Igehirdetés 2008. október 12.
Ne félj, csak higgy!
Lekció: Máté 6,25-34
Textus: Luk.8,50
„Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt: Ne félj, csak higgy.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük az éjszaka pihenését, ezt az új reggelt, és köszönjük neked, hogy eljöhettünk házad csendjébe téged imádni és veled beszélgetni. Nélküled kiszárad a szívünk és ellankad a hit lángja. Ezért vagyunk semmiségektől is fáradtak, és ezért vagyunk egymás iránt kedvetlenek, életünk dolgaiban pedig borúlátóak. Vágyunk arra, hogy a magunk építette falat te magad rontsd le, hogy újra derűs és élő legyen a lélek bennünk. Add ehhez most áldott szavadat, az igét, és ajándékozd nekünk jelenlétedet a Szentlélek eljöttében. Jézusért kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.
Igehirdetés
Az emberi lélekkel foglalkozó szakemberek azt mondják, hogy legalább négyféle félelem lakhat az ember szívében. Első az, amikor megszületünk, és mint kisbabák mindjárt éhesek is vagyunk, és minden hideg, ellenséges és idegen. Azt mondják, ilyenkor a gyermek tulajdonképpen az életét félti, hogy megmarad-e egyáltalán, és azért sír. Ez tehát az alap-félelem, mikor az életünkről van szó. Ezt érezzük mindig felnőttként is, amikor az elmúlás közel jön hozzánk. Ez a félelmünk van a legmélyebben, és amennyi ebből jut a többi félelem-fajtába, annyiban lesznek azok a félelmek többé vagy kevésbé drámai természetűek.
A megszületés utáni első években aztán megtanul a gyermek fogni, van már valami a kezében, kapaszkodik is bele – és ha kiveszik ezt a kezéből, játékot vagy bármi mást, amit a magunkénak gondoltunk, akkor megint csak sírunk, mert valami összenőtt velünk, ott volt a kezünkben – de lám, elvesztettük… Ez tehát a második típusú félelem, elveszteni, amink, vagy akink van. A felnőtt ember persze már nem játék-babákban, hanem emberi kapcsolatokban, hírnévben, vagyonban és hatalomban gondolkodik, nekünk már más van a kezünkben: de akármennyi is jutott volna ezekből valakinek, sok vagy kevés, félteni valója gyakorlatilag mindenkinek van, hiszen egyikünknek sem üres a keze. Ha más nem, egy terület az emberé, egy kis birodalom, ahol úgy gondolta, ő uralkodhat, ott ő diszponál – mert az aztán teljesen az övé. Amikor beleszólnak például a dolgunkba, jobban tudják, mint mi, hogy nekünk mit hogyan kellene tenni, akkor ilyen szorongások keletkeznek bennünk: “elveszik a territóriumunkat.”
Még később, úgy iskolás-kortól már szabályokat, törvényeket is megismer mindenki és tudja, ha azokat áthágja, akkor büntetés jár érte – így tanuljuk meg a büntetéstől félelmet. Ez már a harmadik „emelete” a félelemnek, s a közösségben való helyünkkel kapcsolatos. Az ember azért is fél tehát, ha rossz a lelkiismerete, és tart mások ítéletétől. Ezt a félelmet még növelheti, ha nem is tudjuk, milyen büntetés vár ránk – mert a bizonytalanság a legrosszabb dolgok közé tartozik. De mindnyájan közösségben élünk, így erre is van módunk éppen elég…
Végül van még egy fajta, s ez már a negyedik típusú félelem: amikor az ember attól fél, hogy nem találta meg azt, aki ő tulajdonképpen lenne, nem találta meg igazi önmagát, az igazi életét. Nem lettem azzá, s talán nem is leszek azzá, akivé vagy amivé lehettem volna. Ez igazából már az Isten előtt álló ember félelme, mert itt nem csak karrierről van szó, hanem sokkal mélyebb dologról – az igazi énünk eléréséről, arról az énünkről, amit majd magunkkal viszünk – az örökkévalóságba…
Elég színes tehát a kép, mikor a félelemről van szó, és ehhez most tegyük hozzá, hogy olyan időket élünk, amikor nem csak az egyszerű emberek, hanem a gazdagok és hatalmasok is félnek, mert éppen olyan dolgok történnek a világban. A négyféle félelem persze mindig áthatja egymást, összekeveredik egyik a másikkal, és nem is mindig tudjuk, pontosan melyikről is van szó valójában.
Induljunk ki azért abból, amit a Bibliából megtudunk: Istenünk eredeti akarata szerinti életünket nem a félelem jellemzi. Az ő akarata szerint az ember derűben, harmóniában és szeretetben él – ezt festi meg az ige a paradicsomi képekkel. Ilyen az életünk eredetileg, s ilyen lehetne mindig, ha Isten közelében élnénk. Pontosan ezt veszi el tőlünk a félelem. Mi lesz a gyerekkel, le fog esni a fáról. Mi lesz a bankbetétünkkel, hogyan bírjuk ki mások kritikáját, hogyan növünk fel igazi önmagunkhoz – s mind-mind a többi, az egymással összefonódó, de külön-külön, önmagukban is nehezen elviselhető félelem-fajták….
