Nemzeti ünnepünkön

2005. október 23.

Nemzeti ünnepünkön

Lekció: Zsoltárok 139.
Textus: Lukács 12,13-21

“…Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mind az, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt és nem az Istenben gazdag.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Megköszönjük neked, mint a világosságok Atyjának, akitől minden jó adomány és tökéletes ajándék alászáll, hogy megtartottad népedet a világ kezdetétől fogva mind a mai napig. Köszönjük, hogy kijelentetted az embernek üdvözítő akaratodat és köszönjük azt a bizonyosságot, hogy aki benned van, és te is abban, annak valóban örök élete van. Téged keresünk a nyugodalom napján, amely most ünnep az ország életében is. Sokféle betegségünkben gyógyulást, hitetlenségünkben új hitet, széthullottságunkban megújító szeretetet te adhatsz ennek az országnak. Kérünk téged, hogy igéd és Szentlelked által add meg nekünk ebben az órában az őszinte magunkba tekintés ajándékát, hogy ami elválaszt minket tőled, azt elhagyva mindnyájan megújulhassunk istengyermekségünkben. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket, és áldd meg emlékezésünket és előre tekintésünket.

Ámen.

Igehirdetés

Az ünnepek arra valók, hogy emlékezzünk és felidézzük az elmúlt dolgok közül azt, ami fontos. Ma nemzeti ünnepünk van, és arra emlékezünk és azt idézzük fel, éspedig a szívünkben nemzeti gyászpompával – hiszen erre nem lehet másként emlékezni – hogy a magyar nép felemelte a fejét és kiegyenesítette a gerincét egy rövid időre, de ezt az egyenes gerincet néhány hét alatt eltörte a harminchat tankhadosztály, majd pedig olyan megtorlás következett, amikor magyar emberek végeztek ki százakat és üldöztek el más országokba százezreket a magyarok közül. Tudjuk jól, hogy 56 elbukott, de azt is tudjuk, hogy egyáltalán tudnak rólunk valami jót a világon a nemzetek, az nagyrészt annak köszönhető, hogy ha el is bukott, de mégis csak volt ez a forradalmunk.
Ezen a vasárnapon egybeesik az Úr napja és az országos ünnep, ezért ezen a napon mint magyar emberek állunk oda az Örökkévaló színe elé, hogy igéjével megmérjük magunkat és ez az ige ugyanakkor meg is vigasztaljon minket. Mind a kettőre szükségünk van: hogy megmérjen, megvizsgáljon minket az ige és azt hiszem, minél inkább megmér és megvizsgál minket, annál inkább szükségünk van a vigasztalására is.
Mit látunk, ha körülnézünk és nem vakítanak el minket hamis látszatok és tetszetős jelszavak, hanem valóban az ige világosságában vizsgáljuk meg magunkat?
Először is azt, hogy a magyar nemzet nagy többsége számára ma nincs más és magasabb cél, amit maga előtt látna és amit el akarna érni, mint a szerzés és a gyarapodás, éspedig közvetlenül anyagiak terén. A tülekedés ebben a tekintetben egyre durvább és egyre hevesebb, és az eszközök, amiket az emberek az életharcban és a szerzésben megengedhetőnek tartanak, egyre alantasabbak. Ugyanakkor a fiatalok elindulása mégis egyre nehezebb, mire otthonhoz jutnának pl. fiatal házasok, gyakran már szét is zilálja az összetartozásukat a szülőkkel való kényszerű együttlakás és bizony sokan fontolgatják közülük azt is, hogy más országban ugyanennyi munkával és szaktudással sokkal jobban megélhetnének.
Aztán az is megmér bennünket az ige mércéjén, hogy nagyon kevés gyermek születik. Tízezrekkel többen halnak meg évente, mint ahányan születnek, vagyis e pillanatban egy hitében megroppant és jövőjében nem bízó nemzet képét mutatjuk. Egy olyan nemzetét, amely kényelmet és gazdagságot ugyan szeretne, de gyermekáldást már nem vállal, mert nem hisz a saját jövőjében.
