Önmagunk szobrának lenni

Igehirdetés 2010. január 17.

Önmagunk szobrának lenni

 

Lekció: 1Móz. 19,12-26

Textus: 1Móz. 19,26

„Mögötte menő felesége azonban hátratekintett, és sóbálvánnyá lett.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, félelemmel gondolunk arra, milyen az, amikor véget ér a kegyelem és eljön az ítélet órája. Nincs, aki előtted megállhat, s azt mondhatja, mindent helyesen és jól tett. Mi sem tudjuk ezt mondani, még csak gondolni sem magunkról. Örvendezve és szívbéli hálával gondolunk arra, nem ért véget még a kegyelem. Az elmúlt éjszaka is vigyáztad álmunkat, és a mi földünk nem rengett, és a mi házaink nem dőltek romba. Életben és egészségben eljöhettünk, hogy igédet halljuk és imánkat elmondjuk. Könyörgünk azokért, akiknek a föld túlsó felén nagy kárt okozott a katasztrófa és ezrek elvesztették otthonukat, szeretteiket. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Tartsad távol a mindentudás illúzióját és annak hamis biztonságát, s adj olyan alázatot, amely méltóvá tesz felfogni akaratodat és cselekedni vezetésed szerint. Jézus nevében kérünk, hallgasd meg imánkat! Ámen.

 

Igehirdetés

A Holt-tenger vidékén ma is mutogatnak a turistáknak egy kőoszlopot, amelynek valamelyest ember-alakja van. Azt állítják róla az idegenvezetők, hogy nem más, mint Lót felesége, a kővé vált asszony. Az ember akaratlanul is kétkedve fogadja az ilyen idegenforgalmi ízű állításokat. Kivájhatták azt az oszlopot a szelek és a homokviharok ilyen formára, mégis végigszalad a hideg a hátunkon, ha ismerjük a bibliai történetet. Hiszen arról van szó, hogy két bűnbe merült város felett üt az ítélet órája, nincs tovább. Ez az, amit olyan sokan nem hisznek el, hogy valaha is eljöhet az életükben. Pedig elég sok példa mutatja, van ilyen, amikor meg kell állni és nincs tovább. Milyen másként élnének emberek, ha ezt egyáltalán felfognák – igen, van ilyen.

Egyszer elfogynak a lehetőségek és számot kell adni, mert jön az ítélet. Néhányan megmenekülhetnek, mielőtt jön a kénköves, tüzes eső és elsüllyed Sodoma és Gomora, a két megromlott város. A kegyelmi kiválasztásban részesülő Lót és családja késlekedik, mire Isten angyalai megragadják kezüket és kirángatják őket a városból azzal, hogy hátra sem nézve meneküljenek tovább a maguk erejéből. Ez is ismert forma: Isten megszabadít, de azt mondja, innentől menj tovább magad az úton, a saját erődből és a saját akaratodból. Ez se nagyon szokott sok embernek sikerülni. Isten szabadítását elfogadjuk, jó a kegyelem, ránk most éppen még nem jött el az ítélet – de nem megyünk tovább az úton a magunk erejéből. Egy valaki hátratekint, Lót felesége – és sóbálvánnyá változik. Eddig a bibliai történet.

Sokféle gondolatot elindítanak bennünk ennek a képsornak a részletei, de először foglalkozzunk a legfontosabb motívummal, a kővé lett asszonnyal. Érdekes módon vannak Biblián kívüli párhuzamai, amik közül legismertebb a görög mitológiai Perzeusz-legenda. Egy borzalmas fej-alak, melyet neveznek Gorgónak és Medúzának is, s amelynek haja helyén kígyók tekeregnek, oly rettenetes hatású, hogy aki csak rátekint, menten kővé válik. A hős Perzeusz azonban, aki bár halandó, de a nevében is benne van, hogy ő Zeusz gyermeke, levágja ezt a fejet, éspedig úgy, hogy csak a pajzsa tükréből, nem pedig közvetlenül néz rá a borzalomra. Így aztán annak nincsen hatalma felette.

A mitológiai képek mindig önmagukért beszélnek, nem kell őket nagyon magyarázni, de ezen is nyugodtan elgondolkodhatunk, vajon miért nem jó az embernek a borzalomra közvetlenül rátekinteni, azt a maga közvetlenségében szemlélni. Sokan lelték már vesztüket éppen így. Mégis nézzük most csak a kővé vált emberalakot, mit is jelent vajon ez a mitológiai jelenség. Alighanem az önmaga szobrává lett embert, aki nem tud már mozdulni, képtelen a változásra, a fejlődésre és a növekedésre. A lelki fejlődésében megrekedt emberről van szó, aki nem tud már változni. Elég sok ilyen személyiség van a világon, és kevés szomorúbb dologgal számolhatunk, mint ezzel. Hiszen az élet lényege a növekedés, a magból növény és a növényből fa lesz, hogy gyümölcse is teremjen. Minden megrekedés, megkövesedés a halál egyik formája, ami elővételezetten birtokba veszi az élet egy darabját. És ez valóban szomorú dolog. Amikor valaki azt mondja magáról, hogy én már csak ilyen vagyok, nem tudok és nem is akarok változni, növekedésről, nemesedésről pedig szó sem lehet, nincs is rá szükségem. Ugye, érezzük, hogy ez tényleg maga a lelki halál. Mentsen meg minket Isten attól, hogy önmagunk szobrává legyünk. Aki ma nem több, mint tegnap volt, az pontosan ilyen lett.

