Öregedés – romlás?

Igehirdetés 2015. szeptember 13.
Öregedés – romlás?

Lekció: 1Kir 11,1-13
Textus: Zsolt 71,18

„Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, óh Isten, hogy hirdessem hatalmadat és nagy tetteidet a következő nemzedéknek!”

Imádkozzunk!

Istenünk, megrendülünk, ha arra gondolunk, mi mindent is tettél már értünk és mindazokért, akik téged szeretnek és őszintén keresnek. Jó lenne ebből a tudásból csak egy keveset is továbbadni a következő nemzedéknek, hogy élő hittel induljanak és aztán meg is találjanak téged. Segíts alázatra, hogy míg most igéddel foglalkozunk, meghalljuk azt, amit te mondasz nekünk, és épülhessen a lelkünk! Ámen.

 

Igehirdetés

Megszoktuk, hogy a Biblia minduntalan feladat elé állítja olvasóit. Salamon királyról egyrészt azt olvassuk, hogy nem volt nála nagyszerűbb ember, sem gazdagabb és bölcsebb uralkodó, akinek messze földről csodájára jártak. Sába királynő is eljött hozzá – s végül azt kellett mondja, a felét sem mondták el neki abból, amit saját szemeivel látott Jeruzsálemben. Másrészt ugyanerről a Salamonról, akit már-már ideálunkká emelünk, leírja a szentíró, hogy vénségére más istenekhez hajlították szívét a feleségei, akikből volt hétszáz főrangú és háromszáz másodrangú, vagyis mindösszesen ezer. A mesébe illő szám azt akarja mondani, hogy Salamon nagyon-nagyon gazdag és végtelenül sikeres király volt. Sok asszonyának szórakoztatására azonban (akár hányan is voltak, s akik közt bőven akadtak más országbeliek, más valláshoz tartozók is), majmokat és pávákat hozatott Salamon a tengerjáró “Tárzisz-hajóin” külföldről (1Kir 10,21-22), sőt, bálványisteneik számára szentélyeket, templomokat is építtetett, mert „szerelemmel ragaszkodott” hozzájuk. (1Kir 11,1-7) Megharagudott rá ezért az Úr, és visszavonta örök királyságára, azaz dinasztiája maradandóságára adott ígéretének nagyobb részét: Izrael tizenkét törzséből összesen egy jut majd fiának, az is csak “Dávidért és Jeruzsálemért”. (1Kir 11,11-13)

Így már eszünkben sincs Salamont idealizálni. Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az Élet Könyve nem kozmetikázza a történteket, hanem leírja azokat a maguk sajnálatos valóságában. S bár Salamon gazdagsága és sikeres uralkodói mivolta “messziről” így is utal az Eljövendőre, de az ő esetében is csak „tükör által, homályosan látunk” (1Kor 13,12), s várnunk kell arra, aki az idők teljességében (Gal 4,4) jön el – vagyis akkor, amikor annak eljön az ideje.

A Biblia minden betűje rólunk szól, így itt valójában az a kérdés, vajon szükségszerű-e, hogy az ember öregkorára leépüljön, elveszítse tartását, hitét és erkölcseit? Kemény kérdések, de jó velük idejében szembenézni. Ma külön tudomány, a gerontológia foglalkozik a folyamat pszichés mechanizmusaival, és bízvást állíthatjuk, sok hasznos tapasztalatot gyűjtögetett már össze. Nekünk azonban nem csak tudományos, hanem igei tanításunk is van erről – mindjárt ez a mostani történet is Salamon életéből.

Vegyük először magát az alaphelyzetet. Valakinek megvan mindene, bőségben él – és ha nincs is elefántcsont trónszéke odahaza színarannyal borítva, mint Salamonnak, akad azért egy-két autó a családban, gombnyomásra működnek a háztartási gépek, és ha kell, tízezer méter magasan, repülővel megyünk nyaralni egy szép és ismeretlen tájra. Mondják, a civilizációk azonnal elkezdenek összeomlani és szétesni, amint az elérhető legnagyobb jólétet megteremtették maguknak – és sajnálatos módon ennek ma sok jele mutatkozik is a fehér ember világában.

