Ne félj, csak higgy!

Igehirdetés 2008. október 12.

Ne félj, csak higgy!

Lekció: Máté 6,25-34
Textus: Luk.8,50

„Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt: Ne félj, csak higgy.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük az éjszaka pihenését, ezt az új reggelt, és köszönjük neked, hogy eljöhettünk házad csendjébe téged imádni és veled beszélgetni. Nélküled kiszárad a szívünk és ellankadnak a hit lángjai bennünk. Ezért vagyunk semmiségektől is fáradtak, és ezért vagyunk egymás iránt kedvetlenek, életünk dolgaiban pedig borúlátóak. Vágyunk arra, hogy a magunk építette falat te magad rontsd le körülöttünk, hogy újra derűs és élő legyen a lélek bennünk. Add ehhez most áldott szavadat, az igét, és ajándékozd nekünk jelenlétedet a Szentlélek eljöttében. Jézusért kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

Az emberi lélekkel foglalkozó szakemberek azt mondják, hogy legalább négyféle félelem lakhat az ember szívében. Első az, amikor megszületünk, és mint kisbabák mindjárt éhesek is vagyunk, és minden hideg, ellenséges és idegen. Azt mondják, ilyenkor a gyermek tulajdonképpen az életét félti, hogy megmarad-e egyáltalán, és azért sír. Ez tehát az alap-félelem, mikor az életünkről van szó. Ezt érezzük mindig, felnőttként is, amikor az elmúlás közel jön hozzánk. Ez a félelmünk van a legmélyebben, és amennyi ebből jut a többi félelem-fajtába, annyiban lesznek azok a félelmek többé vagy kevésbé drámai természetűek.
A megszületés utáni első években aztán megtanul a gyermek fogni, van már valami a kezében, kapaszkodik is bele – és ha kiveszik ezt a kezéből, játékot vagy bármi mást, amit a magunkénak gondoltunk, akkor megint csak sírunk, mert valami összenőtt velünk, ott volt a kezünkben, de lám, elvesztettük. Ez tehát a második típusú félelem, elveszteni, amink, vagy akink van. A felnőtt ember persze már nem játék-babákban, hanem emberi kapcsolatokban, hírnévben, vagyonban és hatalomban gondolkodik, nekünk már más van a kezünkben, de akár mennyi is jutott volna ezekből valakinek, sok vagy kevés, félteni valója gyakorlatilag mindenkinek van, hiszen egyikünknek sem üres a keze. Ha más nem, egy terület az emberé, egy kis birodalom, ahol úgy gondolta, ő uralkodhat, ott ő diszponál, mert az aztán teljesen az övé. Amikor beleszólnak például a dolgunkba, jobban tudják, mint mi, hogy nekünk mit hogyan kellene tenni, akkor ilyen szorongások keletkeznek bennünk: elveszik a territóriumunkat. Még később, úgy iskolás-kortól már szabályokat, törvényeket is megismer mindenki, és tudja, ha azokat áthágja, akkor büntetés jár érte – így tanuljuk meg a büntetéstől való félelmet. Ez már a harmadik „emelete” a félelemnek, és a közösségben való helyünkkel kapcsolatos. Az ember azért is fél tehát, ha rossz a lelkiismerete, és tart mások ítéletétől. Ezt a félelmet még növelheti, ha nem is tudjuk, milyen büntetés vár ránk, mert a bizonytalanság a legrosszabb dolgok közé tartozik. De mindnyájan közösségben élünk, így erre is van módunk éppen elég.
Végül pedig van még egy fajta, s ez már a negyedik típusú félelem, amikor az ember attól fél, hogy nem találta meg azt, aki ő tulajdonképpen lenne, nem találta meg igazi önmagát, az igazi életét. Nem lettem azzá, és talán nem is leszek azzá, akivé vagy amivé lehettem volna. Ez a félelem igazából már az Isten előtt álló ember félelme, mert itt nem csak karrierről van szó, hanem sokkal mélyebb dologról – az igazi énünk eléréséről, arról az énünkről, amit majd magunkkal viszünk az örökkévalóságba.