Végül pedig azt is őszintén megállapíthatjuk, hogy mind ezekhez derű és barátságosság helyett ítélgetés és ellenséges lelkület tanyázik sokakban, valami bőszült ingerültség, ami alig várja, hogy neki ugorhasson valakinek és jól megmondja a magáét. Nagyon sokan élnek azzal a – pillanatnyi – lelki enyhet adó módszerrel, hogy mindig másokat hibáztatnak a saját boldogtalanságukért és vonnak felelősségre embereket, néha szemtől-szembe, néha meg a hát mögött, ahelyett, hogy a saját nemesedésükön munkálkodnának.
Mindezek mellett persze az is igaz, hogy rengeteget dolgozik a legtöbb magyar ember és még ma is maradt valami az ősi keleti vendégszeretetünkből, meg ha fellelkesülünk, még bizonyos áldozatokra is készek vagyunk néhanap – de azért lássuk magunkat, nemzetünk életét és állapotát őszintén és igazságosan. Bizony, meglehetősen anyagiasak vagyunk, ez a cél fűti a legtöbb embert, bizony hitetlenek vagyunk és nem születnek meg a gyermekek, akik megszülethetnének, és bizony derű és barátságosság helyett ítélgetés és számonkérés folyik nagyon sok helyen ebben a hazában.
Mit mond erről a képről, amit persze nyilván lehetne tovább árnyalni és pontosítani, az ige?
Mindenek előtt arra emlékeztet, hogy ezek a dolgok nincsenek rejtve Isten előtt. “Uram, te megvizsgálsz engem és ismersz. Tudod, ha leülök vagy felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet.minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” A zsoltáros azt mondja ezzel, hogy Isten jelen van az ember életútján, de sokszor mi ezt nem vesszük észre, vagy ha gondolunk is rá, nem vesszük komolyan.
Jó lenne ezen a vasárnapon megint elgondolkodnunk az életünk felől ebben az összefüggésben és újra gondolnunk talán az egész életünket, mert e nélkül a tudás nélkül, hogy Isten ott van az utunkon mindenütt, szinte semmit nem ér az élet. Milyen más döntések születnének, ha erre tényleg így gondolnánk, ahogy a zsoltárostól halljuk! “Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudok felfogni. Ehelyett nagyon sokszor teljesen semmibe vesszük, hogy ő jelen van az életünkben. Ebből lesznek a családi veszekedések, mert úgy szólunk és úgy követelőzünk, mintha magunk lennénk és senki nem hallana minket éppen, ebből lesznek a bevágott ajtók, amiknek az emlékét a gyermekeink egy életre magukkal viszik és majd ők is így oldanak meg helyzeteket, és ebből lesznek a tisztátalan kézzel szerzett birtoklások, amikor olyasmire tesszük a kezünket, ami nem a miénk. és ebből lesznek az igazi elmagánosodások is, amikor kétségbeesve nézünk körül, hogy kihez is szólhatunk még, hiszen senkit nem szeretünk, senkiért nem teszünk hónap számra semmit, csak magunkért.
Egy szép történetet olvastam egyszer, többen ismerik is talán. Valaki hazatérve Istenhez végigtekint az élete útján és panaszkodik, hogy magánosan járta végig azt. De Isten azt mondja neki, nézze csak meg jobban az élete útját, és akkor az illető tényleg észreveszi, hogy a saját lábnyomai mellet egy másik lábnyom is végestelen-végig követte az útját. Ezek a lábnyomok az Úréi. Igen, mondja az ember, tovább panaszkodva, de itt, amikor a legnehezebb volt az életem, amikor olyan nagy bajban voltam, akkor csak egyetlen lábnyom látszik, akkor elhagytál engem! Nem úgy volt, feleli neki az Úr. Akkor fölvettelek és az ölemben vittelek, azért látsz azokon a részeken csak egyetlen lábnyomot. Azok az én lábam nyomai!