Ezért fontos a jézusi mondat: “Ne félj, csak higgy!” A félelem mögött mindig beteg egy kicsit a hit. Ahol él a hit, ahol egészséges és tiszta, ott, ha van is félelem, nem uralkodik az emberen. Persze, hogy van félelem – hiszen ki ne féltené a szeretetteit, akik fontosak neki. Ki ne féltené ezt a vajúdó világot, ami az átmeneti otthonunk Isten szeretete és az örökkévalóság között, ahová elmegyünk innen. Ott van a félelem mindnyájunkban, mert látjuk a bajokat, és látjuk a veszélyeket is – de a bajok és veszélyek közepette sem adjuk át magunkat mindenestől a félelemnek. Ahogyan a Római levélben olvassuk Ábrahámról: „….Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, aszerint, amint megmondatott neki.” (Róm. 4,18). Vagyis a hit akkor hit, ha „reménység ellenére reménykedve” tud hinni. Mikor nekünk áll a zászló, akkor nem nagy dolog a hit. Szalad a szekér, nőnek a gyerekek, mindenki egészséges, jól megy a vállalkozás, gyarapodunk – ilyenkor nem csoda, ha van reménysége valakinek. De mikor gyűlnek a felhők, romlik az egészség, mikor kudarcra kudarc következik, akkor néha valóban „reménység ellenére” kell az embernek reménykednie. Amikor a jelek azt mutatják, hogy Ábrahámnak soha nem lesz már leszármazottja – akkor kell a hit igazán!
Jézus is azt akarja, hogy nekünk igenis legyen hitünk. Elsősorban azonban nem a kéréseink teljesüléséről kell legyen. Ő azt mondja, legyen hitünk Isten királyi uralmában, vagyis abban, hogy érdemes oda igyekeznünk őhozzá, és érdemes magunkat alávetni az ő uralmának. “Keressétek először Isten országát, és az ő igazságát, és minden egyebek megadatnak nektek!” Ez a hit az, amire ő minket biztat. Ez volt fontos Jézusnak, ezt a fajta hitet kereste, amikor ilyesmit mondott: “Az Emberfia, amikor eljön, vajon talál-e hitet?” Erre tanította tanítványait is, és most mi is, az ő mai biztatását meghallók, újra az első helyre tehetjük azt, ami valóban oda is való. Isten uralmát, ami egyedül méltó arra, hogy az első helyen legyen az ember életében. Ha tényleg keresitek “Isten országát,” ha ez a szívetek igazi, belső irányultsága, akkor nem kell félnetek a holnaptól – ezt Jézus mondja nekünk!
Nem kell félnetek életetek elvesztésétől, mint a rossz lelkiismeretű Káinnak, aki azt mondta: “Ha elűzöl rokonságom közül, akkor bárki megölhet, aki csak rám talál.” (1Móz 4,14) Isten királyi uralma alatt élve ugyanis elmondhatjuk, hogy „még a halál árnyékának sötét völgyében járva sem félek a Gonosztól, mert te velem vagy!” (Zsolt 23,4). És elmondhatjuk a nagy fejedelemmel, Bocskai Istvánnal együtt a hatalmas igét, amit ő zászlójára is íratott: “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
Van azért egy olyan fajta félelem-nélküliség is, amit nem tanácsol a Biblia, ez pedig a hitetlen ember magabiztossága. Olvasunk egy helyen a jézusi példázatok között egy “hamis bíróról” – aki azt mondja: “Jóllehet Istent nem félek és embert nem becsülök…” (Luk 18,4). Lám, ilyen is akad – valaki azt mondja magáról: én vagyok én, és ez nekem pont elég így, álljon vigyázz-ban mindenki más, aki akar tőlem valamit. Ma elég közkeletű ez az egyébként üres magabiztosság, amiről aztán az első komolyabb próbánál kiderül, hogy semmilyen tartalom nincs mögötte. A divatos és ajánlgatott “önbizalom”, amiből azonban nem fakad sem türelem, sem jóság, sem pedig erkölcsi tartás, csak a mások lebecsülése és kritizálása. Mert aki igazából nem él Isten jelenlétében, annak kedves foglalkozása a mások munkájának és igyekezeteinek a lebecsülése, az emberek megítélése, az embertársi hibák és gyarlóságok felemlegetése. Mit is mond erről Jézus? Aki szálkát vesz észre más szemében, és azzal foglalkozik, annak a sajátjában rendszerint egész gerenda van, úgyhogy igazából nem is lát semmit, csak azt hiszi magáról… Istent nem félek, embert nem becsülök – igen, ezek a dolgok tényleg összetartoznak egymással, Istent nem félni, és embereket lebecsülni. Úgyhogy érdemes az embernek a hitét megvizsgálnia, amikor elindul ezen az úton, és már nem a maga szemét, hanem kizárólag a másokét tisztogatja!
