Nyugtalanság és tárgyi szemlélet

Igehirdetés 2011. március 6.

Nyugtalanság és tárgyi szemlélet

Lekció: Lk.19,1-10
Textus: Mk. 8,36

„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságul a lelkéért?”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy minden gondunkat terád vethetjük, mert gondod van miránk. Közel vagy a megtört szívűekhez, s bár a kevélyeknek ellene állasz, az alázatosaknak kegyelmet adsz. Öröktől fogva vagy és mindig leszel, mi pedig rövid éltű, mulandó emberek vagyunk, akik ha elmegyünk innen, a helyünk sem ismer többé bennünket. Segíts most minket, hogy átadhassuk neked szívünket. Jöjj el népedhez, szólj a szívünkhöz: vigasztalj, erősíts és mutass utat Krisztusban! Ámen.

Igehirdetés

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy sosem volt nyugtalan, mindig teljes békében és lelki harmóniában élte életét. Talán még a templom csöndjében és áhítatában is ott a szívünkben valami nyugtalanító érzés, hiszen hozzuk magunkkal életünket, amint van, a sorsunkat s mindazt, ami csak az elmúlt héten a részünk volt. Egy munkahelyi felmérés a minap valahol azt mutatta ki, hogy az ott dolgozók jó nyolcvan százaléka nyugtalannak vagy nagyon nyugtalannak érzi magát. Mi magyarok talán elég sok okkal bírunk is erre, hiszen kevés országnak van oly kedvezőtlen humán statisztikája, mint éppen nekünk.

Mégis, miért ez az űzöttség, honnan a nagy belső nyugtalanság, ami épp az élet szépségét, talán mondhatjuk, a lélek épségét veszi el tőlünk? Zákeusban megpillanthatunk valami fontos választ a kérdésre. Egy felnőtt ember áll előttünk, aki mindent elért, amit csak az életben elérhetett. Jó állása van, hiszen állami hivatalnok a római birodalomban, ami bőséges bevételt jelent számára. A többiekhez képest messze tehetősebb, semmi gondja a megélhetésre – minden oka megvolna rá, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott legyen. És mit látunk – ez az ember szaladgál, mint egy siheder, és amikor nem lát másoktól, fára mászik, akár egy gyerek. Ezek nem a nyugalom és a belső béke jelei. Mindene megvan, de mégsem boldog ember. Űzi valami belső nyugtalanság, nem találja a helyét, és groteszk, szinte nevetséges helyzetbe hozza magát. Pedig mindent megszerzett az életben, ami megszerezhető volt.

S talán éppen itt a hiba. Egy gondolkodó (M. Heidegger) így fogalmazott a huszadik században: az ember számára nem az atombomba jelenti a halált, hanem élete lényegének elvesztése. És még azt is hozzátette, hogy az ember azzal veszti el élete lényegét, hogy hitelt ad a téves gondolatnak, hogy az önmaga mindenáron való érvényesítéséért létrehozott tárgyakkal és gépekkel boldogabbá teheti magát, mert berendezve életét a tárgyakért, elveszti lelki nyitottságát. S valóban, az emberélet sokszor siklik ma ki ebbe az irányba – tárgyakkal vesszük körül magunkat, lassan értük élünk, már-már lehetetlen meglenni nélkülük és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy nincsen is más tartalma az életünknek.

Figyeljük meg a gondolatsort: elöl áll önmagunk feltétlen érvényesítésének az igénye. Ez ma úgy szól, hogy legyen az életem oly kényelmes, amilyen csak lehet, s szolgáljon annyi gép, amennyit a piac felkínál. Zákeus esetében ez úgy szólt, hogy az sem érdekel, ha hazaárulónak tekintenek, hisz vámszedőnek lenni ezt jelentette, én akkor is megszerzem magamnak, amit akarok. És van ennek egyéb változata is bőven – amikor valaki a maga érvényesítésénél szentebb ügyet nem ismerve, előbb-utóbb mindenkit ellenségének tekint, aki az útját állja vagy valamit csak másként is gondol, mint ő.