De nézzük a történet szereplőit. Isten küldöttei, angyalai azt mondják, hogy azért fog elpusztulni a két város, mert eljutott az Úrhoz az a nagy jajkiáltás, amelyet az ott lakók okoztak. Isten küldöttei nem mindig védőszárnyakkal állnak mögöttünk, nem csak óvó gondoskodással vigyáznak ránk, hanem olykor tudatnak minket az elkövetett vétkekről is. Itt is ez történik. Az angyalok nem csak kedvesek és segítőek lehetnek, hanem rettenetesek is, amint ezt a költő, Rilke is kimondja: „Iszonyú mindegyik angyal”. (Rilke: Első duinói elégia) Amikor Isten küldötteket küld, akkor az ég szentséges világának fénye tárul fel előttünk és ennek a fényénél hirtelen megtetszik a bűn sötétsége és ocsmánysága. Amíg nem látjuk bűneinket skarlát-vöröseknek, vagyis mentegetjük és magyarázzuk, esetleg még szépnek is véljük azokat, addig persze jóságos, pufók tündérkék az angyalok, aranyos cirádákkal. De amikor az angyalok elkezdik Isten igazságát szólni, hirtelen más fényben tűnik fel minden. Kiderül a bűnről, hogy micsoda az emberek között, s kiderül róla, hogy a jajkiáltás, amit okozott, Istenig is felhatolhat. Azt mondja ki ezzel a Biblia, hogy nem marad szenvedés soha megtorlatlanul. Aki másoknak csalódást, hátrányt vagy éppen szenvedést okozott, annak valahol és valamikor számot kell arról adnia. Sodoma és Gomora ítéletének ideje akkor jött el, amikor Ábrahám és Lót éppen ott voltak, mert ha Isten hosszan tűr is érettünk, hátha megtérünk, egyszer azért lejár az erre kapott kegyelmi idő, ha nem élünk vele. Sodoma és Gomora nem éltek a megtérés lehetőségével, így érte őket az ítélet.

De vannak itt az angyalokon kívül emberek is, mindjárt Lót jövendő vejei is. Ezek a fiatalemberek tréfának vették, amit Lót mondott, hogy közeledik az ítélet. Ma is sokan veszik tréfának, ami a Bibliában van, és amit az ige által közvetít a Lélek, hogy ti. egyetlen egyszer élünk, és az életünk ideje véges. Emberek elviccelik az életüket, mindent odaadnak egy pár jó poénért, komolytalanul tekintenek mindenre az életben. Vannak a tévében olyan beszélgetős műsorok, amikhez nincsen is közönség, de a nevető-gépről folyton hatalmas kacajokat kevernek az elhangzó mondatok közé, és ezért aztán a nézők odahaza megbabonázva ülnek a képernyő előtt és próbálják megfejteni, min is kellene nekik is olyan harsányan nevetni, itt biztosan valami nagyon okosat mondtak. Igen, ez is egy élet-filozófia – az élet, mint vihogás. Azt hiszem, a tömeg-ember legalantasabb változatához lehet így szólni, s minél műveletlenebb valaki, annál könnyebben válik rabjává ilyen trükköknek.

 

Így marad le az ember arról, hogy szembenézzen a saját sorsával. Lemarad arról, hogy megpróbálja elvégezni a lelki feladatokat, amik várnának rá, s amik miatt egy sereg dolog a fejére dől, amikor azok váratlanul komolyra fordulnak. Lót vejei tréfának vették, hogy el fog pusztulni Sodoma és Gomora! Nem is látják az angyalokat, el vannak foglalva az élet örömeivel – nem érnek rá komolyak lenni. Minden léhaság, minden felelőtlen poénkodás, vagy ahogyan csúnya, de érthető szóval mondani szoktuk, minden linkség visszahozhatatlan mulasztássá lehet az ember életében. Bárcsak ne vennénk tréfának azt, amikor angyali szóval, égi üzenettel keres minket a kegyelem, és azt mondja, most még megmenekülhetsz, de lehet, hogy egy óra múlva már késő lesz, ha most nem döntesz jól.