Mert igenis van hasznos félelem, ez pedig az Isten-félelem. Zakariás pap áll az oltárnál, és megpillantja Gábriel angyalt, hát nagy félelem fogja el. (Luk 1,11-12). Isten néha valóban megállítja az embert, s akkor tanácsos nagyon csöndben lenni. Megállít egy váratlan baleset vagy infarktus-halál látványával, de megállít néha egy nagyszerű emberi teljesítménnyel, műalkotással, vagy természeti széppel is. Aki nem tud “félelemmel és reszketéssel” (Fil.2,12) megállni az Úr előtt, annak jó újra gondolnia, mivé is lett az ő egykor gyermeki hite… Lett belőle az évek során egyházi rutin, lett belőle vallásos megszokás, esetleg nosztalgia, régi dolgok fölemlegetése – ám már jó ideje nem teherbíró, nem az igazán élő hit.
Ilyenkor van nagyon szükségünk arra, hogy közel hívjuk Jézust, akinek a születésekor ezt mondták: “Immánuel, azaz velünk az Isten.” (Mát 1,23) Igen, őbenne közel van hozzánk Isten! Amikor közellétért könyörgünk, valójában magunkat próbáljuk alkalmassá tenni elfogadására, hiszen ez a közelség mindig jelen van, csak éppen mi nem vagyunk képesek érzékelni és elfogadni azt… Ezért kell érte imádkozni. Ő maga mondja nekünk, hogy “Ne félj, csak higgy” – de azért a hitet magunknak kell az ő kezéből újra és újra elkérni és elfogadni.
Amikor pedig valaki tényleg elkéri s tényleg elfogadja, akkor megváltozik a szemlélete. Ezt a Biblia úgy mondja, hogy “látja a láthatatlant, mint Mózes, aki erős szívű” volt, és a hit hősei közt kerül fölemlítésre. Egy havas, téli kertben történt, olvastam valahol, hogy a házigazda csengő hangon magyarázta a vendégének, a hó alatt hol van saláta, hol vannak tulipánok, amott meg sóska ültetve – az illető vendég meg csak egyenletes fehér havat látott, semmi mást. De a tulajdonos látta, ami a másik ember számára láthatatlan volt. Mózes körül is csak elégedetlen zsidók voltak, akik folyton meg akarták kövezni, meg vissza akarták fordítani a népet Egyiptomba a húsos fazekak mellé – ám Mózes nem csak őket látta, hanem látta Dávid királyt, látta a prófétákat, és bizonyára látta a születendő Messiást is – olvassuk Bálám történetében. (4Móz 24,17).
Mert a hit megpillantja azt, amit a hitetlen még nem lát. “Az üdvösség ma közelebb van hozzánk, mint amikor megtértünk” (Róm. 13,11), ahogy Augustinus is rálelt erre a nagy igére – de csak az látja ezt üdvösségnek, akinek “erős a szíve”, mint a Mózesé volt. Az “erős szív” a Biblia nyelvén az akarat edzettségét jelenti – úgy is mondhatjuk, az állhatatosságot. Nyugodtan hívhatjuk azonban hűségnek is. Erre van szükségünk, hogy újra lássuk üdvösségünket! Ma körülnézve a világban, nem túl sok jót látunk. Akad okunk aggodalomra, hisz hirtelen kiderült, még a magukat leginkább szakértőknek gondolók sem tudnak igazából semmit, mi is vár ránk. Megmozdult a lábunk alatt egy s más. Azonban Mózes sem a kősivatag köveit, meg a lázadozó zsidókat látta csupán. Ha ezeket nézte volna, visszafordult volna maga is Egyiptomba. Ő azonban látta az Eljövendőt – s ezért vette komolyan népe küldetését! Mi sokkal tisztábban láthatjuk Őt, hisz itt volt közöttünk. Mi már hittel énekelhetjük róla:
“Áll a Krisztus szent keresztje, Elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve, Látom üdvösségemet.
Bánt a sok gond, űz a bánat, Tört remény, vagy félelem,
Ő nem hágy el, biztatást ad, Békesség van énvelem! “
(230. ének, 1-2. vers) Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk, köszönjük, hogy nincs oly félelmünk, amit bizalommal eléd ne hozhatnánk, s te gyógyírt ne adhatnál rá. Köszönjük, hogy most is ezt mondtad nekünk: Ne félj, csak higgy. Bizony, féltjük életünket, szeretteinket, és mindazt is, ami a kezünkben van. Félünk a számadástól is, hisz mindnyájunknak vannak bűnei, mulasztásai, amik miatt nem állhatunk előtted igazán fölemelt fővel, hogy várjuk eljöveteled az égből ítélő bíránkul. De tudjuk, egészen és teljesen újra rád bízhatjuk magunkat, mint a kisgyermek édesanyjára, mert gondoskodsz rólunk. Enyhítsd a gyászolók szomorúságát, és gyógyítsad beteg testvéreinket. Nagy szükségünk van arra, hogy újra egészen a te jelenlétedben és királyi uralmad alatt élhessünk. Ezt kérjük az előttünk álló hét napjaihoz: jöjj el és terjeszd ki szívünkre áldott hatalmadat! Ámen.
