Igehirdetés 2001. június 10.

Derűsen élni az életet

 

Lekció: Préd 9,1-12
Textus: Préd 9,9-11

“Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat; mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről se hiányozzék az olaj. Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mert ez a te részed az életben és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, úgy találjuk, valóban nem vagyunk képesek kiismerni, mi minden megeshet velünk. Ha azt gondoljuk is, nem így van, mert az élet nagy sodrása tele ismeretlen áramlatokkal és örvényekkel. Ó, bárcsak lenne tudásunk arról, mikor mi a dolgunk, hol kell ébernek lennünk, mikor adhatjuk át magunkat önfeledten az örömnek, s mikor kell őrködnünk, hogy el ne sodortassunk! Segíts belátásra, hogy a kincs, amit ránk bíztál, kárba ne vesszen, hanem megsokszorozva tudjuk neked, ajándékozó Atyánknak, életünk gazdájának egykor visszaadni! Bízd ránk most igédet, és segíts, hogy kimondhassuk és meghallhassuk a te valódi gondolataidat! Ámen.

 

Igehirdetés

A pünkösd utáni vasárnapot Szentháromság-vasárnapnak nevezi az egyházi hagyomány. Karácsonytól húsvéton át együtt immár minden, amit a láthatatlan szent Isten, az Atya-Fiú-Szentlélek tett értünk, ajándékozott üdvösségünkre. Az ünnepek végén mintegy zárókő a Szentháromság-vasárnap, s összefoglalás ez a mostani igehirdetés is: Isten valóságának megfoghatatlan titkáról gondolkodunk. Jó lenne létének mélységei felett elmélkednünk és a “…három személyben egy áldott Isten” belső titkai felől eszmélődnünk – ám ebből kevés jelentetett ki számunkra. A kijelentés lényege az istengyermekség: “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3,16) Ez a legnagyobb ajándékunk: Istent az ő Fiában, a páratlanban ismerhetjük meg – így értendő a régies “egyszülött” kifejezés.

Az örök és kimondhatatlan Nevet nem közvetlenül, hanem ajándékai révén tapasztalhatjuk meg, melyek közül egy nagyon fontosat hoz ma elénk az ige az istengyermekség gyakorlatából. Valamit, amit igen elfelejtettünk: az életöröm ajándékát, amit pedig éppen arra kaptunk, hogy az ő jóságára emlékeztessen, s azzal bennünket ő átitasson. Sok keresztyén tévesen azt gondolja, az életöröm pogány dolog, Krisztus-követő emberhez méltatlan. Ezért valóban keserű, savanyú, rosszkedvű és kritikus –  vagyis élete túlnyomó részét morcosan, szeretetlenül és derű nélkül tölti.

De hát mitől vagyunk akkor megváltottak, ha ennyire nem látszik rajtunk…? Ismerhetnénk a keresztyénség nagy kritikusának, F. Nietzschének mondását: “Szebben kellene szólani éneketeknek, hogy közétek tartozzam.” Sajnos, nagyon is súlyos igazság rejlik mondásában. Ilyenkor adhatunk hálát református hagyományunkért, ami a teljes Szentírás folyamatos olvasását ajánlja számunkra (lectio continua), egyáltalán semmit se kihagyva: nem csak “kedvenc igék” füzérét olvasgatva belőle – mert így legrejtettebb zugainak értékei is eljuthatnak hozzánk, kincsei megtalálják hozzánk az utat. A Prédikátor könyvének mai szakasza pedig éppen az életörömről szól, s azt mondja, cseppet sem pogány ügy. Istent megismerve nem eltávolodunk az élettől, annak élvezetétől, hanem saját magától kapunk buzdítást, szeressük és örömmel éljük azt!

Olyan jelentős költő is, mint Kosztolányi csak egymást kizáró dolgokként tudta látni az istenhitet és az élet szeretetét, amint ezt Szeptemberi áhítat című versében megfogalmazza. A Bibliában viszont mást hallunk. “Edd csak örömmel a kenyeredet, idd jókedvvel borodat, mert ez volt mindig is Isten jóakarata, hogy ezt tegyed. Ruhád legyen mindig tiszta, fejedről ne hiányozzék az olaj. Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mert ez a te részed az életben, és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt!”