„Meggazdagodtam, semmire nincs szükségem” (Jel 3,17) – azonban az öncélú jólét veszélyes állapot. A fogyasztás, a vásárlás lesz az emberi minőség és önbecsülés mértéke, amire valóban csak a jóléti egészség-károsodások és a kezelhetetlen társadalmi anomáliák következhetnek. „Mi a magyar most?” – kérdezi Berzsenyi a 19. század elején (A magyarokhoz), s válasza: „rút sybarita váz”. Kevesen tudják, hogy Szübarisz gazdag és hatalmas, ám velejéig romlott, az élvezeteknek élő város volt, amelynek elpuhultsága és erkölcstelensége lett a veszte, a „váz” költői kifejezés pedig a kiélt öregembert festi meg, akiről ordít a züllöttség. Látjuk petyhüdt és puffadt arcát, táskás szemeit, bizonytalan, de mégis szüntelenül sóvárgó tekintetét – ilyennek látta Berzsenyi a magyarokat 1810-ben!

 

“Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Elődeinknek bajnoki köntösét
nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”

 

Megrendítően szép és igaz szavak. Ahol a jólét az egyetlen cél, ott előbb-utóbb következik az elpuhulás. Az emberek rendszerint életük második felében, idősebb korukhoz közeledve érik el anyagi lehetőségeik nagy részét, s ott rájuk is a salamoni veszélyek leselkednek – vagyis a szellemi éberség feladása, a kényelem kultusza, végül pedig a teljes emberi irányvesztés. (Ezekre persze nem mindenkinek kell odáig várni.) Még Isten választottai sem élveznek mentességet – amire Salamon az élő példa. Neki is kezelnie kellett volna a jólétét, amíg egészen bele nem fulladt – ő azonban nem vette észre, hogy az életellenes erők éppen a „túl sok élet” révén rongálnak a leghatékonyabban.

Hogy az öregkorral jár bizonyos természetes, fizikai leépülés, ezt mindenki tudja. (Ján 21,18) Azonban az már egyáltalán nem mindegy, milyen a hanyatlás, mire vonatkozik, s mire nem. Goethe például 81 éves korában fejezte be azt az évtizedekre félbehagyott drámáját, amit élete egyik legfontosabb művének tartanak – a Faustot. Szaladni, komolyabb fizikai megerőltetésnek megfelelni bizonyára nem tudott már, de megőrizte szellemi frissességét, emberi függetlenségét és alkotóerejét. Ha ezt hívő mivoltunkra transzponáljuk, mondhatjuk, hogy legyen az ember élete későbbi részeiben felkészültebb a „minden élők útjára” – vagyis egyre érettebb hittel nézzen szembe a saját testi mulandóságának tényével. Szomorúan láttam embereket lelkileg teljesen összetörni, amikor sok-sok templomos évtizeddel a hátuk mögött egyszer csak megtudták, hogy gyógyíthatatlan betegek, és elkeseredetten, kétségek közt és magánosan haltak meg. Senki ne legénykedjen ebben a dologban – nagy és megfoghatatlanul egyszeri ügy a test feloldódása az örökkévalóságban. De ha “nekünk az élet Krisztus” (Fil 1,21-25), nem pedig a pacalpörkölt, akkor másként értjük a testi élettől való megválást, mint azok, akiknek az élet egyáltalán nem Krisztus!

Mik azok a jellemző romlások, amiket nehéz elkerülni az idők múlásával, a folyamatos öregedéssel? Első a sértődékeny önközpontúság, a nárcizmus. Boldog, aki lelki energiáit kifelé használva szolgálatba fekteti, nem pedig önmagát emészti. A sok betegesen szorongó, meg családi perpatvarokba merülő idős ember mellett találni azért olyanokat is, mint egy 85 éven túli lelkész barátom. Megözvegyült, ma már alig tudja szobáját is elhagyni, de minden nap készít néhány igés lapot, meg kis lelki olvasmányt nagyszerű bibliai vigasztalásokkal olyanoknak, akik nehezebben viselik nála a betegséget s az elaggott kort! Aztán ott a regresszió, a gyermekkorba való visszasüppedés. Szokták mondani a feledékeny, önző kisöregekről, hogy „második gyermekkorukat” élik. S valóban, hányszor megesik, hogy emberek először elhagyják magukat, nem gyakorolva az önfegyelmet, aztán egy idő múlva már csak ágyban fekszenek, mint a kisbabák, pedig teljes fizikai leépülésüket, elerőtlenedésüket akár évekkel is késleltethették volna aktívabb, tevékeny és hasznos élettel!