Elég színes tehát a kép, amikor a félelemről van szó, és ehhez most tegyük hozzá, hogy olyan időket élünk, amikor nem csak az egyszerű emberek, hanem a gazdagok és hatalmasok is félnek, mert éppen olyan dolgok történnek a világban. A négyféle félelem persze mindig áthatja egymást, összekeveredik egyik a másikkal, és nem is mindig tudjuk, pontosan melyikről is van szó valójában.
Induljunk ki azért abból, amit a Bibliából megtudunk: Istenünk eredeti akarata szerinti életünket nem a félelem jellemzi. Az ő akarata szerint az ember derűben, harmóniában és szeretetben él – ezt festi meg az ige a teremtés paradicsomi képeivel. Ilyen az életünk eredetileg, és ilyen lehetne mindig, ha Isten közelében élnénk. És pontosan ezt veszi el tőlünk a félelem. Mi lesz a gyerekkel, le fog esni a fáról. Mi lesz a bankbetétünkkel, hogyan bírjuk ki mások kritikáját, hogyan növünk fel igazi önmagunkhoz – és mind-mind a többi, az egymással összefonódó, de külön-külön, önmagukban is nehezen elviselhető félelem-fajták.
Hát ezért fontos a jézusi mondat: Ne félj, csak higgy! Mert a félelem mögött mindig beteg egy kicsit a hit. Ahol él a hit, ahol egészséges és tiszta, ott, ha van is félelem, nem uralkodik az emberen mindenestől. Persze, hogy van félelem – hiszen ki ne féltené a szeretetteit, akik fontosak neki. Ki ne féltené ezt a vajúdó világot, ami az átmeneti otthonunk Isten szeretete, ahonnan jövünk, és az örökkévalóság között, ahová elmegyünk innen. Ott van a félelem mindnyájunkban, mert látjuk a bajokat, és látjuk a veszélyeket is – de a bajok és veszélyek közepette sem adjuk át magunkat mindenestől a félelemnek. Ahogyan a Római levélben olvassuk Ábrahámról: „….A ki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, aszerint, amint megmondatott neki.” (Róm. 4,18). Vagyis a hit akkor hit, ha „reménység ellenére reménykedve” tud hinni. Amikor nekünk áll a zászló, akkor nem nagy dolog a hit. Szalad a szekér, nőnek a gyerekek, mindenki egészséges, jól megy a vállalkozás, gyarapodunk – ilyenkor nem csoda, ha van reménysége valakinek. De amikor gyűlnek a felhők, amikor romlik az egészség, amikor kudarcra kudarc következik, akkor néha valóban „reménység ellenére” kell az embernek reménykednie. Amikor a jelek azt mutatják, hogy Ábrahámnak soha nem lesz már leszármazottja, akkor kell a hit igazán.
És Jézus is azt akarja, hogy nekünk igenis legyen hitünk. Elsősorban azonban nem a kéréseink mindenek fölötti teljesülése felől kell hitünk legyen. Ő azt mondja, hogy legyen hitünk Isten királyi uralmában, vagyis abban, hogy érdemes oda igyekeznünk őhozzá, és érdemes magunkat alávetni az ő uralmának. Keressétek először Isten országát, és az ő igazságát, és minden egyebek megadatnak nektek! Ez a hit az, amire ő minket bíztat. Ez volt fontos Jézusnak, ezt a fajta hitet kereste, amikor ilyesmit mondott: Az Emberfia, amikor eljön, vajon talál-e hitet? Erre tanította tanítványait is, és most mi is, az ő mai bíztatását meghallók, újra az első helyre tehetjük azt, ami valóban oda is való. Isten uralmát, ami egyedül méltó arra, hogy az első helyen legyen az ember életében. Ha tényleg keresitek Isten országát, ha ez a szívetek igazi, belső irányultsága, akkor nem kell félnetek a holnaptól – ezt Jézus mondja.