Pedig Isten ad segítséget és útmutatást is. Itt is ez történik. Az égi küldöttek megragadják Lótnak és családtagjainak a kezét – ez a segítség. Őket ott rángatni kellett ahhoz, hogy mentsék már az életüket, és megkapták ezt a rángatást ehhez segítségül. Hányszor utasítanak el emberek segítséget, mert abból csak a rángatást fogják fel! Engem ne nevezzenek bűnösnek! – mondta a múltkorában valaki, amikor egy rádiós istentiszteletet véletlenül meghallgatott. Mindig a bűn, miért nincs szó valami magasztosabb dologról – megvilágosodásról meg az emberiség szeretetéről. És nem kellett az evangélium, mert valaki rángatásnak tekintette, és nem megmentésnek, hogy azt mondták neki, bizony, változnia kellene bizonyos dolgokban. És nem csak segítséget kapnak, hanem útmutatást is. Meg se álljatok, hátra se nézzetek. Pontos utasítások, amik az életük mentéséhez nagyon kellenek. Az ember akárhol nyitja ki a Bibliát, ha érti, miről van ott szó: az még akkor is eligazítja az embert, ha nagyon furcsának és szokatlannak tűnik az olvasott szöveg. De nem is olyan nagyon nehéz azt megfejteni és magunkra alkalmazni, ha nem keményedett meg még a szívünk egészen. Mert a kegyelem pontosan abban áll, hogy Isten segítséget is, meg útmutatást is ad az embernek.

Valaki azonban hátranéz. Nem kellett az útmutatás, nem vette komolyan. És azonnal földbe is gyökerezik a lába, és nincs tovább. Lót felesége talán visszavágyakozott az elhagyott otthonába, nem tudjuk. De azt a helyet Isten egyszer már megítélte, és őt onnét egyszer már kihozta. Lelkére kötötte neki is, mint a többieknek, hogy ne nézzen hátra és meg ne álljon azon a környéken. Nem lett volna olyan nehéz ezt a dolgot teljesíteni, ha valaki hisz az angyali szónak. De lám, akinek az angyali szó sem elég, annak kővé válik az élete és nincs mozgás és nincs élet többé. Az ember a saját szobrává válik, ami annyira egyértelmű, nem talányos kép, hogy valóban nincs is rajta mit magyarázni.

Az ember hálátlanságának jele, hogy visszavágyik oda, ahonnan Isten egyszer már kimentette. Ez volt Izrael bűne is az egyiptomi szabadulás után, hogy többre becsülték a húsosfazekakat, mint a szabadságot és az emberi méltóságot, amit Istentől kaptak. Visszavágyakozni oda, ahonnan Isten egyszer már kimentett – legvalószínűbben ez volt Lót feleségének lelkében is. De nem tudjuk pontosan, nem írja le az Írás. Egészen ránk hagyja, hogy megfejtsük a képet. Azt is gondolhatjuk, hogy a látott borzalom dermesztette kővé – tulajdonképpen mindegy. Önmaga szobrává lett, kiszállt belőle az élet, a mozgás és a növekedés. Soha többé nem tudott már változni – úgy maradt, ahogy volt. Ez maga a halál akkor is, ha látszólag, külsőképpen élne és járna az ember. Mert itt nyilván lelki történésről van szó, mint mindenhol a Bibliában. A mi lelki történéseinkről, a mi lehetőségeinkről!

Akkor tehát mit tegyünk? Ne okozzunk szenvedést, jaj-okat – mert azok felhatolnak egyszer Istenhez, s nem maradnak megtorlatlanul. Ne vegyük lazán, amikor ő szólongat bennünket – azt sem, hogy vasárnap harangoznak! Az emberi léhaság életellenes erő, ami akadályozza a megmenekvést. A segítséget és isteni útmutatást vegyük komolyan s éljünk vele, még ha rángatnak is azok az angyali kezek – mert az életünket akarják menteni! Ne hátra, hanem mindig előre tekintsünk. Milyen drága igazság ez, előre tekinteni! Ott megy előttünk megváltó Jézusunk, a feltámadott Úr – nem nekünk kell az utat megtalálni, csak őrá kell néznünk, aki előttünk megy. S aki őt követi, az “nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott, hogy az élet oldalán állsz, s nem azt akarod, hogy az ember elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen és éljen. Megváltó Jézusunk, azért jöttél, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ne engedd, hogy az életellenes, lehúzó erők, a világban lévő romlottság meg a saját vétkeink elvegyék hitünket és eltántorítsanak minket a reménytől, hogy van menekvés és magasabb, igazabb élet, amely tőled való, és örök. Segíts minket szent komolyságra, amikor életünkről van szó, hogy el tudjuk fogadni útmutatásodat. Adj megtisztulást a megkötözött szívű embereknek, akiken elhatalmasodott a pusztító erő. Áldd meg igyekezeteinket, hogy ne csak tudjuk a szabadulás útját, de járjunk is azon a magunk akaratából és elhatározásából. Vezess minket a most következő hét napjain üdvünkre, neked pedig dicsőségedre! Ámen.