Mit jelent “Krisztusban lenni”?

2003. október 19.

Mit jelent Krisztusban lenni?

 

Lekció: Jelenések 21, 9-27
Textus: 2Kor 5,17

“Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Köszönjük, hogy hozzád jöhetünk vigasztalásért és megnyugvásért. Sietős az utunk, alig jut idő s alkalom arra, hogy veled beszélgessünk. Köszönjük a megújult életeket gyülekezetünkben és mindenhol a téged keresők között – annak jelét, hogy itt vagy és munkálkodsz közöttünk. Te a gonosz miatt is bánkódsz és nem akarod, hogy elvesszen, hanem, hogy megtérjen és éljen. Amit elrejtettél a bölcsek és értelmesek elől, a kisdedeknek megjelented, taníts ezért bennünket is kicsinyekké lenni. Ments meg a lelki igénytelenségtől, saját gondolataink és érzéseink uralmától. Jövel Szentlélek Isten, tölts el minket igazsággal, örömmel és neked szóló, szívbéli dicsőítéssel! Ámen.

Igehirdetés

Ennek az igehirdetésnek egy témája van, éspedig az, mit jelent “Krisztusban lenni”. Sokféle gondolatunk van erről, érzéseink és hangulataink is vannak, amik erre vonatkoznak – de a mindennapok azt mutatják, hogy maguk a keresztyének is sokat időznek Krisztuson kívül – valahol máshol, nem pedig őbenne. Elidőznek például a világ fiaival együtt a haragban, ellenségességben, gyakorta a rosszkedvben, néha az önsajnálkozásban és sokat a szorongásban, s mindent összevéve, valljuk meg, ritkán vannak Krisztusban – holott keresztyénnek lenni ezt jelentené. Micsoda hát “Krisztusban lenni” – ha egyszer ez a keresztyénség?

Ma három szóban foglaljuk össze a lényeget: fogékonyság, odaszánás és távlat. Mindegyik fontos, mert ezek csak együtt teszik lehetővé azt, hogy tényleg Krisztusban legyünk.

I.

Fogékonyság – éspedig aziránt, ami az égből jön hozzánk. A világ dolgai iránt is nagyon be tud zárulni az ember, mert védjük magunkat, a lelkünket, a kis világunkat. Néha nem is érthetetlen ez, hiszen annyi bosszantó, zavaró, néha pedig egyenesen veszélyes dolog jön hozzánk a világból – de ha teljesen kivonulunk az életből, egy idő után minden idegen és ellenséges lesz. Pedig Isten nekünk teremtette az életet, hogy szeressük és éljük azt. Ha a földi élet iránti elzárkózás kárunkra lehet – mennyivel inkább az, amikor az égi megnyilatkozások iránt zárulunk be!

A múlt heti evangelizációs hetünkön hangzott el, hogy Isten oldaláról semmi, de semmi nem akadályozza a találkozást – ő örök szeretet és várakozás! Ő reánk vár, akiket a maga számára teremtett. Ha nincs kapcsolat közöttünk, nincs találkozás és nincs beszélgetés, akkor a mi oldalunkon kell keresni a bajt. Ő a maga részéről feltétel nélkül ad és szeret. Úgy szerette e világot, hogy Egyszülöttjét adta, ha van, aki hisz őbenne, az ne vesszen el, hanem legyen örök élete. Mi akadály ennek a mi oldalunkon? Az ő oldalán egyértelmű az aláhajló szeretet, a semmi máshoz nem hasonlítható jó szándék.

Az emberek közt is a félreértés az oka a legtöbb bajnak, az, hogy egymásról feltételezik a rossz szándékot. Eltávolodnak egymástól, elmérgesedik a viszony, és aztán azt halljuk, hogy nálunk évente több, mint egy millió per zajlik a bíróságokon, vagyis átlagosan minden tizedik ember perel valakit a bíróság előtt – mert nem tudják egymás közt megérteni magukat. Pedig egy kis méltányossággal, egymás érdekeinek elfogadásával, vagyis az emberi dolgok iránti megértéssel nem jutnának oda, hogy már csak “szakember” segíthet rajtuk. Egy per egyébként elhúzódhat tíz évig is – lejár alatta az életünk!