Nem kell félnetek életetek elvesztésétől, mint a rossz lelkiismeretű Káinnak, aki azt mondta: Ha elűzöl rokonságom közül, akkor bárki megölhet, aki csak rám talál (Gen.4,14). Isten királyi uralma alatt élve ugyanis valóban elmondhatjuk, hogy „még a halál árnyékának sötét völgyében járva sem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt. 23,4). És elmondhatjuk a nagy fejedelemmel, Bocskay Istvánnal együtt a hatalmas igét, amit ő zászlójára is íratott: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
De van azért egy olyan fajta félelem-nélküliség is, amit nem tanácsol a Biblia, ez pedig a hitetlen ember magabiztossága. Olvasunk egy helyen a jézusi példázatok között egy hamis bíróról, aki azt mondja magáról: Jóllehet Istent nem félek és embert nem becsülök…(Lk. 18,4). Lám, ilyen is van – valaki azt mondja magáról, én vagyok én, és ez nekem pont elég így, álljon vigyázz-ba mindenki más, aki akar tőlem valamit. Ma elég közkeletű ez az egyébként üres magabiztosság, amiről aztán az első komolyabb próbánál kiderül, hogy semmilyen értékes tartalom nincs mögötte. Ez csupán a divatos és ajánlgatott önbizalom, amiből azonban nem fakad sem türelem, sem jóság, sem pedig erkölcsi tartás, csak a mások lebecsülése és kritizálása. Mert aki igazából nem él Isten jelenlétében, annak kedves foglalkozása a mások munkájának és igyekezeteinek a lebecsülése, az emberek megítélése, az embertársi hibák és gyarlóságok felemlegetése. Mit is mond erről Jézus? Aki szálkát vesz észre más szemében, és azzal foglalkozik, annak a sajátjában rendszerint egész gerenda van, úgyhogy igazából nem is lát semmit, csak azt hiszi magáról. Istent nem félek, embert nem becsülök – igen, ezek a dolgok tényleg összetartoznak egymással, Istent nem félni, és embereket lebecsülni. Úgyhogy érdemes az embernek a hitét megvizsgálnia, amikor elindul ezen az úton, és már nem a maga szemét, hanem kizárólag a másokét tisztogatja.
Mert igenis van hasznos félelem, ez pedig az Isten-félelem. Zakariás pap áll az oltárnál, és megpillantja Gábriel angyalt, hát nagy félelem fogja el (Lk.1,11-12). Mert Isten néha valóban megállítja az embert, és akkor tanácsos nagyon csöndben lenni. Megállít egy váratlan baleset vagy infarktus-halál látványával, de megállít néha egy nagyszerű emberi teljesítménnyel, műalkotással, vagy természeti széppel is. Aki nem tud félelemmel és reszketéssel (Fil.2,12) megállni az Úr előtt, annak jó újra gondolnia, mivé is lett az ő egykori gyermeki hite. Lehet, hogy lett belőle az évek során egyházi rutin, talán lett belőle vallásos megszokás, esetleg nosztalgia, régi dolgok felemlegetése – de már jó ideje nem a teherbíró, nem az igazán élő hit.
Ilyenkor van szükségünk arra, hogy újra közel hívjuk magunkhoz Jézust, akinek a születésekor ezt mondták: Immánuel, azaz velünk az Isten (Mt. 1,23). Igen, ő benne van közel hozzánk Isten. Amikor az ő közellétért imádkozunk, akkor valójában magunkat próbáljuk alkalmassá tenni az ő elfogadására, hiszen ez a közelség mindig jelen van, csak mi nem vagyunk képesek érzékelni és elfogadni azt. Ezért kell érte imádkozni. Ő maga mondja nekünk azt, hogy ne félj, csak higgy, de azért a hitet  nekünk magunknak kell az ő kezéből újra és újra elkérni és elfogadni.
