Derűsen élni az életet

Igehirdetés 2001. június 10.

Derűsen élni az életet

 

Lekció: Préd 8,16-9,10
Textus: Préd 9,7-9

“Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat; mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről se hiányozzék az olaj. Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mert ez a te részed az életben és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt.”

 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mi is úgy találjuk, hogy nem vagyunk képesek kiismerni, ami az életben megeshet velünk. Ha azt gondoljuk is, hogy képesek vagyunk erre, valójában nem így van: az élet nagy áramlása olyan, mint a folyóvíz sodrása, tele ismeretlen áramlatokkal és örvényekkel. Ó, bárha lenne világos tudásunk arról, hogy mikor mi a dolgunk, hol kell ébernek lennünk, mikor adhatjuk át magunkat az önfeledt örömnek, és mikor kell őrködnünk, hogy el ne sodortassunk! Kérünk segíts minket belátásra jutni, hogy a kincs, amit ránk bíztál kárba ne vesszen, inkább megsokszorozva tudjuk neked, ajándékozó Atyánknak, életünk gazdájának egykor majd visszaadni. Bízd ránk igédet és segíts minket abban, hogy kimondhassuk és meghallhassuk gondolataidat! Ámen.

 

Igehirdetés

A pünkösd utáni vasárnapot Szentháromság-vasárnapnak nevezi az egyházi hagyomány. Karácsonytól kezdve húsvéton és pünkösdön át együtt van immár mind az, amit a láthatatlan, szent Isten, az Atya-Fiú-Szentlélek tett értünk, ajándékozott nekünk üdvösségünkre. Az üdvtörténeti ünnepek végén mintegy zárókő a Szentháromság-vasárnap, összefoglalás ilyenkor az igehirdetés is: Isten valóságának megfoghatatlan mély titkáról próbálunk együtt gondolkodni. Jó lenne létének mélységei felett elmélkednünk és a “három személyben egy áldott Isten” belső titkai felől gondolkodnunk, de ebből kevés jelentetett ki számunkra. A lényege az istengyermekség. “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez a mi legnagyobb ajándékunk, Istent éppen őbenne, őáltala ismerhetjük meg. A kimondhatatlan nevűt legtöbbször nem közvetlenül, hanem ajándékai révén tapasztaljuk meg.

Ezen a vasárnapon ajándékai közül egy fontosat hoz szemünk elé Isten ígéje. Olyasmit, amit elfelejtettünk: az életöröm ajándékát, amit azért kaptunk, hogy jóságára emlékeztessen. A legtöbb keresztyén azt gondolja, hogy az életöröm pogány dolog, ami a Krisztus-követő emberhez méltatlan. A legtöbb keresztyén aztán valóban keserű, savanyú, rosszkedvű, kritikus, elégedetlen, és élete nagyobb túlnyomó részét morcosan, barátságtalanul, szeretetlenül, örömtelenül tölti.

De hát akkor mitől vagyunk megváltottak, ha ez ennyire nem látszik meg rajtunk? Sokan ismerik a keresztyénség nagy kritikusának, Nietzschének sokat idézett mondását: “Szebben kellene szólani éneketeknek, hogy közétek tartozzam.” Súlyos igazság van ebben a mondásban. Ilyenkor adhatunk hálát református hagyományunkért, ami a teljes Szentírás folyamatos olvasását ajánlja számunkra semmit se kihagyva belőle, nem csak válogatott, “kedvenc igék” füzérét olvasgatva belőle, mert ilyen módon legrejtettebb zugainak az értékei is eljuthatnak hozzánk, minden kincse megtalálja hozzánk az utat. A Prédikátor könyvének mai szakasza éppen az életörömről szól, és azt mondja, hogy cseppet sem pogány dolog. Ha valaki megismeri Istent, az nem eltávolodóban van az élet élvezetétől, hanem magától Istentől kap buzdítást, hogy szeresse, értékelje és örömmel élje életét.