Mennyivel inkább így van az Örökkévaló iránti kapcsolatunkban: el kellene végre hinnünk, hogy ő jót akar, ő csupa kegyelem! Sokan még azt is kétségbe vonják, hogy ő van egyáltalán. Aki mégis számításba veszi, az is gyakran csak végtelen hatalmára gondol, hogy ő ellenállhatatlan, erős úr, de nagyon kevesen örvendeznek napról napra afelett, hogy Isten kegyelmes. Az ő kegyelmes volta iránt lenne jó újra fogékonnyá lenni minden embernek! Jézus szerint ez oly fontos Isten atyai szívében, hogy igazságosságát is felülmúlja. Ő, ha akarja, ugyanannyit ad a délután négykor és ötkor felfogadott munkásoknak, mint azoknak, akik reggel óta dolgoznak a szőlőjében – de e nagy jóságán inkább örvendezni kellene, mint sem haragudni érte!

S vajon csak bibliai példáink vannak? Nem tapasztaltuk-e már magunk is, hogy bűneink miatt nem sújtott le ránk – holott megérdemeltük volna? Miért nem gyönyörködünk el nagy gazdagságban, az évszakok körforgásában, az ősz színeiben, amit mostanában naponként élvezhetünk? Nem érezzük-e, hogy ajándék és csoda maga az emberi élet – hogy vagyunk, létezünk? Mennyi jóra van lehetősége minden embernek egyetlen nap leforgása alatt is! És itt a Biblia, e csodálatos könyv is – tele igazsággal, szépséggel és ébresztő üzenettel, melyek földi életünket az éggel akarják egybekötni!

Igen, a fogékonyság a helyes válasz a kegyelemre. Amikor Isten megszólal, ha az csak egy halk és szelíd szó is, egy belső sejtés, a Lélek csöndes bizonyságtétele, ha csak összesen annyi, mint mikor az átsuhanó szellőtől a függöny meglebeg – az ember akkor is legyen fogékony az ég üzenetre, mert így lesz Isten gyermeke, így lesz az agyagból lévő Ádámból – Krisztusban lévő ember, aki “új teremtés”.

Egyszer egy budapesti templomban egyházzenei hangverseny volt, Bach egyik passióját mutatták be. Teli volt a nagy templom, sokan álltak is, alig volt a padokban ülőhely. Egy várandós asszony érkezett az áhítatos kezdő akkordok megszólalásának pillanatában, s el le akart ülni az egyik padban, ahol a negyedik hely még üres volt. Az ott ülők felálltak, és őrizve a maguk jobbnak gondolt padszéli helyét, inkább hagyták, hogy a várandós asszony nehezen átkínlódja magát rajtuk valahogy, és úgy üljön le a szabad helyre – nem segítettek azzal, hogy beljebb ültek volna egyetlen hellyel is. Akkor azt mondtam magamban, bizonyára még sok passiót meg kell hallgatnunk, hogy fogékonyak legyünk egymás állapotára és fel tudjunk adni valamit is féltve őrzött kis győzelmeinkből.

Azt hiszem, a kegyelem iránti fogékonyság hiányának is a kicsinyesség az oka. Az, hogy nem vagyunk elég bátrak hinni, mindig izgalmasabb a sok emberi csetepaté és nevetséges pozícióharc a kegyelem világot fundáló méreteinél – mert mi megszereztük a padszéli helyet, és akkor az a miénk!

Ha tehát valóban szeretnénk fogékonyak lenni az ég dolgai iránt, jól tesszük, ha feladjuk kicsinyességünket, parányi érdekeinket, és megtanulunk újra csendben lenni s hódolni Isten végtelen nagy türelme és kegyelme előtt! E fogékonyságból lesz, hogy valaki egyszer csak tényleg befogadja magát Jézust a szívébe s tapasztalja, hogy onnantól ő már valóban Krisztusban van, s Krisztus is őbenne.

