Örömtelen keresztyénség

Igehirdetés 2016. február 8.

Örömtelen keresztyénség?

Textus: Mt 9,14-17

„Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? Jézus ezt mondta nekik: Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak. Senki sem tesz foltot új posztból régi ruhára, mert a toldás kitép a ruhából, és még csúnyább szakadás támad. Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad.”

Fohászkodjunk!

Bárcsak igazán megérthetnénk Urunk, milyen újat készítesz azoknak, akik téged szeretnek. És bárcsak szerethetnénk végre mi is úgy, amint te minket, hogy egészen újjá legyünk! Ámen.

Igehirdetés

Jövő vasárnap böjt első vasárnapja, s ha akarnánk, se tudnánk elkerülni a böjt témáját. Jézus sem kerülte el, tanította róla tanítványait, sőt maga is gyakorolta, nem is akárhogyan. Negyvennapos böjtje (Mt 4,1-2) kelet hagyományainak nyelvén a régi élet teljes kiüresítését, „halálra éheztetését” jelentette – vagyis ha valaki, ő komolyan vette az önkorlátozás gyakorlását. Mégis arra tanította követőit, és ilyesmit az ember csak a saját személyes tapasztalatai alapján mondhat, hogy csináljanak ünnepet a böjtből, örömmel és felszabadultan tanítsák móresre kényelmesebb, vágyteli énjüket, ne pedig gyászosan és komoran. (Mt 6,16-18) Ez persze belső ünnep legyen, nem pedig napszállta utáni tivornyázás – valami olyan, amiben megvan a régi élet „halálának” gyászpompája, meg az új élet minden nagyszerű derűje is: a hangsúly pedig legyen az utóbbin.

Az sem volt véletlen, hogy a Keresztelő János tanítványai meg a vallásos teljesítmények emberei, a többiektől elkülönülő farizeusok keményen számon kérték az első keresztyénektől a böjtöt, miért nem élnek vele olyan látványosan, mint ők. Ilyen gyakorlati pontokon komoly eltérés mutatkozott a régi zsidó kegyesség és a Jézus követői között: nagyon kitűnt, mennyire új az, amit ő hozott. A Jézus ügye olyan meghökkentően friss volt, hogy a saját unokatestvére, Keresztelő János sem tudta, akivel pedig „együtt volt a Jordánon túl” (Ján 3,26), mit is gondoljon Jézusról (Mt 11,2-3), s annak tanítványai is ugyanígy voltak ezzel – valójában ezért volt ez a böjt iránti kérdésük is.

Ha meggondoljuk, mi is a böjt, azt kell mondjuk, nem más, mint az önfegyelem gyakorlata. A vallásos ember általában hálás érte, ha megmondják neki, miben és mennyit kell böjtölnie, és meglesz tőle a békéje – Jézus azonban nem adott ilyen könnyítést. A legszigorúbb és legmódszeresebb gyakorlat is messze elmarad attól, amire ő tanít – és ez a megújulás. Újonnan kell születnetek! (Ján 3,3) Ha tényleg Isten királyi uralma alatt, „országában” akartok élni, akkor komolyan a halálba kell adni, ami csupán csak földi bennetek – az újnak, a mennyeinek pedig napvilágra kell jönni, akár egy ma született csecsemőnek. Ott él, ott rejtőzik bennetek, higgyétek, hogy előjöhet szívetekből!

A réginek és újnak ez a lényegi eltérése pontosan megjelent nem csak a törvény-központú, farizeusi kegyesség meg a Jézus tanítványai, hanem a Keresztelő János-i hit és a Jézus tanítványai között is, és maga Jézus javasolta, hogy ezek ne elegyedjenek egymással – annyira mások, mint a régi ruha meg az új posztó. János prófétai haragja az elpuhult, züllött jeruzsálemieket ébresztette: Elközelített Isten országa, térjetek meg, mert a fejsze már a fák gyökerén van! (Mt 3,7-10) Jézus viszont ugyanazzal a szóval, mégis egészen más hangsúllyal ezt mondta: Elközelített Isten országa: összesen egy lépésre van tőletek, aki után olyan nagyon vágytok, az élő Isten, meg lehet tenni ezt a lépést őfelé bárkinek! (Mk 1,15) Ez valóban más közelítés volt ahhoz a kérdéshez, hogyan kell élnünk, hogy „Isten országa” tagjai, polgárai lehessünk: egyik oldalon a rettegés, és a buzgó igyekezet meg az akarás – másik oldalon pedig az öröm, hogy „velünk a vőlegény”! Összeszorított fogak és becsületes törekvés – meg lakodalmas derű és vigadozás: hát ezek tényleg nehezen férnek össze egymással.

