Nagypéntek

Igehirdetés 2000. április 21.

Nagypéntek

 

Lekció: Luk 23,39- 49
Textus: Luk 23,46

“Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: “Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, mélyen lehajtjuk fejünket nagypénteken, mert semmi mentségünk nincsen. “Mind, ami kín s ütés ért, magunk hoztuk reád.” Részesei vagyunk szenvedésednek bűnünkkel, hitetlenségünkkel, szeretetlenségünkkel. Amikor megkeményedett szívünk igazságai visszahullanak ránk és vádolnak, te szenvedsz akkor. Amikor embertársainknak szomorúságot és csalódást, keserűséget és bánatot okozunk, te szenvedsz akkor is. És te szenvedtél ott a Golgotán egyszer s mindenkorra mindnyájunkért. Légy áldott, hogy értünk hordoztad el a keresztet és könyörülj rajtunk, hogy most le tudjuk tenni bűneinket, meg tudjunk válni hamisságainktól és istentelenségünktől, mindattól, ami vádol szívünk mélyén. Köszönjük Urunk, hogy megállhatunk kereszted előtt, amely diadalmasan ragyog “elmúlás és rom” felett, mindnyájunknak megváltást és új életet hozva. Jöjj el közénk Lelked és igéd által, beszélj a szívünkre, és munkáld bennünk a tőled való új életet! Ámen.

 

Igehirdetés

Jézus utolsó szavait hallottuk és ezek a szavak a kegyelem szavai. Jézus egész élete e kegyelem jegyében telt. Első igehirdetése az ézsaiási üzenet magyarázata volt: “Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy fölkent engem, hogy a szegényeknek örömöt mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, a megkötözötteknek feloldozást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét és vigasztaljak minden gyászolót.” És így folytatta: “Ma teljesedett be ez az ige a ti hallásotokra.” Egy másik fordításban: “Amint hallottátok, beteljesedett ez az ige.”

Jézus egész földi életét Isten kegyelmének jegyében élte. Ez volt életének középpontja. Ez a szó volt, hogy “Atya”, ami miatt keresztre is feszítették. Azt mondták: egyenlővé tette magát Istennel, Isten helyébe lépett. Tudatosan értették félre, mert nem azt mondta, hogy “Isten helyébe lépek”, hanem, hogy “Egy vagyok vele”. És egész élete azt mutatta, hogy valóban egy volt az Atyával! Ezért áradtak ki Isten gyógyító szeretetének erői, ha megérintett egy beteget. A szavában is erő volt, “nem úgy tanított, mint az írástudók.” Azonnal érezték az emberek, hogy itt maga Isten szól. És most az utolsó szava is, amit még embernek mond, a kegyelem szava. A két lator közül az egyik hozzá fordul megtérő szívvel, fölismerve benne az igazat: “Mi ugyan méltán vettük büntetésünket, de ez semmi rosszat nem cselekedett.”

És azt jelenti ez, hogy a jézusi szó a feloldozásnak, a gyógyításnak, a vigasztalásnak, az isteni kegyelemnek szava a legmélyebben lévő ember számára is. A rablógyilkosnak, amikor elveszi méltó büntetését, a legelesettebbnek, a legmegszégyenítettebbnek, a legkiszolgáltatottabbnak, az Istentől emberileg legtávolabb lévőnek is – szól. Azt érthetjük meg ebből, Nagypénteknek ez a legszebb és leginkább erősítő üzenete, hogy nincs olyan kétségbeesés, elhagyatottság, betegség, bűn, mélység, amiben ne lehetne meghallani a kegyelem szavát. “Bizony mondom néked, még ma…” Itt és ebben a helyzetben, mikor függünk ég és föld között kifeszítve, most mondom neked. Nem holnap, nem akkor, majd ha a tudomány mindent megold, nem akkor, ha majd minden ember belátásra jut, amikor majd az egész emberi közösség talpra áll, egyszer… Nem majd. Most, ma mondom neked:“…velem leszel a Paradicsomban.”