Milyen különös, hogy még egy olyan nagy költő is, mint Kosztolányi csak egymást kizáró, ellentmondó dolgokként tudta látni az istenhitet és az élet szeretetét, ahogy ezt a Szeptemberi áhítat című versében megfogalmazta hitvallása képen. A Bibliában, például itt, a Prédikátor könyvében mást hallunk. “Edd csak örömmel a kenyeredet, idd jókedvvel borodat, mert ez volt mindig is Isten jóakarata, hogy ezt tegyed. Ruhád legyen mindig tiszta, fejedről ne hiányozzék az olaj. Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mert ez a te részed az életben, és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt.”

Ha a Szentírás egészének számbavételével gondolkodunk erről, akkor az emberélet három szakaszát kell megpillantanunk. Az első a gyanútlan életöröm, aztán következik erre szinte elkerülhetetlenül és kiiktathatatlanul a megtorpanás, az ember életében törés következik be, kinél így, kinél úgy. Végül az Istent megtaláló ember más szinten, megtisztulva és megnemesedve, Isten Szentlelke által átjártan visszanyerik az életöröm áldását, ami már nem ugyanolyan, mint ami kezdetben volt, jobb és magasabb rendű, teljesebb és igazabb.

Gondolkodjunk ezekről a lépcsőkről. Az első tehát a gyanútlan életöröm gondtalan ideje, ami a gyermekkornak felel meg. Az anyaölben mindenünk megvan. Az anyaméhben nem kell az embernek megdolgozni a táplálékért, megkapja pontosan nekijáró adagokban. Állandó és kedvező a hőmérséklet, hidraulikus a rugózás, teljes a béke. Aztán a születéssel kezdetét veszik a kényelmetlenségek, de az édesanya még most is testéből táplálja a gyermeket, melengeti, játszik vele, beszél hozzá, úgy hogy csak ha nem nagyon tehetségtelen az az anya, akkor jó gyermeknek lenni. Nem csoda, hogy a kisgyermek szereti az életet, és ha valamiben fogyatkozása van, sír és a földhöz veri magát. Felnőttként is szoktunk olykor így viselkedni: a legtöbb házastársi veszekedés például ilyen. Miért nem szeretsz jobban, nekem több figyelem jár. Engem másképpen, teljesebben kellene szeretned, nekem több öröm jár az életből általad. Nem erről szól minden családi dráma? A “gyanútlan életöröm” szakaszában élő ember szerint neki “jár” az élet, az életnek minden öröme az ő jussa. A világ úgy kerek, ha ezt akadálytalanul meg is kapja. De senki nincs, akit az élet meg ne állítana ezen az úton.

Kinél előbb, kinél később jön valami, ami mégis ráébreszti az embert arra, hogy ha így éli le életét, az “örömelv” jegyében és vezérlete alatt, akkor üres marad minden. Hiába szerez örömöket, gyűjt többet és többet, valami nagyon fontos, éppen a lényeg, a dolgok közepe hiányzik. Rádöbben az ember, hogy nem annyi az élet, hogy élvezetre élvezet jöjjön. Nemcsak azért, mert ezt nem kapja meg mindig, hanem mert kinyílik a szeme, a szíve meglátni, hogy van egy sereg értékes dolog, ami nélkül üres az emberélet. Ilyen például a műveltség, amit fáradtságos munkával lehet csak megszerezni, már az iskolában komolyan dolgozva érte, komolyan véve a tanulást, aztán ilyen az alkotás, ami megint csak nem szokott fáradtság és odaszánás nélkül létrejönni az alkotó emberek életében, s ilyen a család is, amit csak áldozatos szeretet tud egyáltalán egyben tartani, elfogadható légkörűvé varázsolni. Ilyenek az eszmények, amikhez nem lehet erőfeszítés és magunk odaszentelése nélkül fölnőni, és végül ilyen maga Isten is, akinek megismerése az emberélet egyetlen igazi fontos rendeltetése. Ez sem lehetséges az embernek más módon, csak túllépve önmagán, odaadva régi énjét, az örömelvű kisgyermeket, és mintegy megtöltekezve Istennel, föladva önmagát, hogy helye legyen szívében az Örökkévaló lelkének, feltöltődve a Szentlélekkel, amely, Szentháromság-vasárnapján mondhatjuk, “az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származik”, ahogy erre az egyházatyák tanítanak bennünket.