Ha a Szentírás egészének jegyében gondolkodunk erről, az emberélet különböző szakaszait kell megpillantanunk. Az első a gyanútlan életöröm, aztán következik erre szinte elkerülhetetlenül és kiiktathatatlanul a megtorpanás: az ember életében törés következik be – kinél így, kinél úgy. Végül az Istent megtaláló ember más szinten, megtisztulva és megnemesedve, az ő Szentlelkétől átjártan – visszanyeri az életöröm a maga áldását, mely már nem ugyanolyan, mint kezdetben volt: magasabb rendű, teljes, örök és igaz.

Gondolkodjunk e lépcsőkről. Az első tehát valóban a gyanútlan életöröm gondtalan ideje, ami a gyermekkornak felel meg. Az anyaölben mindenünk megvan. Édesanyánk szíve alatt kilenc hónapon át nem kell megdolgozni a táplálékért, megkapja pontosan mindenki a neki járó adagokban. Állandó és kedvező a hőmérséklet, hidraulikus a rugózás – teljes a béke. A születéssel azonban kezdetét veszik a kényelmetlenségek, de édesanyja még most is saját testéből táplálja a gyermeket, melengeti, játszik vele, beszél hozzá. Csak, ha nagyon tehetségtelen, vagyis szeretetlen az anya – akkor nem jó gyermeknek lenni. Érthető, hogy a kisgyermek szereti az életet, s ha valamiben mégis fogyatkozása van, sír és földhöz vágja magát!

Felnőttként is lehet így viselkedni: a legtöbb házastársi veszekedés például ilyen. Miért nem szeretsz jobban, nekem több figyelem jár. Engem másképpen, teljesebben kellene szeretned, nekem több öröm járna az életből általad! Nem erről szól minden családi dráma? A gyanútlan életöröm szakaszában megmaradt ember szerint neki “jár” az élet, annak minden öröme az ő jussa. A világ úgy kerek, ha akadálytalanul meg is kapja, amit akar. De senki nincs, akit az élet meg ne állítana ezen az úton.

Kinél előbb, kinél később jön valami, ami mégis ráébreszti, hogyha így éli le életét, az “örömelv” (Lustprinzip) jegyében és vezérlete alatt – akkor üres marad minden! Hiába szerez örömöket, gyűjt többet és többet, valami fontos, éppen a lényeg, a “dolgok közepe” hiányzik…! Rádöbben, hogy nem annyi az emberlét, hogy élvezetre élvezet jön. Nemcsak azért, mert nem is kapja meg ezt, hanem mert kinyílik a szeme és a szíve meglátni, hogy van egy sereg értékes dolog, ami nélkül teljességgel üres az élet. Ilyen a műveltség, amit csak fáradtságos munkával lehet megszerezni, már iskolás korban megdolgozva érte, komolyan véve a tanulást; aztán az alkotás, ami megint csak nem szokott fáradtság és odaszánás nélkül létrejönni; de ilyen a család is, amit egyedül áldozatos szeretet képes egyben tartani, elfogadható légkörűvé varázsolni. Ilyen továbbá minden érdemleges eszmény, nem lehet erőfeszítés és odaszentelés nélkül fölnőni hozzájuk – s végül leginkább ilyen maga Isten, akinek megtalálása és megismerése az emberélet egyetlen igazi rendeltetése. Egyik sem lehetséges másként, csak túllépve önmagán, föladva magában az “örömelvű” kisgyermeket s mintegy föladva ezzel tulajdonképpen önmagát – hogy egyáltalán helye legyen szívében az örökkévaló Léleknek! Feltöltődni azzal, aki “az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származik” – amint erre az egyházatyák teológiai nyelvükön tanítanak csaknem kétezer éve.

