Mit hoz az újesztendő?

Igehirdetés 2011. január 2.

Mit hoz az újesztendő?

Textus: Zsolt. 147,12-20

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy újesztendő első vasárnapján eljöhettünk szent házadba. Köszönjük a szép téli napfényt, amit ma ajándékba kaptunk tőled, és ami derűvel tölti be szívünket. Add meg, hogy igéd is ilyen ragyogó fény lehessen most mindnyájunknak, ami erőt ad, vigasztal és utat mutat egész esztendőre. Jézus Krisztus szeretetéért kérünk, áldd meg ezt az órát, amit most színed előtt töltünk, és az előttünk álló év minden napján légy velünk. Ámen.

Igehirdetés

Ha most egy papír-cédulára mindenki fölírná, ebben a percben milyen kérdés is foglalkoztatja, alighanem a legtöbb kérdés arra vonatkozna, milyen lesz a most előttünk álló 2011-es esztendő. Egyikünk sem tudja. Még a holnapi napot sem ismerjük, nem hogy egy egész esztendőt! Van, aki reménykedve, van, aki szorongásokkal, van, aki lelkiismeretével küzdve, van, aki terveket fontolgatva teszi az első lépéseket az újesztendőben. És ott a kérdés: milyen lesz, mit hoz majd az újesztendő?

Jogos kérdés, Istenünk azonban bölcsen elzárta előlünk, hogy akár a holnapi napot ismerjük. Mai igéjében sem azt mutatja meg, hogy a mai napra milyen eseményekre számíthatunk, hanem arról beszél, hogy ő kicsoda. Nagy különbség van a két téma között. Az ugyanis, hogy milyen lesz az esztendő, ha úgy tetszik az időben „vízszintes síkon” előrehaladó embernek kérdése: mit írhatunk be napról-napra naptárunkba, ez és ez történt, vagy ezt és ezt terveztük és sikerült vagy nem. Az a kérdés azonban, hogy ő kicsoda, egy másik dimenzióra, a függőleges dimenzióra vonatkozik. Mert ő az, aki mindig újat nyit a történelem menetében, a telő-múló időben – és ezért nagyon jó lenne, ha egy olyan naptárunk is lenne, amelyben az események nemcsak a maguk folyamatosságában kerülhetnek följegyzésre, hanem azok a pillanatok különösképpen is megjelölésre kerülhetnének, ahol kinyílt előttünk az ég. Ahol megértettünk valamit abból, hogy ő kicsoda.

A zsoltár-részlet, amit Bibliaolvasó Kalauzunk a mai vasárnapra külön ajándékként nekünk szán és az előbb fölolvastuk, ezzel a kérdéssel foglalkozik, hogy ő kicsoda. Ránk hagyja a feladatot, hogy végigjárjuk az év napjait, és megtöltsük azt tartalommal, ahogy tudjuk – önmaga azonban kijelenti most magát számunkra egy olyan üzenettel, amelyben az első és legfontosabb mindjárt az, hogy ő „a zárak ura”.

A régi keleten istenségeket, olykor démonokat neveztek meg egy-egy küszöb urának. Az antik templomokban, amelyekben most turistaként megfordulhat az ember a Közel-Keleten, vagy bárhol a világon, a bejáratot különböző szörnyek őrzik, gyakran oroszlánok sora, emlékeztetve bennünket arra, hogy a belépés a szent helyre nagy dolog, ott a küszöböt megbízott hatalmak őrzik. Az ember ma is pontosan tudja, hogy vannak helyek, ahova a lábát valószínűleg egész életében be sem teheti, mert annak a küszöbnek az őrei nem fogják őt oda beengedni soha. És jól van ez így. Egész földi életünk így van berendezve: a zsebünkben lapuló kulcs megmondja, hogy beléphetünk vele az otthonunkba, de már a szomszéd ajtajához nincsen kulcsunk, azt a küszöböt egy másik kulcs őrzi. Amikor az  ige úgy szólítja meg Isten népét, hogy „erős zárakat tett kapuidra az Úr”, akkor először is arról beszél ezzel nekik, hogy katonailag meg tudja védeni övéit, ha akarja, ha azok méltók erre – mélyebb értelmében ez az ige azonban azt is jelenti, hogy minden küszöbnek, minden zárnak, minden ajtónak végső soron ő az őre. Ezért nekünk, akik előtt most kitárul egy új esztendő, de azért minden napja egy-egy külön felnyitni való ajtóval el is van zárva – jó ezt hallanunk és ebben megerősödnünk, hogy ő tesz erős zárakat kapuinkra, vagyis vigyáz ránk, de ő a „küszöb ura”  is igazából, s ha nekünk nem sikerült még egy magasabb lelki-erkölcsi világba lépnünk, talán azért van az, mert még nem vagyunk méltók arra, hogy kinyissa számunkra azt az ajtót.