Ez a megtorpanás nem mindig válik az ember életében megtéréssé, Istenhez-találássá. A válaszút elé álló ember olykor úgy dönt, hogy továbbra is az “örömelvűség” jegyében akar élni, és csak a módszerein kell javítani, az “élet-technikáján”, hogy mit és hogyan lehet mégiscsak élvezni az életben. Van aki ezt az utat választja, amikor meg kell torpannia. Mások elmerülnek egy szenvedélyben, s egyoldalúvá válik az életük, mintha egy fának egyik oldalán levágnák ágait, a másik oldalon pedig annál több burjánzana. Megint mások öngyötrő emberekké lesznek, abban lelik örömüket, hogy nem örülnek: szenvednek és panaszkodnak, a jajszó és a borzalmak emlegetése nem hallgat el ajkukon. Úgyhogy sokfelé indulhat az ember, de a megtorpanás nemigen kerülhető meg senkinek.

Most csak a keresztyén típusú “selejttel” foglalkozzunk. Emberek komolyan veszik a Jézus ügyét, elindulnak követésében, bemennek a szoros kapun, és szeretnének járni a keskeny úton. Valóban követni akarják az Urat, olvassák az ígét, komolyan veszik a közösséget, de az egész fénye, öröme, ragyogása hiányzik. Mi történik ilyenkor? Összesen annyi, hogy az ilyen ember keresztyénsége magánvállalkozás, “teljesítmény”. Valaki jó és igaz szeretne lenni, akarja gyakorolni a szeretetet, és mindezt a maga erejéből, a saját nevében, a saját lelke által. Aztán csodálkozik, hogy nem megy. Még nem jutott oda, hogy Isten napfényét naponként be kell eressze a szívébe, az ablakot minden nap újra sarkig kell tárja, hogy az Úr eljöttét a Lélek és az íge által szívből, forró imádsággal kell elkérnie, hűségesen, állhatatosan, és minden igyekezetével azon kell legyen, hogy ne ő akarja üdvözítenie magát, hanem, ahogyan ezen a szószéken is ki van írva: kegyelemből hit által legyen az üdvösség. Kegyelemből, azaz Isten ajándékaként, és hit által, azaz az én igenemmel együtt, amit arra mondok, hogy Isten szeret és üdvösséget, sőt boldogságot és földi örömöt is akar nekem adni.

Amint az ember ennek elfogadására kész, megtapasztalja, hogy Isten elvégzi benne a megújítást, megtanul újra örülni. De helyet adni, ajtót nyitni nekünk magunknak kell. A szíve ajtaját senki sem nyithatja meg helyette Isten számára. Forró imádságot csak én magam küldhetek életem Urához, ha már rádöbbentem, hogy valóban minden azon múlik, megnyílok-e számára, befogadó lénnyé válok-e, tudok-e kapni ajándékot, Szentlelket, az ő jelenlété vagy sem. Amíg az ember élete zárt, addig mindig torz is. Csak az Isten számára megnyíló ember gyógyul, teljesedik ki, még ezt is mondhatjuk, hogy szépül meg, mert egyébként , testvérek, csúnyák vagyunk! Kérdezzük csak meg azokat, akik nem elfogultak irántunk, milyennek látnak minket! A szeretetlenség, a reménynélküliség, igen, az örömtelenség is csúnya az arcunkon: kiül vonásainkra, ott van a légkörünkben, visszük magunkkal. Az Istennel töltekező ember szép, erővel teli, és igen egészséges, még akkor is, ha testi nyomorúságot kell hordania. Hány olyan embert láttam már, aki testileg beteg volt, fogyatkozást, nyomorúságot, fájdalmat hordozott, de a lényében, szívében megbékült élete Urával. Gyülekezetünk közösségében is van olyan, aki tudván tudja, hogy meg vannak számlálva napjai, s mégis sugárzó arccal övéiért él.

