Nyugtalanság és tárgyi szemlélet

Igehirdetés 2011. március 6.

Nyugtalanság és tárgyi szemlélet

 

Lekció: Luk19,1-10
Textus: Márk 8,36

„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságul a lelkéért?”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy minden gondunkat terád vethetjük, neked gondod van ránk. Közel vagy a megtört szívűekhez, s bár a kevélyeknek ellene állasz, az alázatosaknak kegyelmet adsz. Öröktől fogva vagy és mindig leszel, mi pedig rövid éltű, mulandó emberek vagyunk, akik ha elmegyünk innen, a helyünk sem ismer többé bennünket. Segíts most, hogy egészen átadhassuk neked szívünket: jöjj el népedhez, szólj a szívünkhöz – vigasztalj, erősíts és mutass utat Krisztusban! Ámen.

 

Igehirdetés

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy sosem volt nyugtalan, mindig békében és lelki harmóniában élte életét. Talán a templom csöndjében és áhítatában is ott a szívünkben valami nyugtalanító érzés – hisz hozzuk magunkkal életünket, amint van, a sorsunkat s mindazt, ami az elmúlt héten a részünk volt. Egy munkahelyi felmérés a minap valahol azt mutatta ki, hogy az ott dolgozók nyolcvan százaléka nyugtalannak vagy nagyon nyugtalannak érzi magát. Mi magyarok talán sok okkal bírunk is erre, hisz kevés országnak van oly kedvezőtlen humán statisztikája, mint éppen nekünk.

Mégis, miért az űzöttség, honnan a nagy belső nyugtalanság, ami épp az élet szépségét, talán mondhatjuk, a lélek épségét veszi el tőlünk? Zákeusban megpillanthatunk valami fontos választ. Egy felnőtt ember, aki mindent elért, amit csak az életben elérhetett. Jó állása van, állami hivatalnok a római birodalomban, ami bőséges bevételt jelent. A többiekhez képest messze tehetősebb, semmi gondja megélhetésre – minden oka megvolna, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott legyen. És mit látunk – szaladgál, mint egy siheder, és amikor nem lát másoktól, fára mászik, akár egy gyerek… Ezek nem a nyugalom és a belső béke jelei. Mindene megvan, mégsem boldog ember. Űzi valami belső nyugtalanság, nem találja a helyét, és groteszk, nevetséges helyzetbe hozza magát. Pedig mindent megszerzett már az életben, ami megszerezhető volt.

S talán éppen itt a hiba. Egy gondolkodó (M. Heidegger) így fogalmazott a huszadik században: az ember számára nem az atombomba jelenti a halált, hanem élete lényegének elvesztése. Még azt is hozzáteszi, az ember azzal veszti el élete lényegét, hogy hitelt ad a téves gondolatnak, hogy az önmaga érvényesítéséért létrehozott tárgyakkal és gépekkel boldogabbá teheti magát, mert berendezve életét a tárgyakért, elveszti lelki nyitottságát. S valóban, az emberélet sokszor siklik ki ebbe az irányba: tárgyakkal vesszük körül magunkat, lassan értük élünk, már-már lehetetlen meglenni nélkülük – s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, nincsen is más tartalma az életünknek…

Figyeljük meg a gondolatsort: elöl áll önmagunk feltétlen érvényesítésének igénye. Ez ma úgy szól, hogy legyen az életem oly kényelmes, amilyen csak lehet, s szolgáljon annyi gép, amennyit a piac felkínál. Zákeus esetében úgy szólt, hogy az sem érdekel, ha hazaárulónak tekintenek (vámszedőnek lenni ezt jelentette), akkor is megszerzem magamnak, amit akarok. Akad persze egyéb változat is, mikor valaki a maga érvényesítésénél szentebb ügyet nem ismer – például mindenkit előbb-utóbb  ellenségének tekint, aki útját állja vagy valamit másként is gondol, mint ő.