Istennel való egység, a zavartalan harmónia, amelyben az első emberpár is Isten gondolata szerint élt az, amit ezzel ő újra kínál, ígér és ad is nekünk. Boldog az, aki bár bűnének méltó büntetését szenvedve is, de meghallja e szavakat. Mert nekünk is szól: Bizony, mondom néked – ma mondom neked! Most, ahol élsz, ott mondom neked: velem leszel a Paradicsomban! Halljuk meg a kegyelemnek ezt a szavát. Minket akar feloldozni, nekünk szegényeknek akar örömet mondani, a mi összetört szívünket akarja bekötözgetni, minket foglyokat akar fölszabadítani, megkötözöttségeinkből feloldani. Nekünk hirdeti “az Úr jókedvének” – azaz kegyelmének esztendejét. És ő azért jött, hogy vigasztaljon minden gyászolót, és fölemeljen minden elkeseredettet.

Mikor elmondta ezeket a szavakat, sötétség támadt az országban. Bizonyára egy hatalmas viharfelhő lehetett. A nap is elhomályosodott. Akik látták a legutóbbi napfogyatkozást, tudják, hogy milyen váratlanul el tud változni – szinte néhány pillanat alatt – még a nap sugárzása is. Amikor az evangélista ezeket a jeleket említi, lehet, hogy történetileg is igazolható csillagászati konstellációról van szó, de nem biztos. Egy valamiről bizonyosan szó van: hogy a teremtett világ is beleremeg a bűnbe. Amit mi, 20. század végi emberek már naponta tapasztalunk. Kiirtják a hegyek oldalán a fákat rablógazdálkodás-szerűen, s ha jönnek a tavaszi napfények és hirtelen olvad a hó, vagy nagy esőzések támadnak, akkor aztán lerohannak a vizek a hegyek oldalán, mert nincs megfelelő növényzet, és soha nem látott áradások következnek. És folytathatnánk, hogy mi minden jele van annak, hogy a bűnbe a nagy és mozdulatlan természet, amiről azt gondoljuk végtelen, mozdíthatatlan, örök – mégis beleremeg. Mert a bűn sosem marad következmény nélkül. Vegyük észre nyomait: az ember végigmegy az utcán és látja az eldobált szemetet; elmenne egy forráshoz és hogy valahogy jól érezze magát, először össze kell szednie a nejlon zacskókat meg az üres konzerves dobozokat. A halak kipusztulnak a folyókból, s alig lehet már tiszta levegőt találni: valóban el kell gondolkoznunk azon, hogy a bűn a teremtett világban is meghagyja a maga nyomát. Amikor pedig a szentet, az igazat keresztre feszítik, akkor a nap is elhomályosodik és sötétség támad. Művészi intuícióval írt, mélyen fekvő üzenetként érthetjük a Nagypéntek jelszerű eseményeit.

De nemcsak ott a Golgotán, hanem a jeruzsálemi templomban is történik valami. Erről is úgy tűnik, mintha ez is roncsolás lenne, ám ennek egész más a jelentése: a templom kárpitja ketté hasad. Kinyílik egy út, ami idáig el volt zárva, a Szentek Szentjéig – Isten szívéig. A hely, ahová a főpap is egy évben csak egyszer léphetett be a nagy engesztelés napján, Krisztus által megnyílik minden ember számára! Egészen az Atyáig lehet eljutni Krisztus személyes áldozata által – ezt üzeni a kárpit kettéhasadása. Mennyi leplezés van a világban…! És tegyük hozzá, az évszázadok alatt olykor az egyházi emberek sem röstellték, hogy lelki manipulációként titkokat gerjesszenek ott, ahol nincsenek is titkok. A tömeg-embernek, aki mindig éhes a titokra, mert szíve szentélyének mélységétől elidegenedett és kívül keresi azt, a templom kárpitjának kettéhasadásával nyilvánvalóvá válik: nem ott kell keresnünk a titkot, a külső világban! Jézus ellene volt mindennek, ami titkolózás, leplezés. Mikor tudománya felől kérdezte a főpap, azt mondta: “Én nyilvánosan szóltam és titokban nem tanítottam semmit.” Valóban, Urunk csupa olyan dolgot mond, ami fölemelt fővel vállalható. Ez a jel most bennünket is arra buzdít, hogy induljunk el az Atya szívét irányba véve, Isten szeretetének titkáig. Ez az egyetlen igazi Titok: hogy még így is, még mindig, még ma is – fontosak vagyunk őneki!