Ő a küszöbök ura, és ez azt is jelenti, hogy minden, amit mi emberek lehetetlennek tartunk, új jelentést kap, mert az ember ugyan gondolkodhat azon, hova van bejárása és hova nincs, hová jutott el és hová nem fog eljutni, azonban ezek a mi „vízszintes” gondolataink most találkozhatnak az ige csodálatos megszólító erejével. Valaki ki tudja nyitni előtted azokat az ajtókat, amiket te álmodban sem tudsz kinyitni. Ő a zárak, a küszöbök, az ajtók ura. Ő az, aki erős zárakat tesz kapuidra. Így hát nyerjen most új értelmet számunkra még a lehetetlen szó is. Ha nem lenne leírva a Szentírásban, én sem merném kimondani, ám éppen a karácsony egyik leghatalmasabb üzenete: Istennél minden lehetséges! Ezt a mindent lehetővé tevő Urat hirdetem! A mi erőink korlátozottak, megszenteltségünknek mindjárt a legközvetlenebb környezetünk által is jól ismert határai vannak – hol is tartunk mi a szent úton. Ő azonban tud erős zárakat nem csak odatenni, hanem erős zárakat kinyitni is. Hányszor látom, hogy emberek között, akár házasságon belül is, elromlik a barátság, az odatartozás, és már nem tudják rendbe tenni, ami elromlott – a szívükre olyan zárak kerültek, amiket már nem tudnak többé kinyitni, és hátat fordítanak egymásnak. Hányszor látjuk, hogy emberek azt mondják, nincs kiút, rajtam már senki nem tud segíteni. Nos, ő az, aki az erős zárakat ki is tudja nyitni, ha előtte úgy kedves. Kapjon hát új értelmet ez a szó számunkra, hogy lehetetlen. Fedezzük föl, hogy ami nálunk, embereknél képtelenség, az őnála lehetséges. Kicsoda üdvözülhet hát? – kérdezik a tanítványok Jézustól a legfontosabb kérdést. Embereknél ez lehetetlen, nincs válasz, még csak megmondani sem tudjuk – Istennél azonban minden lehetséges!