De ez már a harmadik lépcső, a megtorpanásra következő, a “visszakapott életöröm” ideje. Az ember, aki úgy tudott megtorpanni, hogy önmagán túl rálelt Istenre, már másképp örül az életnek. Tudja, hogy minden nap ajándék, nem pedig zsákmány. Akinek zsákmány az élet, az egyre többet akar, a “még, még” a jelszava, mennyiségileg szaporítaná az örömöket, és manapság minden ebbe az irányba terelget bennünket. Vásárolj többet, akkor értékesebb ember vagy! Töltsd a szent napot is az áruk szentélyében, hidd el, hogy akkor érsz sokat, akkor vagy valaki. Aztán amikor az ember a pénzéért megkaparintja, amit vásárolt, olykor valóban úgy érezheti magát, mint a rabló: megszerzett valamit, most már az övé, és ennyi az öröme, se több se kevesebb. Aki Isten kezéből veszi a napját, amit él, az nem a mennyiségnek, hanem a minőségnek embere. Mint ínyenc a konyhában, aki a különleges ízeket kedveli, úgy talál rá a lelki valóság jó ízeire. Mert nem csak fizikai ízek vannak: a gondolatoknak, érzéseknek, szándékoknak is van “íze”, azokat is lehet ízlelgetni, sőt az örök életnek is van jó íze – mondja az apostol. Az ilyen ember megtanul különböztetni, nem siet és nem türelmetlenkedik, nem gurul dühbe, ha az események nem a kedve szerint alakulnak. Ó, milyen jó lenne ide nemesednünk! Ilyen a visszakapott, átnemesedett, megújult életöröm.

Milyen következtetések fakadnak abból, ha mindez így igaz? Mind a három lépcsőhöz kapcsolódik egy-egy, amin érdemes elgondolkodnunk. A “gyanútlan életöröm” gyermeki állapotában járó ember vegye észre, hogy mennyire önző és kíméletlen, a többi embert eszköznek, sőt olykor tárgynak tekinti, de biztosan tükörnek használja. Egy mondat érvényes az ilyen szinten élőnek: ébresztő, ha így megy tovább nem marad körülötted ember, csak ívcimbora, tekézőtárs, túrázó barát, ki milyen örömökkel tölti meg életét.

A “megtorpanó embernek” azt kell megfontolnia, hogy milyen más lesz Istennel, mint nélküle. Nem elég rájönni, hogy több az élet, mint az eledel – idáig sokan eljutnak – és hogy több a test is, mint a ruha, amibe öltöztethetjük, hanem meg kell nyílnunk fölfelé. Erre születtünk, ez életünk igazi tartalma, megnyílni Isten számára. És ha nem megy magunktól, mint ahogy nem megy – hányszor tapasztaltuk – akkor kérni kell, könyörögni kell érte. Jöjjön, töltsön el minket önmagával: kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek!

És végül a “visszakapott életöröm” boldog tulajdonosainak – mert hiszem, hogy egyre többen lesznek közöttünk, akik ezt is megtapasztalják – ők legyenek azon, hogy megoszthassák másokkal, amit kaptak. Ne tegyék el maguknak, mintha csak az övék lenne, osszák meg a többiekkel, hogy jó dolog élni, jó dolog embernek lenni. Végezzék így munkájukat, hogy ez legyen kiolvasható belőle! Jó dolog férfinak és nőnek lenni a maguk más és más feladatával a világban, jó dolog diáknak lenni és tanulni, jó dolog nyugdíjasnak lenni, és mindenekfölött jó dolog Isten gyermekének lenni, és úgy menni az úton, akár a hazafelé tartó szakasz idejében is. Isten segítsen minket ezekben!
Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te nem hiába alkottad az életet, meg is töltheted igazi tartalmával. Kérünk, bocsásd meg sok örömtelenségünket, az üres és keserű perceket, amiket nélküled és tőled távolodva töltöttünk el, mert nem volt nyitva szívünk jelenlétedre. Hadd teljen meg ennek a napnak hátralévő része élő Lélekkel, hadd legyen megszentelt a vasárnap, amint adtad nekünk szent törvényedben. Kérünk, gyógyítsd a betegeket, vigasztald a magánosokat, segítsd a vizsga előtt állókat, és tarts meg mindnyájunkat az igazságban, amíg majd eljutunk a színről színre látásban tehozzád. Légy velünk a most következő hét feladataiban, őrizd életünket, és add, hogy a tőled vett örömmel örülhessünk az életnek! Ámen.