II.

Amikor így eljön a kegyelem, akkor azonban az ember igenje is kell hozzá. A befogadás csak az első mozzanat, s ha nincs folytatása, minden félbemarad. Vannak lelkesedő emberek, akik hallják az igét, mindjárt örömmel is fogadják, de nincs bennük gyökere, s az első komolyabb próbatétel végez vele, mint a nap heve a gyökértelen növénnyel. A befogadás az első fellángolás, amit odaszánásnak kell követnie – különben ellobban, mint a szalmaláng.

Ránk magyarokra különösen is jellemző, hogy fellelkesülünk, aztán másnap mást gondolunk és nincs folytatás. De egy idegen országban is láttam egy gyönyörű oszlopsort timpanonnal, a 19. század végén építették. Valami középület akart lenni közadakozásból, aztán elfogyott a lelkesedés, és semmi több nem épült meg a csarnokból – ma is olyan, mintha a mi Nemzeti Múzeumunkból csak a lépcső és az oszlopsor épült volna meg, épület nélkül.

Sok ilyen félbehagyott keresztyén élet van. Egy díszes oszlopsor az egész, ami mögött nincs épület. Szomorú látvány például, mikor keresztyén családokban éppolyan ideges veszekedés zajlik esetleg éppen vasárnap, mint ott, ahol sosem hallottak Jézusról! Vagy amikor egy hívő ember éppen úgy átadja fejét a keserűségnek és haragnak, mint az, aki nem jár hitben. Mi hiányzik ezeken a helyeken? Az odaszánás! Az, hogy nem csak vasárnap délelőtt vagyok az Úré, hanem hétfőtől szombatig is, amikor terhel mások értetlensége, amikor fáradt vagyok és ideges – vagy amikor egyszerűen nem látnak mások.

“Szánjátok oda tagjaitokat szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti igével áthatott istentiszteleteteket” – olvassuk a Római levél 12. fejezetében – “és ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulása által, hogy megvizsgálhassátok, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata!” Ahol valaki a kegyelmet igazán és teljes mélységében átéli, ott a méltó válasz a hasonlóan komoly odaszánás lehet: szánjátok oda tagjaitokat szent és Istennek kedves áldozatul.

Egy tudós barátom öt könyvre való anyagot gyűjtött össze és írt le abban a szakterületben, ahol otthonos, amivel évtizedek óta foglalkozik, és mivel erre szánta az életét – most írja a hatodikat, pedig már elmúlt hetven éves. Amikor megkérdeztem, miről fog szólni a hatodik könyve, mosolyogva mondta, hogy kivételesen ugyan arról, mint az első öt, csak másként, most ismét más oldalról. Odaszánta tudását, tehetségét, a szorgalmát egy ügynek, és szépen, komolyan és becsületesen dolgozik ezen, amíg teheti. Milyen jó látni odaszánt életű embereket még ebben az értelemben is!

Vajon így állunk-e mi is a helyünkön, Jézus követői? Ennyire megszállottan, rendíthetetlenül, ilyen mosolyogni való együgyűséggel? Amikor a világ “sóvárogva várja” az Isten fiainak megjelenését, akkor nem félig odaszánt és félig elkötelezett Isten-gyermekeket vár, hanem egészen odaadott életeket! Ahol ilyet látnak, még akkor is tisztelik, ha maguk el se indultak ezen az úton. Egy fiatal férfi mondta el, hogy a munkahelyén mindig megjegyzéseket tesznek arra, hogy ő keresztyén, és szeretnék látni a cselekedetein ennek nyomát. A gúnyos megjegyzések mögött nem nehéz felfedezni az érzést, ami a bennük lévő hiányból fakad, amit maguk is éreznek: társuknak van valami többlete, amire nekik oda kell figyelni.