S hogy ez mennyire így van, a zsoltáros mindezt egészen konkrét tartalommal megtöltve emlékeztet bennünket arra, hogy „békét szerzett határainkon és a búza legjavával táplált minket”. Nem volt háború 2010-ben országunkban! Hálát adhatunk érte, testvérek. Hány helyen ropognak a fegyverek, robbannak az iszonyatos és gyalázatos bombák, templomból kilépő emberek halnak meg mások gyűlöletéből. Mi pedig békességgel eljöhettünk ma reggel a templomba, senkitől sem zavartatva. mert ilyen ajándékozó Istenünk van, aki „békét tud szerezni határainkon és a búza legjavával táplál” minket. Tegye föl a kezét közülünk, aki csak egyetlen napot is éhezett az elmúlt évben, mert nem volt ennivaló az asztalán! Bizony, még kalács is jutott az asztalunkra, panaszkodni pedig jószerével csak megszokásból szoktunk, mert mindig kevés, ami van, és a szomszédnak mindig több jutott. A „búza legjavával” ajándékozó Isten jósága bennünket arra kötelez, hogy mi is a legjavát adjuk, ne a pedig a maradékot, a fölösleget – hogy amikor már végképp nem tudunk mit kezdeni magunkkal, akkor szánunk időt az ő igéjének ügyére is. Sokan nehezen olvassák az Ószövetséget, pedig hatalmas példatár a legnagyszerűbb üzenetekkel. Ha csak a kultuszi törvényeket vesszük, mit olvasunk: Ne hozzatok olyan áldozatot, amely hibás, olyan állatot, amelyiknek ki van csorbulva a körme. Méltatlan a szent áldozathoz, hogy azt tegyétek az Úr oltárára, ami már úgyis lesántult, ami már úgysem igazán termőképes. Ami nem jó már semmire, hát odaadjuk az Úrnak. Nem – éppen ellenkezőleg: a legjavát, az elejéből! Amíg ezt nem értjük, hogy minden, ami jó dolog ebben a világban, az áldozatra épül – addig az élet legfontosabb törvényét nem értjük, hiszen még az is, hogy bizonyosak lehetünk üdvösségünk, örök otthonunk felől, Megváltó Jézusunk áldozatára épül! És valóban, lehet-e egy családban szeretet, összetartozás, méltányosság, ha emberek nem tudnak hallgatni, mikor legszívesebben fölcsattannának? Lehet-e egy közösségben összetartás, jóság, előmenetel, ha ott mindenki mindenkinek a szemére hányja fogyatkozásait és vétkeit? Bizony, sokszor ennyi az áldozat, hogy nem mondom ki. Milyen jó, hogy Megváltó Urunk a búza legjavával táplál minket – ezért most mi is szent fogadást tehetünk, hogy a legjavát, az elejét, ami valódi áldozatnak számít, azt adjuk – mert pontosan ez méltó a mi ajándékozó Urunkhoz.

És végül a szép természeti kép igénkben, hogy „olyan havat ad, mint a fehér gyapjú és olyan deret szór szét, amilyen a hamu” – amit éppen most mi magunk is tapasztalunk, ropog a hó a lábunk alatt, és csikorog a jég. Erről azt halljuk, ő darabokban tudja dobálni a jeget, és ha kibocsátja a szavát, elolvasztja azokat. Ha szelet támaszt, már víz csörgedezik. Mert a természet törvényei, még az is, hogy a föld hány nap alatt kerüli meg a napot, még ez is az ő szavára lett ilyenné. Gyakran elgyönyörködök a csillagászat laikusok számára is hozzáférhető tényeibe, és olyankor mindig ott lebeg előttem némelyek profán blazírtsága, amivel emberek, még tudósok is, magukat komoly, nagy képzettséggel rendelkezőknek tekintő kutatók is – vállukat vonogatva – a véletlenre hivatkoznak. Testvérek, én ezt valahogy nem tudom elhinni. Most és itt, ebben a teli templomban is, ahányan csak vagyunk annyiféléknek teremttettünk. Ő mindenkinek külön egyéniséget és külön élettörténetet adott. Milyen gazdag és ajándékozó az Úr, hogy hat milliárd emberből nincs két egyforma – s ezek a sorsok mind egymás számára vannak szánva, Alkotójuk akart valamit azzal, hogy ilyeneknek, és pontosan ilyeneknek teremtettre őket. És ez a végtelen nagy, ajándékozó Szeretet pontosan úgy mérte ki a mi földünk pályáját és pontosan úgy szabta meg forgástengelyének szögét a pálya síkjával bezárólag, hogy csak a két póluson legyen jégsapka, a közte lévő nagy övezeten pedig tavasz, nyár, ősz és tél olyan csodálatosan váltakozzanak, ahogy mi azt tapasztaljuk. És amikor a lények sokaságában gyönyörködünk, azon, hogy hányféle csodalényt rejt a tenger mélye, meg a föld, amely eltakarja előlünk a piciny kis ott lakókat – akkor jusson eszünkbe, hogy ezt egy nagy, ajándékozó Szeretet adta és nem pedig a véletlen. A „véletlen” az emberben a vállvonogatást kelti. Ha valami véletlen volt, vagy, ahogyan mai napság még csúnyábban mondani szokás, „mázli”, akkor az ember valóban vonogathatja a vállát. Ha pedig egy nagyon nagy, ajándékozó Szeretettől kaptam, akkor szent fogadást kell tennem, ha elveszem azt az ajándékot, hogy ahhoz méltóan élek.