Erről szól a mai zsoltárunk is. Isten jelen van az ember életében, és az a boldog ember, aki észreveszi ezt és örül neki.
De lehet másként is élni. Amikor bejönnek a számítások és már nem elég a csűr a terménynek. És eljutunk a teljesen és mindig csak magára gondoló és csak magáért élő emberig, akiről az evangéliumban Jézus beszél, aki átadja magát az élet ajándékainak és semmi más nem érdekli, csak hogy a javai biztonságban legyenek. És megvannak a javak és megszereztünk mindent, ami megszerezhető volt – de ebből semmit nem viszünk magunkkal, kiéi lesznek? Milyen sivár dolog, amikor valakinek ennyi az élet, és nincsen benne szolgálat és nincsen benne ajándékozó öröm és segítség. Nemzeti ünnepünk és emlékezésünk egyik legszebb gondolata az, hogy voltak emberek ebben a hazában, fiatalok és idősek egyaránt, akik nem törődtek magukkal, még a vérükkel és életükkel sem, mert megpillantottak egy saját maguknál sokkal nagyobb ügyet, a nemzet ügyét, és azért odaadtak mindent. Talán meg se fogalmazták ezt maguknak, de ezt tették a valóságban. Önmaguk fölé nőttek, mint ahogy a nemzet is önmaga fölé nőtt egy néhány napra. Elfeledkezni önzésünkről, önmagunk jogos féltéséről, a saját ügyünkről és egy nálunk sokkal nagyobb ügyért odaadni, amink van. Ezek az emberek elvesztettek mindent, amit mások gyűjtögetni szoktak, de megnyertek valami olyasmit, amit örökre a magukénak mondhatnak, amit elvihettek magukkal az örökkévalóságba és senki el nem veszi tőlük, önmaguk odaáldozásának a dicsőségét.
Jézus pedig még ennél is többet mond. Azt mondja, hogy lehet valaki Istenben gazdag. Gyűjteni, képletesen szólva, nem csak a világban lehet, hanem Istenben is. Mit jelent Istenben gazdagnak lenni? Azt jelenti, hogy az ember földi életének súlypontja kezd áttevődni Istenbe. Egyre nagyobb része a gondolataimnak, az érzéseimnek, a témáimnak, amikkel foglalkozom, kapcsolatos immár Istennel. A világ dolgairól is így gondolkodom: nem csak azokat az összefüggéseket kutatom már, amik itt összekötik a dolgokat, hanem az foglalkoztat, hogy melyik dolognak milyen Isten-vonatkozása van. Tehát nem önmagukban az emberek és az ügyek érdekelnek már – legtöbbször így élünk és így gondolkodunk mindnyájan – hanem az fontos már, hogy mi vihet közelebb Istenhez, milyen új arcát ismerhettem meg egy vagy más dolog révén, milyen területén találtam rá a keze munkájára a saját sorsomban, mit ad ő nekem a szívemen belül, erőt, biztatást, feddést, mikor mit, és mit ad ő az embereknek a világban.
Milyen jó lenne egyre többet ezzel foglalkoznunk! Mennyivel kevesebb depressziós, magános vagy dühödten mások ellen forduló ember lenne, ha az emberélet súlypontja saját kis világunkból áthelyeződne Isten világára, az ő jelenlétével és az ő dolgaival foglalkoznánk egyre többet a magunk dolgai helyett.
Egy asszony egyszer panaszkodott a fiára a lelkipásztorának és kérdezte, mit tegyen. Nem tudja megváltoztatni és így nem tudnak együtt élni. A tanács így hangzott, imádkozzon. Aztán egy idő után találkoztak és ragyogott az asszony arca. Felvetődött persze a kérdés, hogy megváltozott-e a fia azóta, hogy az asszony imádkozni kezdett. Ő nem, mondta az asszony, ő maradt olyan, mint volt, de én megváltoztam. – Igen, amikor az ember életének súlypontja máshová kerül, amikor a gondolataink egyre többet Istennel foglalkoznak, akkor megváltozik az életünk – addig nem.