A “megtorpanás” nem mindig válik megtéréssé, vagyis nem lesz mindig tényleges Istenhez-találás. A válaszút előtt álló olykor úgy dönt, továbbra is az “örömelvűség” jegyében akar élni, csak a módszerein kell javítani, “élet-technikáján”, hogy mit és hogyan lehet mégiscsak megszerezni az életben. Van, aki ezt az utat választja, mikor megtorpan. Mások elmerülnek egy szenvedélyben, s egyoldalúvá válik az életük: mintha egy fának egyik oldalán levágnák ágait, a másikon pedig annál több burjánzana… Megint mások öngyötrőkké lesznek, abban lelik örömüket, hogy nem örülnek: szenvednek és panaszkodnak – a jajszó és a borzalmak emlegetése nem hallgat ajkukon. Sokfelé indulhat az ember, a “megtorpanás” azonban nemigen kerülhető meg senkinek.

Most csak a keresztyén típusú “selejttel” foglalkozzunk. Emberek komolyan veszik a Jézus ügyét, elindulnak követésében, bemennek a szoros kapun, és szeretnének járni a keskeny úton is.  (Mát 7,13-14) Valóban követni akarják az Urat, olvassák az igét, komolyan veszik a közösséget – de az egész fénye, öröme, ragyogása hiányzik. Mi történt? Annyi, hogy az ilyen keresztyénség magánvállalkozás, “teljesítmény”… Valaki jó és igaz szeretne lenni, akarja gyakorolni a szeretetet – s mindezt a maga erejéből, a saját nevében, a saját lelke által. Aztán csodálkozik, hogy nem megy. Még nem jutott el oda, hogy Isten napfényét naponként be kell eressze szívébe, az “ablakot” minden nap újra sarkig kell tárja: az Úr eljöttét a Lélek és az Ige által szívből, forró imádsággal kell elkérnie, hűségesen, állhatatosan, és minden igyekezetével azon kell legyen, hogy ne ő akarja üdvözíteni magát, hanem, ahogyan ezen a szószéken is ki van itt írva: “Kegyelemből hit által” legyen az üdvösség! Kegyelemből, azaz Isten ajándékaként, és hit által, azaz az én igenemmel együtt, amit arra mondok, hogy Isten szeret és üdvösséget, sőt boldogságot és földi örömöt is akar nekem adni – itt és most!

Amint valaki ennek elfogadására kész, megtapasztalja, hogy Isten elvégzi benne a megújítást – ő maga pedig megtanul újra örülni. Helyet adni, ajtót nyitni azonban nekünk magunknak kell! A szívét senki sem nyithatja meg helyette. Forró imádságot is csak magam küldhetek életem Urához, ha rádöbbentem, hogy valóban minden azon múlik, tudok-e kapni Szentlelket, az ő jelenlétét – vagy sem…! Amíg az élet zárt, mindig torz is. Csak az Úr számára megnyíló ember gyógyul, teljesedik ki: még azt is mondhatjuk, szépül meg, mert egyébként, testvérek, csúnyák vagyunk! Kérdezzük csak meg azokat, akik nem elfogultak irántunk, milyennek látnak! A szeretetlenség, a reménynélküliség, igen, az örömtelenség is csúnya az arcon: kiül vonásainkra, ott a légkörünkben, visszük mindenhová magunkkal. Az “Istennel töltekező” ember azonban szép, erővel teli, és igen, egészséges – még akkor is, ha testi nyomorúságot kell hordania. Hány olyat láttam, aki testileg beteg volt, fogyatkozást, nyomorúságot, esetleg fájdalmat hordozott, de a lényében, szívében megbékült élete Urával! Gyülekezetünk közösségében is van, aki tudván tudja, hogy meg vannak számlálva  földi napjai – mégis sugárzó arccal, övéiért él!

Ez azonban már a harmadik, a “megtorpanásra” következő lépcső: fogalmazhatjuk így, a visszakapott életöröm időszaka. Aki úgy tudott megtorpanni, hogy önmagán túl rálelt Istenre is, az egészen másképp örül már az életnek. Tudja, hogy minden napja ajándék – nem pedig zsákmány. Akinek még zsákmány az élet, az egyre többet akar, a “még, még, még” a jelszava, mennyiségileg szaporítaná az örömöket. Manapság szinte minden ebbe az irányba terelget. Vásárolj többet, akkor értékesebb vagy! Töltsd a szent napot is az áruk szentélyében: hidd el, hogy akkor érsz sokat, akkor vagy valaki, ha megrakodva térsz haza. Aztán, amikor a pénzéért megkaparintja, amit akart, olykor valóban úgy érezheti magát, mint a rabló: megszerzett valamit, rátette a kezét, most már az övé – de ennyi az öröme, se több se kevesebb…