Ő, ha kibocsátja szavát, elolvasztja a fehér havat, ha szelet támaszt, víz csörgedezik. Amikor eljön a tavasz, nem véletlenül és nemcsak a természet törvénye szerint fog eljönni, hanem az ő szeretetéből, az ő örök törvényt adó jóságából. És akárhogy meresztjük a szemünket a világegyetemben, immáron 13 és fél milliárd fényév távolságra ellátunk – és keresvén-keresik a kutatók azt a helyet, ahol ilyen csodálatosan minden együtt van arra, hogy mi az örök teremtő Szeretetről gondolkodhassunk, és erre méltó választ adhassunk – és nem találják. Én nagyon remélem, hogy majd találnak, ami egyáltalán nem azt fogja mondani, hogy a teremtő Szeretet nincsen sehol, hanem éppen ellenkezőleg, azt, hogy milyen gazdag ő, ha akár csak még egyetlen egy ilyen csodát is elrejtett valahol a világegyetemben, mint a mi földi életünk. Hát így induljunk ennek a mostani esztendőnek: ő az, aki a természet törvényeit is adta, de ő uralkodik is azokon.

Ehhez azt az egyet hadd tegyük még hozzá, hogy bennünk is uralkodnak ám a természet törvényei. Egy nagy gondolkodó azonban azt mondta, az ember ott kezdődik, ahol az állat véget ér. És a bennünk lévő ösztönök, hogy például védjük a területünket, hogy a táplálékunkért, a „jussunkért” mindenre képesek vagyunk, az bizony még csak az állatvilág szintje. Az ember ott kezdődik, ahol mindez véget ér, s valami más kezdődik. Nevezetesen az, hogy már nemcsak a magam területét védem, hanem megpróbálom gondozni azokat is, amelyek nem az enyémek. Svájcban jártunk, az ottani testvérgyülekezetünknél néhány évvel ezelőtt. Az oftringeni gyülekezet minden esztendőben gimnáziumunk építésére sok százezer forintos adományt küld. Ennek a gyülekezetnek közösségében láttuk, hogy mikor elmentek nyaralni az emberek, régi barátaik és testvéreik a gyülekezetben magától értetődőnek tartották, hogy a temetőben az ő szeretteik sírjait is gondozzák. Mert egy hétig nem lesz, aki locsolja a virágokat! És számon tartják egymásról, ki mikor megy el, és a házigazdánk az ujjain számolta, hogy ezen a héten 8-9 lesz azoknak a hantoknak a száma, amiket majd ő fog öntözni. Egy ép közösség, ahol összetartanak az emberek, ahol szeretik egymást és vigyáznak egymásra, és már nemcsak az a fontos, hogy az én kertemben milyen virág nő, hanem a szomszédom szeretteinek sírján is meglocsolom azokat, mert összetartozunk egymással. Testvérek, ez már emberhez méltó dolog, mert több annál, minthogy „nem adom a jussomat”, „nekem igazam van”, hogy „ide aztán be ne lépjen senki, mert ez az én területem”. A magántulajdonról, aminek szentségét ma olyan fennen hirdeti a világ, kimondták már őszintébb gondolkodók, hogy valójában közönséges lopás, hiszen mihelyt ráteszem valamire a kezemet, egyszersmind el is veszem azt a többiektől. Milyen más, amikor valaki már nemcsak rá tudja tenni kezét erre és arra ebben a világban, már nem csak szerezni tud és akar, hanem már gondoskodó jósággal túl is tud lépni a maga parányi területén. Isten segítsen minket ilyen fajta újesztendőhöz! Ámen.