más lény közül – s így ő már nem a magáé, hanem teljesen az Úré, amint a vitt áldozat, az „első zsenge” is az volt.

Mert áron vétettünk meg. „Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon, hanem drága véren.” (1Pét 1,18-19) Valaki elmondta, neki nehéz ezt a hitigazságot átélnie, pedig annyit hallotta már szószékekről. Számára ez mindeddig egyházi toposz maradt. Hát menjen oda az ember, ahol egy Hölderlin jár lélekben a „Pathmosz”-szal, mikor Jézus tanítványai körében az utolsó vacsorán beszélget. Kiránduljon csak bátran, kilépve mindennapjaiból, ily költői szívvel:

 

„Ázsia tűnt elém, s én fényütötten

kerestem valami ismerős helyet,

hisz járatlan  voltam a tágas utcasorokban…”

 

S majd megint:

 

„…mikor a bor-változtatásnál

vacsorájuknál egymás mellett ültenek,

szólott az Úr, emelkedett

lélekkel, s bízvást sejtve, a halálról s a végső szeretetről.

De jóságát nem érhették utol

szavai, s akkor se, mikor

vigasztalni akarta a haragvó földi világot.

Mert mindenki jó. Aztán meghalt. Még volna

mit mondanom erről. És látták őt hívei végül,

amint győzelmesen a boldogokra tekintett,

és elszomorodtak ők, amiért hogy

az este eljött, és álmélkodtak.”     (Hölderlin: Pathmosz, ford. Bernáth I.)

 

Gondoljon az ember az ifjú Mesterre, aki úgy beszélt tanítványainak a mennyei királyságról – tudottan tudott halála tövében – hogy szavait azóta is nemzetek isszák. Tényleg oly nehéz átélni, mi is történt ott…?

Igen, ennek következményei vannak, mégpedig egészen messzemutatók. Az életben nem az a szomorú, hogy egyszer lemegy a nap, mint az emmausi tanítványokra is, meg minden emberfiára – hanem az, ha ez a nagyszerű Jézus nem marad velünk. (Luk 24,29) Magánosan küszködni az évekkel, betegséggel, hiábavalósággal, talán elhagyatottsággal is – kilátástalanul nehéz, s még a legszeretőbb családi gondoskodásban, barátok megbecsülésében is probléma az öregedés. Márai szerint csupán az a kérdés, hogy társaságban vagy egyedül magános az ember. Mi azonban tudjuk, mert tapasztaljuk, hogy teljesen mindegy, hány évesek vagyunk, még a „majd mi másként csináljuk” fiatalok korosztályában, vagy már a  hajlott háttal, törettetések közepette hazafelé tartók között – de Jézus velünk marad. Nem is akárhogyan: minden napon, a világ végezetéig. (Mát 28,20) Aki őt követi, “…nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8,12)  Derűs, szép, félelem nélküli életet él – hiszen a “világ világossága” munkálkodik benne.

Az ő jelenlétéből kimaradni rosszabb, mint nem is élni. „Áron megvettnek” lenni ugyanis annyi, hogy a tulajdonjog az övé. Ha az ókori rabszolga-piacon kifizették valakiért az árát, onnét új gazdája rendelkezett felőle. Vitte, ahova akarta, és teljhatalommal parancsolt felette.  Keresztyénként hiába hordom magammal személyi igazolványomat, lakcím-kártyámat, esetleg útlevelemet és taj-kártyámat is, mint identitásom megfellebbezhetetlen bizonyítékait – a legfontosabb adat felőlem mégiscsak az, hogy hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok!

Ő azonban nem rabszolgatartó, hanem jogos tulajdonos. Nem veszendő holmin, hanem drága vérén vásárolt ki magának minden rabszolgaságomból – hogy eredeti állapotom helyreálljon. Azóta vagyok szabad önzésből, csalásból, szeretetlenségből – de érvényesülésből, túlevésből, panaszolkodásból, vádból és okoskodásból is… Mert még egyszer és nyomatékosan: jómagam testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok!

„…és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.”  Ha lehet, ez a leghatalmasabb crescendo. Nincs tovább és feljebb zenében, vagy költészetben: „szájukban nem találtatik hazugság.” Sem hízelgés, sem önigazolás, sem ügyek hasznos és célirányos beállítása. Ez a feddhetetlenség. Annyira teljesíthetetlen, hogy alkalmas minden más igazán jó demonstrálására is – azokra, amik mindig előttünk vannak. Aki nem törekszik sehova, az meghalt – az élet már csak ilyen.

 

„Ki holtig küzdve fáradoz,

az megváltást remélhet.” (Goethe: Faust II. ford. Kálnoky L.)

 

De nem mindegy, hova igyekszünk, és nem mindegy miben fáradozunk. Csak öncélúvá, tespedté ne váljon az ember! Az életünk feladatai folyton változnak: mindig ott és abban kell megfelelnünk, ami éppen ránk vár.

 

„Nem más adja az élet ízét,

mint az égből alázuhanó,

s az emberére lelő gond.”   (Hölderlin: Békeünnep, ford. Bernáth I.)

 

Mindenkinek feladata marad, hogy „szájában hazugság ne találtasson” – hiszen az maga a feddhetetlenség. (Jak 3,2) Önnön bensőnket se áltassuk, mert az még a többi hamisságnál is gonoszabb. Üdv csak ott terem, ahol a szájakban nem találtatik hazugság – az ilyenek elérték, ami elérhető.

Beethoven és Hölderlin is megfordultak Goethe-nél. Ott akár össze is futhattak volna – de nem így történt. Ma ebben az igehirdetésben összejöttek e nagy valóságmondók: gazdagítson műveik igazsága és szépsége! Ők maguk is jól tudták, hogy csak szolgák a „királyi udvarban” – bármilyen nagyot is alkotnak. Mi is azok vagyunk, ma küzdő emberek, a király szolgái, ha nyilván egészen más szinteken is – de ugyanazzal a boldogító tudattal, hogy nem gazdátlan a létezésünk.

Ahol ezt emberek tényleg tudják, és fontosnak is tartják – ott új ének születik. Nagy közösségben, magunkban dudorászva, vagy gyülekezeti énekszóban – de megszólal. Megtanulhatatlan, nem utánozható, hamisítani is képtelenség – mert arról szól, amikor az ének a valóság beszéde. Olyan dicsőítés, ami Isten trónusához illik. Ének, ami egy helyesen élt élet lenyomata: „Igen, így érdemes!” Így legyen. Ámen.

 

 

Fohász

Te voltál, és te vagy, erős Isten – és te megmaradsz minden időkben! Parányi létünk tovaszáll, akár a pára – olyan, mint a futó árny a mezőn. Segíts minket meghallani, ami meghallható, s meglátni, ami meglátható fenséges mivoltodból – hogy életünk ne maradjon üres és értelmetlen! Ámen.