Amikor pedig valaki tényleg elkéri, és tényleg elfogadja ezt a hitet, akkor megváltozik a szemlélete. Ezt a Biblia úgy mondja, hogy látja a láthatatlant, mint Mózes is, aki erős szívű volt, és a hit hősei közt kerül felsorolásra. Egy havas, téli kertben történt, olvastam valahol, hogy a házigazda csengő hangon magyarázta a vendégének, a hó alatt hol van saláta, hol vannak tulipánok, amott meg sóska van ültetve – az illető vendég meg csak egyenletes fehér havat látott, semmi mást. De a tulajdonos látta, ami ott láthatatlan volt a másik embernek. Mózes körül is csak elégedetlen zsidók voltak, akik folyton meg akarták kövezni, meg vissza akarták fordítani a népet Egyiptomba a húsos fazekak mellé, de Mózes nem csak őket látta, hanem látta Dávid királyt, látta a prófétákat, és bizonyára látta a születendő Messiást is. „Látom őt, de nem most, nézem őt, de nem közel – csillag származik Jákóbból és fejedelmi jogar Izraelből” – olvassuk Bálám történetében, a Mózes IV. könyvében (Num. 24,17).
Mert a hit megpillantja azt, amit a hitetlen ember nem lát még. Az üdvösség ma közelebb van hozzánk, mint amikor megtértünk (Róm. 13,11), ahogy Pál is mondja, és Augustinus is rálelt erre az igére – de csak az látja ezt az üdvösséget, akinek erős a szíve, mint ahogyan a Mózesé az volt. Az erős szív a Biblia nyelvén az akarat edzettségét jelenti, vagy úgy is mondhatjuk, az állhatatosságot. Nyugodtan hívhatjuk azonban hűségnek is. Erre van szükségünk ahhoz, hogy újra lássuk az üdvösségünket. Ma, amikor körülnézünk a világban, nem túl sok jót látunk. Van okunk aggodalomra, hiszen hirtelen kiderült, hogy még a magukat leginkább szakértőknek gondolók sem tudnak semmit, mi is vár ránk. Megmozdult a lábunk alatt egy és más. De Mózes sem a kősivatag köveit, meg a lázadozó zsidókat látta csupán. Ha csak ezeket nézte volna, visszafordult volna Egyiptomba. Ő azonban látta az Eljövendőt, és ezért vette komolyan népe küldetését. Mi már sokkal tisztábban láthatjuk az Eljövendőt, hiszen itt volt közöttünk. Mi már hittel énekelhetjük róla:
Áll a Krisztus szent keresztje, Elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve, Látom üdvösségemet.
Bánt a sok gond, űz a bánat, Tört remény, vagy félelem,
Ő nem hágy el, biztatást ad, Békesség van énvelem! (230. ének, 1-2. vers) Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük neked, hogy nincs olyan félelmünk, amit bizalommal eléd ne hozhatnánk, és te gyógyírt ne adhatnál rá. Köszönjük, hogy most ezt mondtad nekünk: ne félj, csak higgy. Megvalljuk, bizony féltjük az életünket, féltjük szeretteinket, és mind azt is, ami a kezünkben van. Félünk a számadástól is, hiszen mindnyájunknak vannak bűnei. Vannak mulasztásaink is, amik miatt nem állhatunk előtted fölemelt fővel, hogy várjuk eljöveteledet az égből ítélő bíránkul. De tudjuk, hogy egészen és teljesen újra rád bízhatjuk magunkat, mint a kisgyermek édesanyjára, mert te gondoskodsz rólunk. Enyhítsd a gyászolók szomorúságát és gyógyítsad a beteg testvéreinket. Nagy szükségünk van arra, hogy újra egészen a te jelenlétedben és királyi uralmad alatt élhessünk. Ezt kérjük az előttünk álló hét napjaihoz, jöjj el hozzánk és terjeszd ki szívünkre áldott hatalmadat. Ámen.