Az embernek e magát mindenekfelett érvényesítő igényéből született a technikai civilizáció és az a téves hit, hogy a természeti erők kiaknázása, meg a mindennapi életet könnyítő gépek boldoggá tesznek, és minden emberi problémát megoldanak. Gépek sokasága vesz körül bennünket, s mivel akaratlanul is elkezdtünk ezekért élni, magunk is kezdünk tárgyakká zülleni. Ne gondoljuk, hogy ebben bármi túlzás van. Elég példa mutatja, hogy az emberi kapcsolatokban is mennyi rontást tud az ilyesmi véghez vinni. Emberek kívánatos tárgynak tekintik a másikat, s tönkre teszik érte családi kapcsolataikat, hogy elérjék azt a kívánatos “objektumot”… Ezt szokás a szerelem jogának nevezni, aminek nevében aztán mindent szabad. De azok is tárgynak tekintik a másikat, akik nagyon is negatív érzelmeket táplálva azon spekulálnak, miként tudnának eltakarítani valaki az útból, mintha egy kupac kő lenne, ami akadályoz… Mikor a másikban tárgyat látunk, s mindegy, hogy kívánatos vagy eltakarítandó tárgyat, akkor veszedelmes kockázatoknak tesszük ki magunkat – ilyenkor ugyanis elvész az emberből a lelki nyitottság, nem lát és nem hall,”nem lehet vele beszélni”, és szalad a vesztébe megszólíthatatlanságával.

Ez a bezárt lélek volt Zákeus is, amíg Jézussal nem találkozott. Más nem érdekelte, csak önmaga érvényesítése, így tárgyak lettek számára az emberek… Adóalanyokká váltak, hitelesekké is, mindegyik egy-egy szám, s édes mindegy volt az eszköz, hisz bármi megengedhető, bíróság és per is, hogy Zákeus elérje céljait… Hát ettől mentsen az ég. S ha mégis ide jutottunk volna, hogy magunkat tűzön-vízen keresztül érvényesítve mindenki csak eszköz céljainkhoz, akkor ideje ráébredni, hová jutottunk!

A többi embert dolognak vagy éppen tárgynak tekinteni azzal jár, hogy bezárul tőle a lényünk, elveszítve legértékesebb emberi tulajdonságunkat, a lelki fogékonyságunkat s megszólíthatóságunkat – de az is elkerülhetetlen, hogy magunkat is tárgyként kezdjük el érteni. A testi haláltól félelem legnagyobb része innen származik, hogy test vagyunk és semmi más. Amint az ember tudatára ébred, hogy ő lélek, mégpedig Istenből való, örök létező a földön, akinek a láthatatlanban rejlik “nagyobb része”, ha vándorútja a láthatóban zajlik is – az ilyen ember már egészen másként gondol testi mulandóságára. Úgy gondolkodik földi útja felől, ahogyan Rilke szép soraiban olvashatjuk: „Mi vagyunk a láthatatlan méhecskéi. Szakadatlanul begyűjtjük a látható mézét, hogy a láthatatlan nagy aranykaptárában megőrizzük.” (1925. nov. 13-án írt levél)

Zákeus történetének evangéliuma, hogy Jézus odafordul Jerikó e legszánalmasabb, elrontott életű emberéhez s azt mondja neki, ma a te házadban kell szállanom. Ez az igény azt üzeni, hogy Megváltónk szeretete mindig rátalál a rászorulóra.

Vannak fizikailag fáradtak, s akadnak, akik nem látják a holnapot és szorongással kérdezik, hogyan tovább. Vannak olyanok is, akiknek fáj a szívük, mert gyászolnak. Jézus mindnyájunkban látja a rászoruló embert, és pont azokat keresi meg s szólítja nevükön, akiknek igazán szüksége van rá. Jerikóban ezt tette. Kiválasztotta, akit mások a legbűnösebbnek gondoltak, s aki maga se nagyon tudott az emberek szemébe nézni. Ám van más romlás is a világon, nem csak a bűn. Ott az elmagányosodottság (ahogy Zákeusnak sem lehetett túl sok jó barátja), s talán már meg is magyarázta és el is hitte, hogy ez így rendben van. Aztán ott a hamis látszat is: az romlás, hogy kívülről minden szép és gazdag, sikeres és irigylésre méltó, belül pedig mindez kong az ürességtől vagy éppenséggel rossz lelkiismerettel s még önmagunk elől való bujkálással is jár. Jézus azokhoz jön el, akiknek a legnagyobb szüksége van rá: “Nekem ma a te házadnál kell megszállnom.” Boldog ember, aki meghallja ezt a szót!