Aki Isten kezéből veszi a napját, amit éppen él, az már nem a mennyiség, hanem a minőség embere. Mint ínyenc a konyhában, aki a különleges ízeket kedveli – úgy talál rá a lelki valóságok jó ízeire. Mert nem csak fizikai ízek vannak testvérek: a gondolatoknak, érzéseknek, szándékoknak is van “íze”! Azokat is lehet ízlelgetni, sőt az “örök életnek” is van jó íze – mondja az apostol. (Jak 1,18) A megtorpanásán túllépett lélek megtanul különböztetni, nem siet és nem türelmetlenkedik, nem gurul dühbe, ha az események nem a kedve szerint alakulnak. Ó, milyen jó lenne egészen ide nemesednünk! Ilyen a “visszakapott”, Krisztusban átnemesedett, megújult életöröm!

Mik fakadnak abból, ha mindez így igaz? Mindhárom “lépcsőhöz” kapcsolódik egy igazság, amin érdemes elgondolkodnunk. A “gyanútlan életöröm” gyermeki állapotában járó vegye észre, hogy mennyire önző és kíméletlen: a többi embert eszköznek, sőt olykor tárgynak tekinti – de biztosan tükörnek használja. Egyetlen mondat érvényes az ilyen szinten élőnek: Ébresztő – ha így megy tovább, nem marad körülötted “ember”, csak ívócimbora, tekézőtárs, túrázó barát – ki milyen örömökkel tölti meg hiábavaló életét.

A “megtorpanó embernek” azt kell megfontolnia, milyen más lesz Istennel, mint nélküle. Nem elég rájönni, hogy “több az élet, mint az eledel”  – idáig elég sokan eljutnak – és hogy “több a test is, mint a ruha, amibe öltöztethetjük” (Luk 12,23) – hanem meg kell nyílnunk fölfelé is. Erre születtünk, ez életünk igazi, maradandó tartalma: megnyílni Isten számára! Ha nem megy magunktól, amint valóban nem megy, hányszor tapasztaljuk – akkor kérni kell, könyörögni kell érte. Jöjjön el az ő országa, legyen meg az ő akarata! Töltsön el önmagával – azzal, amit csak ő maga adhat teremtményeinek. “Kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek!” (Mát 7,7)

A “visszakapott életöröm” boldog tulajdonosai pedig – mert hiszem azt, hogy egyre többen lesznek, akik ezt megtapasztalják: legyenek azon, hogy megoszthassák másokkal, amit kaptak! Ne tegyék el maguknak, mintha csak az övék lenne, osszák meg a többiekkel: jó dolog élni, jó dolog embernek lenni! Végezzék úgy a munkájukat, hogy ez kiolvasható legyen belőle! Jó dolog férfinak, és jó nőnek lenni – a maguk más és más feladatával a világban. Ne irigyeljék, és ne is kárhoztassák egymást, hadjáratokat pedig végképp ne folytassanak. Jó dolog diáknak lenni és tanulni; jó dolog másokért felelősen, felnőtt szívvel tanítani is. Jó alkotni, hozzátenni valamit a világhoz, jó nyugdíjasnak lenni is, ha eljön az ideje – és mindenekfölött jó dolog Isten gyermekének lenni, s úgy menni az úton a hazafelé tartó időkben is.

“Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat; mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről se hiányozzék az olaj. Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mert ez a te részed az életben és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt.”

 

Isten segítsen minket ezekben! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, te nem hiába alkottad az életet – meg is töltheted igazi tartalmával. Bocsásd meg az üres és keserű perceket, amiket nélküled töltöttünk – nem volt nyitva szívünk jelenlétedre… Teljen meg e nap hátralévő része élő Lélekkel: hadd legyen megszentelt a vasárnap, amint adtad azt szent törvényedben. Gyógyítsd a betegeket, vigasztald a magánosokat, segítsd a vizsga előtt állókat, és tarts meg mindnyájunkat az igazságban, míg eljutunk a színről színre látásban egészen tehozzád. Ámen.