Az embernek ebből a magát mindenek felett érvényesítő igényéből született a technikai civilizáció s az a téves hit, hogy a természeti erők kiaknázása meg a mindennapi életet könnyítő gépek boldoggá tesznek és minden emberi problémát megoldanak. Tárgyak és gépek sokasága vesz körül bennünket, s mivel akaratlanul is elkezdtünk ezekért a tárgyakért élni, magunk is kezdünk tárgyakká zülleni. Ne gondoljuk, hogy ebben bármi túlzás van. Elég példa mutatja, hogy az emberi kapcsolatokban mennyi rontást tud az ilyesmi végezni. Emberek kívánatos tárgynak tekintik a másikat, és tönkre teszik érte a családi kapcsolataikat, hogy elérjék azt a kívánatos objektumot. Ezt szokás a szerelem jogának nevezni, aminek nevében aztán mindent szabad. De azok is tárgynak tekintik a másikat, akik nagyon is negatív érzelmeket táplálva valaki iránt azon spekulálnak, miként tudnák eltakarítani az illetőt az útból, mintha egy kupac kő lenne, ami akadályoz. Mikor a másikban tárgyat látunk, s mindegy, hogy kívánatos vagy eltakarítandó tárgyat, akkor veszedelmes kockázatoknak tesszük ki magunkat – ilyenkor ugyanis elvész az emberből a lelki nyitottság, nem lát és nem hall,”nem lehet vele beszélni”, s nagyon sokszor szalad a vesztébe megszólíthatatlan állapotával.

Ez a bezárt lelkű ember volt Zákeus, amíg Jézussal nem találkozott. Semmi nem érdekelte, csak önmaga érvényesítése, így tárgyak lettek számára az emberek. Adóalanyokká, mindegyik egy-egy szám, s édes mindegy volt az eszköz, hisz bármi megengedhető, hogy Zákeus elérje céljait. Hát ettől mentsen minket az ég, hogy ide jussunk. S ha mégis ide jutottunk volna, hogy magunkat tűzön-vízen keresztül érvényesítve mindenki csak eszköz céljainkhoz, akkor ideje ráébredni, hová is jutottunk!

Mert a többi embert dolognak vagy éppen tárgynak tekinteni azzal jár, hogy nem csak bezárul tőle a lényünk, elveszítve legértékesebb emberi tulajdonságunkat, a lelki fogékonyságunkat s megszólíthatóságunkat, hanem az is elkerülhetetlen következmény, hogy magunkat is tárgyként kezdjük el érteni. A testi haláltól való félelem legnagyobb része innen származik, hogy mi test vagyunk és semmi más. Amint az ember újra tudatára ébred, hogy ő lélek, mégpedig Istenből való, örök lélek e földön, akinek a láthatatlanban rejlik nagyobbik része még akkor is, ha emberi vándorútja a láthatóban zajlik – az ilyen ember már egészen másként gondol teste mulandóságára. Úgy gondolkodik testi útja felől, ahogyan Rilke szép soraiban olvashatjuk: „Mi vagyunk a láthatatlan méhecskéi. Szakadatlanul begyűjtjük a látható mézét, hogy a láthatatlan nagy aranykaptárában megőrizzük.” (1925. nov. 13-án írt levél)

Zákeus történetének nagy evangéliuma, hogy Jézus odafordul Jerikó legszánalmasabb, elrontott életű emberéhez s azt mondja, nekem ma a te házadban kell szállást kapnom. Ez azt üzeni, hogy a Megváltó szeretete mindig rátalál a rászorulóra. Vannak köztünk fizikailag fáradtak, vannak, akik nem látják a holnapot és szorongással kérdezik, hogyan alakul majd. És vannak olyanok is, akiknek fáj a szívük, mert gyászolnak. Jézus mindnyájunkban látja a rászoruló embert, és pont azokat keresi meg s szólítja nevükön, akiknek igazán szüksége van rá. Jerikóban is kiválasztotta azt, akit mások éppen a legbűnösebbnek gondoltak, s ő se nagyon tudott az emberek szemébe nézni. De van más romlás is a világon, nem csak a bűn. Ott az elmagányosodottság (ahogy Zákeusnak sem lehetett túl sok jó barátja), s ő talán már meg is magyarázta magának és el is hitte, hogy ez így rendben is van. És ott a hamis látszat is, az a fajta romlás, hogy kívülről minden szép és gazdag, sikeres és irigylésre méltó, belül pedig mindez kong az ürességtől vagy éppenséggel rossz lelkiismerettel s még önmagunk elől való bujkálással is jár. Jézus éppen azokhoz jön el, akiknek a legnagyobb szüksége van rá. Nekem ma a te házadnál kell megszállnom. Boldog ember, aki meghallja ezt a szót!