Az átadott életű ember jel, akire figyelnek, mert nem is tehetnek másként. Az üresség, a hiány, ha bántó megjegyzések mögé bújik is, üresség és hiány marad – a Jézusnak átadott élet pedig bizonyíték arra, hogy ő él és uralkodik!

III.

Végül még egy szó: távlat. A kegyelem iránti fogékonysággal kezdődik, s a válaszként történő önátadással folytatódik a “Krisztusban élet” – de megkoronázása mégis csak az, hogy valakiben kivirágzik a jövő. Nem csak a bajokat látja már, nem csak tehetetlenségét és elégtelenségét, hanem azt is, hogy ami tőle nem telik, arra mégis képessé teszi őt az új életet teremtő Krisztus.

Többről van itt szó, mint amit a lélektan ősbizalomnak nevez, hogy ti. az ember a legnehezebb helyzetben is azt mondhatja, majd csak lesz valahogy – mert jól tudjuk, hogy Jézus a keresztről nem ezt mondta. Nem áltatta magát azzal, hogy “majd csak kibírom valahogy”, ahogyan egy nemrég miniszterséget is vállalt költő a szájába adta pár évtizede írt versében – hanem azt mondta, az Ember Fiának Jeruzsálembe kell menni, ott sokat szenvedni a vénektől, főpapoktól és írástudóktól és megöletni, de harmadnap feltámadni. Az a halál a Golgotán nem látszathalál volt, hanem véres valóság – és mégis volt távlat fölötte!

“Aki Krisztusban van”, az ehhez hasonlóan együtt tudja látni már élete szenvedéseit és törettetéseit mindazzal, amit Isten hozzákapcsol e szenvedésekhez. Így tudtak emberek Istent dicsőítő énekkel ajkukon indulni, mikor tudván tudták, hogy meg kell halniuk. Nem átkozták s nem tagadták meg őt, hanem dicsérték – és úgy haltak meg. Milyen szomorú, amikor emberek, akiknek bőségük van, akiknek az a gondja, mire költsék megtakarított pénzüket – nem dicsérik őt! “Dicsérd Istent, keresztyénség!” – mondja énekünk.

Igen, ahol van távlat, ott szépen szól az Istent dicsérő ének. Nem halkan és vontatottan, nem bezárt ajkakkal, hogy “nekem nincs jó hallásom”, hanem szívből és boldogan. Milyen más az a vasárnap, mikor az ember egész nap dúdol egy szép hálaadó éneket, talán éppen azt, amit együtt énekeltünk délelőtt Isten dicséretére – mert tele van a szíve örömmel és reménységgel. “A reménységben örvendezők legyetek!” – mondja az ige. (Róm 12,12)

S ahol van fogékonyság az égi üzenet, a kegyelem szavai iránt, ahol van rá feleletül igaz odaszánás, vagyis nem csak az oszlopcsarnok épül meg, hanem a ház maga is, ami bizony fáradtságos odaadást követel – ott megterem a reménység, a távlat is, és akkor nem üres beszéd már az ének szava:

“Dicsérd Istent, keresztyénség, ő dicsőségében,

Kitől árad rád idvesség, Fia érdemében,

Fia érdemében!”

(313. dics. 1. v.)

Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy utat nyitottál a kegyelemnek, mikor Krisztusban közénk jöttél. Alig válaszoltunk igaz odaszánással, pedig megtehettük volna. Adj felbuzdulást e mostani órán, hogy igédnek ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk. Segíts a helytállásban, mikor nehéz igyekezettel tudunk csak megmaradni a jóban. Ments meg a belső meghasonlástól, hogy mást akarjunk, mint amiről magunk is tudjuk, hogy javunkat szolgálná. Add, hogy egymással szeretetben és megértésben élhessünk. Nyisd ki szívünket az égi távlatok tágasságára, hogy a földtől elszakadjunk, s csak te hozzád ragaszkodjunk. Őrizd gyülekezetünket és add, hogy örömmel és magasztalással járhassuk földi utunkat! Ámen.