A legsúlyosabb azonban a szellemi szétesés, az iránytalanná válás. Salamonnál ezt a vallási szinkretizmus ábrázolja ki, amikor elhagyva apjának, Dávidnak útját, s ezzel ősei hitét is, bálványtemplomok építéséig jut csak azért, hogy kedvében járjon kedvenc feleségeinek! Szó szerint ezt olvassuk róla: „Szíve nem volt teljesen Istenéé, az Úré, mint apjának, Dávidnak szíve” (1Kir 11,4), és „Nem követte olyan tökéletesen az Urat, mint apja, Dávid.” (1Kir 11,6) Az elhajlás tehát a szívben történik, és csak aztán lesz belőle cselekedet. Ezért fontos, hogy ne ötletszerű, improvizált és csapongó legyen a vallásosságunk, hanem szerves és folyamatos belső növekedés, amiben rend és fegyelem uralkodik, amit magunk veszünk magunkra, éspedig saját elhatározásunkból. Egy régi kínai mondás szerint „Aki a maga erejéből önmaga ura lesz, olyan, mint a sarkcsillag. Nem mozdul, és az egész ég körülötte kering.” (Lun-jü) A megtalált belső békesség képe ez, amely azt tapasztalja, hogy az életben minden pontosan úgy jó, ahogyan azt Isten adja. És ha nem előbb, hát utóbb biztosan eljut így az ember oda:

 

„Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja.” (272. dics. 1.v.)

 

Még a drámaian fordulatos „József és testvérei” történet is elérkezik így oda: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani” (1Móz 50,20), mert a hívő lélek előbb-utóbb megérti, minek hol van helye a maga életében, emberi történetében. Éspedig még azokban az esetekben is, „…Ha oly pohárt innék is, / Amelynek íze szívemnek / Nagy keserűn esnék is.” (272.dics. 5. vers) Ide azonban nem lehet üres és iránytalan szellemi programmal elérkezni!

Van-e az igének valami valóban pozitív láttatni valója az öregkorról? Igen, éspedig egészen „eretnek” és meghökkentő üzenete. Mi beteg és leépült öregeket látunk és megrettenünk, azt kérdezve magunktól, vajon ilyenné válunk-e egykor magunk is – a Biblia pedig meri magát Istent éppen egy öregemberhez hasonlítani!

 

„Azután ezt láttam:

Trónokat állítottak föl,
és egy öregkorú helyet foglalt,
ruhája fehér volt, mint a hó,
fején a haj, mint a tiszta gyapjú.
Trónja olyan volt, mint a lángoló tűz,
s annak kerekei, mint az égő tűz.
Tűzfolyam fakadt és áradt ki előle.
Ezerszer ezren szolgáltak neki,
tízezerszer tízezren álltak előtte.
Összeült a törvényszék,
és könyveket nyitottak fel.” (Dán 7,9-10)

 

Aki ismeri a Sixtus kápolna mennyezeti freskóját, az tudja, hogy Michelangelo is őszes hajú, ám szellemi és fizikai ereje teljében lévő férfinak festette meg a Teremtőt, mikor az ujja érintésével megalkotja Ádámot, az embert – amilyen maga a művész is lehetett akkoriban, mikor műve elkészült. S minden bizonnyal nem az önbálványozás jegyében, hanem annak hitvalló kifejezéseként, hogy az élet célja és beteljesedése az isteni létbe való közvetlen bekapcsolódás. Életrajzi adataiból tudható, nem azok közé tartozott, akik rosszul öregedtek. S bár mi bibliás-reformátori hitünkkel nem szeretjük az Úr képi kiábrázolását – de azért ez fontos gondolat, hogy ide is érkezhet az ember öregedve, nem csak a kesergés, meghasonlottság, önsajnálkozás és őrületszerű lelki megzavarodás regresszív világába!

Hát merítsünk erőt a Szentírás nagy képeskönyvéből, mert nekünk írták! És hittel higgyük, rajtunk is áll, mivé leszünk az évtizedek elsuhanása után. Segítsük ebben a gondolatban meggyökerezni egymást, kivált az öregeket támogatva. Nekik néha az is sokat jelent, ha meglátogatjuk őket, meghallgatjuk szavaikat, emlékeiket, és teljesítjük apró kéréseiket. Mi is megérhetjük még az ő korukat! Másként fogunk azonban így öregedni. Meglátjuk, nem marad üres szó csupán, hanem forró és meg is hallgatott imádság lesz mai alapigénk: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, óh Isten, hogy hirdessem hatalmadat és nagy tetteidet a következő nemzedéknek!” Így legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk a semmi máshoz nem hasonlítható csodát, az emberi életet, amelynek vándorútja olyan izgalmasan gyönyörű. Ne engedd, hogy belenehezüljünk a sárba, önzésünk és hitetlenségünk mocsarába, hanem mutasd meg nekünk azokat az új színeket, soha meg nem gondolt lehetőségeket, amiket a folyton megújuló pillanattal hozol közel hozzánk. Szeretnénk mi is gyermekeid lenni, mint Jézus, add meg, hogy az ő szeretetéből valóban képesek is legyünk erre. Ámen.