Mert mi is történik azzal, aki nem bújik, nem húzódik vissza, hanem vállalja a Jézussal találkozás következményeit? Ünnep lesz asztalánál, életváltozás a szívében és egész világfelfogásában, s mind ehhez még messze világító példává is válik az örökkévalóságban! Ha egy szóban akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, visszanyeri élete épségét. Mert az üdv, ami mindig hiányzik a pusztán tárgyi viszonylatokból, legyen az géphez, más emberhez vagy éppen magunkhoz fűződő “dologi viszonyulás” – az valójában a lélek épsége. Egy régi görög filozófus úgy beszél a Létezőről, mint ami “tökéletes, jól kerekített gömb”. (Parmenidész) Biztosan nem arra gondolt, hogy a világnak ez volna a fizikai formája, hanem arra, hogy emberi lelkünk akkor boldog, ha szépen, hiánytalanul “kikerekedve” az, ami. Mikor minden a helyén van, s nem kell sóvárogni, amikor nem hordozunk sötét terheket és negatív indulatokat, gyűlöletet és mások megvetését, amikor nem akarunk senkit eltakarítani az útból – mint Káin tette testvérével.

A léleknek ezt az épségét nevezzük üdvnek – ragyogásnak, fénynek és dicsőségnek, ami mind Istenből származik, aki maga is ilyen, s ezért akarja, hogy mi is részesüljünk ebben. Ezért küldte az Egyszülött Fiút, a Páratlant a világnak, s ezért szólongat minket is általa – talán már hosszú ideje…

Ahol az ő szeretetet hiányzik, s emberek még önzésük kíméletlen érvényesítésénél tartanak, ott ő maga hiányzik. A másik ember a korszellem jegyében tárggyá lesz, akire talán vágyakozom, mint kívánatos, megszerzendő objektumra, vagy pedig olyan tárggyá, akit használok – de nem ritkán ellenséges, akadályozó tárggyá. Sokszor éppen ugyanaz, aki valaha nagyon kívánatos volt, lesz azzá, akit immár el kellene valahogy távolítani az útból. Ezért válik az élet nyugtalansággal átszőtt idegenséggé, teli negatív indulatokkal, váddal és ellenséges érzülettel. Ezért rohan a világban annyi boldogságot hajszoló ember, és ezért van annyi magános lélek. Mindenki rohan s nem lel megnyugvást – mert csak a látható, anyagi világban keresi. Életünk nagyobb és fontosabb része a láthatatlanhoz tartozik, onnan jöttünk és oda térünk haza. Isten maga is láthatatlan, mindenesetre nekünk, halandó és bűnös embereknek. Ő csak a tiszta szívűeknek mutatkozik meg, de ők – meglátják. (Mt 5,8)

Zákeusnak bezárult volt a szíve és az élete, de kinyílott – mert Jézus megszólította. Őt azért illeti ez a legnagyobb rang az emberek között, hogy Megváltó, mert a legnyomorultabbakat szólongatja. Azokat, akiknek leginkább szüksége van a kegyelemre. Áldjuk őt ezért a jóságáért! És lehet erre a jóságra nagy szívvel és kinyíló élettel válaszolni, amint a fővámszedő is tette, s lett belőle Ábrahám fia – Isten ígéreteinek birtokosa, üdvözült lélek. Így legyen ma is, velünk is! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, adj nekünk olyan merészséget az újat kezdésben, mint a Zákeusé volt. Szívünk nehézkes, ragaszkodunk a régihez és megszokotthoz. Ajándékozz meg ezért a hit bátorságával, az újra tekintő merészséggel. Köszönjük a Bibliát, mely révén évezredek óta szólongatod embergyermekeidet. Segíts minket, hogy méltó választ adhassunk kijelentett szavaidra. Állj mellettünk, hogy úgy foghassunk neki az előttünk álló hétnek, mint akik biztos léptekkel haladnak, hiszen vezetésedre figyelnek. Adj érzékenységet és megszólíthatóságot is, hogy el ne veszítsük valahogy legnagyobb kincsünket, a lelkünket! Ámen.