Mert mi is történik azzal, aki nem húzódik vissza, nem bújik el, hanem vállalja a Jézussal találkozás következményeit? Ünnep lesz asztalánál, életváltozás a szívében és egész világfelfogásában, s mindehhez messze világító példává válik az örökkévalóságban! Ha egyetlen szóban akarnánk fogalmazni, azt mondhatjuk, visszanyeri élete épségét. Mert az üdv, ami a pusztán tárgyi viszonylatokból hiányzik, legyen géphez, más emberhez vagy éppen magunkhoz fűződő “dologi viszonyulás” – az valójában a lélek épsége. Egy régi görög filozófus úgy beszél a Létezőről, mint ami “tökéletes, jól kerekített gömb.” (Parmenidész) Biztosan nem arra gondolt, hogy a világnak ez volna a fizikai formája, hanem arra, hogy emberi lelkünk akkor boldog, ha szépen, hiánytalanul “kikerekedve” az, ami… Minden a helyén van, s nem kell sóvárogni, nem hordozunk sötét terheket, negatív indulatokat, gyűlöletet és mások megvetését, amikor nem akarunk senkit eltakarítani az útból – mint Káin tette testvérével.

A léleknek ezt az épségét nevezzük üdvnek – ragyogásnak, fénynek és dicsőségnek. Mind Istenből származik, aki maga is ilyen, s azt akarja, hogy mi is részesüljünk ebben. Így küldte, ezzel a szándékkal az Egyszülöttet, a Páratlant a világnak, s ezért szólongat most minket is általa – talán már elég hosszú ideje…!

Ahol az ő szeretete hiányzik, s emberek még önzésük kíméletlen érvényesítésénél tartanak, ott ő maga hiányzik. A másik ember a korszellem jegyében ilyenkor tárggyá lesz, akire talán vágyakozom, mint kívánatos, megszerzendő objektumra, vagy pedig olyanná, akit használok – de nem ritkán éppenséggel ellenséges, akadályozó tárggyá. Sokszor ugyanaz, aki valaha nagyon is kívánatos volt, lesz azzá, akit immár el kellene valahogy távolítani az útból. Ezért válik hát az élet nyugtalansággal átszőtt idegenséggé, teli negatív indulatokkal, váddal és ellenséges érzülettel. Ezért rohan a világban annyi boldogságot hajszoló ember, s ezért van annyi magános lélek. Mindenki rohan, nem lel megnyugvást – mert csak a látható, anyagi világban keresi… Életünk nagyobb és fontosabb része viszont valóban a láthatatlanhoz tartozik, hisz onnan jöttünk és oda is térünk haza. Isten maga is láthatatlan, nekünk, halandó és bűnös embereknek mindenesetre az. Ő csak a “tiszta szívűeknek” mutatkozik meg, de ők – meglátják! (Mát 5,8)

Zákeusnak is bezárt volt a szíve és élete, de kinyílott – mert Jézus megszólította. Őt azért illeti e legnagyobb rang az emberek között, hogy Megváltó, mert éppen a legnyomorultabbakat szólongatja, akiknek leginkább szüksége van a kegyelemre. Áldjuk őt e jóságáért! Lehet erre nagy szívvel és kinyíló élettel válaszolni, amint a fővámszedő is tette, s lett belőle Ábrahám fia, Isten ígéreteinek birtokosa, üdvözült lélek. Így legyen ma is, velünk is! Ámen.

 

Fohász

Urunk, adj olyan merészséget az újat kezdésben, mint a Zákeusé volt. Szívünk nehézkes, ragaszkodunk a régihez. Ajándékozz meg a hit bátorságával, az újra tekintő merészséggel! Köszönjük a Bibliát, mely révén évezredek óta szólongatsz minket, embergyermekeidet. Segíts, hogy méltó választ adhassunk kijelentett igazságodra. Állj mellettünk Krisztusban, adj érzékenységet és megszólíthatóságot, hogy el ne veszítsük valahogy legnagyobb kincsünket, tőled kapott lelkünket! Ámen.