Ezek után hangzik el az utolsó néhány szó, mely már imádság: “Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet.” A megbékélés, a hazatalálás imádsága ez. Az is elhangzott néhány órával előbb: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”  És így teljes, mert hiszen a földi életben ki ne érezte volna már, ha nem is úgy és nem annyira a poklok mélységéig gyötrelmesen, hogy talán már Isten is elhagyott… Hogy csönd van, nem halljuk szavát, nem találjuk kinyújtott kezét. A kereszten azonban nemcsak az elhagyatottságnak és kétségnek ez a mélyen emberi szava, hanem a másik is elhangzik: “A te kezedbe teszem le lelkemet.”  Vagyis Jézus a legnagyobb szenvedés közepette mégis megbékélt és hazatalált. Azért vállalta értünk a hontalanságot, hogy mi is hazataláljunk. Ő szenvedte el a keresztet, hogy nekünk ne kelljen azt elszenvedni!

Egész földi életére az volt jellemző, hogy nem volt otthona ebben a világban. Mikor egyszer valaki lelkesen követni akarta, ezt mondta: “Vigyázz, mert a rókáknak barlangja van, az égi madaraknak pedig fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania!”  Ezt a hontalanságot, ezt a zaklatott, sehol otthonra nem lelő életet élte – érettünk. Tanítványaival az Olajfák hegyén éjszakázott, felső ruháját magára terítve… Nem volt berendezkedett polgári élete, semmi kényelem nem volt életében. És mindezt értünk vállalta. Azért, hogy egyszer majd halálunk óráján mi is elmondhassuk: “Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet!”  Ez az imádság, amit a kereszten mondott üzeni, hogy nekünk van otthonunk, éspedig teremtő mennyei Édesatyánknál, az ő nagy szeretetében, Akkor is, ha nem érezzük jól magunkat ebben a világban, akkor is, ha teli van az életünk hajszoltsággal, kényelmetlenséggel, szenvedéssel.

Mindez azonban semmi ahhoz, amit ő viselt értünk. A kereszten megtalálta Isten szívének megbékélését: hazatalált, és ez azt jelenti, hogy mi is hazatalálhatunk. Van otthonunk Istennél: ő készítette el, aki “…gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk.”

Amikor a Jézus halála megtörténik, a megrendült evangélista – mintegy levonva a következtetéseket – megemlékezik a századosról, a kivégzőosztag parancsnokáról. Ez az ember hallotta a szavakat, hogyan beszélt Urunk a gonosztevővel, hogyan utalt édesanyjának fiatal tanítványára, és Jánosnak is ajánlotta édesanyját saját anyjául, s a százados azt mondja: “Bizony, ez az ember Isten fia volt.” Vagyis mindez azért történt ott a kereszten, hogy életek újuljanak meg! Egy perce sincs, hogy élete ellobbant – és már valaki más útra indul: újonnan megszületik! Ez az a titok, amikor valaki igazán megáll a kereszt alatt: lehetetlen, hogy lelkileg meg ne újuljon. Még ha messziről jött is: mert római volt, katona volt, kivégző osztag parancsnoka volt. Micsoda idegenség, micsoda távolság! És mégis ezt mondja: “Bizony, ez az ember Isten fia volt.”  Onnét kezdve életek ezrei születtek már újonnan! Miért ne újulhatna meg a miénk is, ha még egy pogány százados is mondhatta a kereszt alatt: így kell élni – ezt jelenti embernek lenni, így kell meghalni Isten gyermekeként.

Ezeket a lelki üzeneteket bízta most rám az ige Ura. Erősödjünk, vigasztalódjunk, szabaduljunk és tisztuljunk általa! Így is legyen. Ámen.