Az istengyermekségbe nem lehet beleszületni, hiába voltak hívő szüleink, csak újjá születni lehet hozzá, és ennek az újjászületésnek a kezdete, maga a születés nem elég. Növekedni is kell annak, aki megszületett egyszer. Így van ez a testi születés után a kis gyermekekkel, és így van ez a lelki élet terén is. Nem hiába hasonlítja Jézus az Isten országát a mustármaghoz, amely a legkisebb a magok közt, de amiből mégis nagy fa nőhet úgy annyira, hogy fészket raknak rajta az égi madarak.
Istenben gazdagnak lenni azt is jelenti, hogy nála vannak a tartalékaim. Amikor én kimerült és türelmetlen vagyok, egyszerűen csak odamegyek hozzá és kérek abból, amit ő tárolt el számomra türelemből. Ez az odamenés hiányzik sokszor, ezért van annyi türelmetlen keresztyén. Aztán ő tárolja el a reménységet is számunkra. Ez a kincsünk is nála van mintegy lerakatban. Van remény? – hányszor kérdezzük, és joggal. Nem véletlen, hogy a reménységről, mint horgonyról beszél a Biblia, amit Istenbe vetünk. Mi egy lélekvesztőben ülünk és kapaszkodunk a háborgó tengeren, de ha a horgonyunkat tényleg Istenbe vetettük, akkor ő tényleg meg tud minket őrizni a félelemtől és a kétségbeeséstől.
És persze a szeretet-tartalékaink is nála vannak, ezért egyedül hozzá kell mennünk, amikor fogytán van a szeretetünk. Aki úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ne adna ő vele együtt mindent minekünk? Sajnos, igaza van Hamvas Bélának, aki azt mondja, hogy szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet. Lehet ez az őrjöngés dühödt cselekvési kényszer éppen úgy, mint visszahúzódó önsajnálkozás és rossz kedv, önmegvetés, hitetlenség vagy éppen tomboló vágy-kiélés – ahol szeretet nincs, ott őrjöngnek az emberek. Menjünk hát oda a tartalékaink őrzőjéhez és kérjünk szeretetet attól, Akinek korlátlan mennyisége van ebből!
Mint magyar emberek próbáltunk ma odaállni az ige Ura elé. Láttuk jól fogyatkozásainkat, a ránk jellemző gyarlóságokat és vétkeket, de láttuk azt is, amit az ige gyógyszerül kínál. Az ő mindenütt jelenvaló közelsége: ez volt az alap, innen érdemes indulnunk. Aztán ennek a hiánya, ha nélküle élünk – láttuk: ez az, ami az értelmetlen gyűjtéshez vezet. Nélküle mindig olyasmit gyűjtünk, aminek nincs örök érvénye, csak erre a földre bír jelentőséggel, és még ezt is elveszítjük, amint elmegyünk innen. De lehetünk gazdagok “Istenben” is, vagyis átváltozhat életünk egyre nagyobb része az ő tulajdonává: ez legyen a hitünk a most következő hét napjaiban!

Ámen

Imádkozzunk!

Urunk, Jézus Krisztus! Te úgy jártál ebben a világban, hogy földi életedet egyre teljesebben járta át az Atyának való engedelmesség egészen a teljes önátadásig és önmagad odaadásáig a kereszten, de megvalljuk neked, hogy mi nagyon is őrizgetjük önmagunkat és féltjük mind azt, amit kincsnek gondolunk és amit megszereztünk. Te kinyitottad életedet és odaadtad másokért, mi pedig önmagunkért élünk és alig látunk ki egyéni érdekeink világából. Köszönjük azok emlékét, akik egykor – számunkra megszégyenítően szabadon – oda tudták adni életüket egy szabadabb országért és nemzetük felemelkedéséért. Imádkozunk ma ezért a hazáért, ahol annyi ellenségeskedés oszt meg nemzetet és népet, hogy hadd legyünk egyek a te megismerésed által és hadd járja át az evangélium sokak szívét, a miénket is. Add meg nekünk, hogy visszataláljunk hozzád és jobb napok köszönthessenek országunkra, nemzetünkre határainkon innen és túl. Add meg a te közelséged tapasztalatát és add meg, hogy benned lehessünk gazdagok.

Ámen.