Nézzük azonban meg a lépcsőfokokat közelebbről. Első a gyanútlan életélvezet, a lelkileg fel nem ébredt ember gondolkodása: azért vagyok, hogy korlátlanul boldog legyek. Meg is szerzem magamnak – mások is ezt teszik. Ha vannak korlátok, azokat lebontom vagy megkerülöm, a lényeg az, hogy ne látsszon nagyon, milyen mohó vagyok. Ez ma a fogyasztás vallásában van jelen, amikor a boldogságot azon mérik, ki mennyit vásárol. Ehhez a lépcsőfokhoz a felfokozott mohóságon kívül a konkrét megszerzés gátlástalansága tartozik, éspedig egy erkölcsileg félálomszerű állapotban: az ember elhiszi, hogy tényleg boldog lesz, ha valamit megszerez. Egy régebbi film jelenete jut mindig eszembe: egy popzenei koncerten eksztázisban tombol a közönség, óriási a hangulat. Végül a gitáros frontember, hogy végsőkig vigye a tombolást, összetöri a hangszerét. Tumultus és verekedés támad, ki szerzi meg magának a hangszerdarabot, amit közéjük dobott, és a film hősének sikerül megkaparintania. Valahogy kivergődik a tömegből az utcára, ahol már nem szól a zene és ő egészen egyedül van, kezében a gitár darabjával. Nézi-nézi, mi az, amiért az előbb még az életét kockáztatta – aztán egyszerűen eldobja, csak úgy koppan a roncs a járda kövezetén – ezzel a zörejjel ér véget az eksztatikus zenei epizód. Sokan átélik ugyanezt a csalódást, amit valaki tömören így fogalmazott meg: a birtoklás vágya nagyobb, mint öröme. De amíg az ember ezen az első „lépcsőfokon” tanyázik, semmit nem tanul belőle, noha újra és újra átéli. Ha van böjti úrvacsorára készültünkben megbánni valónk, akkor az a saját életünkből való tanulásra képtelenség. Jézus Ézsaiástól idézi a súlyos ítéletet (Ézs 6,9), hogy hányszor megesik, az emberek néznek, de nem látnak (Lk 8,10) – ezért kell képekkel és hasonlatokkal a segítségükre sietni.

Jómagam kértem úgy egy évtizede a szentendrei református gimnázium „Víz mellé ültetett fa” bibliai jelmondatához a fő lépcsőházba egy színes üvegablak tervét az egyik legjelesebb szentendrei művésztől, aki azt el is készítette. A kivitelezett művön egy bábuszerű emberalakon és elvont jelképeken kívül egy vézna fácskát látunk, ez áll a középpontban, amit a frissen ültetett csemetéknél szokásos módon fából készült keret véd és támogat. Beletelt a szép üvegablak elkészülte után hónapokba, amíg magam is észrevettem, hogy a fakeret aranyszínű, és akkor annak jelentése van: akik rászorulnak a koruknál fogva, mint zsenge csemeték, azoknak mi, felnőttek a lehető legértékesebb erőinkkel kell segítsünk. A pedagógia, és általában a gyermeknevelés a világon a legértékesebb munka! Amikor a művésznek elmondtam, egyetértett az értelmezéssel, de bevallom, eleinte magam is csak a különböző színekben gyönyörködtem, s hogy milyen szimbólumot látok valójában, azt idő múltán vettem észre. Nézni, és nem látni – ha szomorú dolog is, de gyakori. Isten dolgait például nagyon sokszor egészen vak szemmel nézzük: látjuk is valahogy, de nem értjük igazán. És ha ez a vakság és meg nem értés általánosan érvényes egész szellemi-lelki világunkra, ott bizony az „első lépcsőfok”-ról van szó, ahonnan jó lenne feljebb lépni.

Amit Keresztelő János képviselt, az már magasabb dolog a gyanútlan, vak és kába életélvezetnél. Milyen tiszteletre méltó, mikor valaki nem sodródik a sokasággal, hanem kiemeli fejét az áradatból! Tegyük hozzá, nem túl sokan vannak. Hozzáfogott valaki és csinálja. Emberek igyekeznek és küzdenek, nem hagyják magukat: nekikezdtek, csinálják, és aztán vereséget szenvednek. De aztán újra neki fognak, és megint küzdenek! Ahol lelki harc van, ott biztosan nem a legalsó fokon tanyázik már valaki. A csatamezőn persze lehet sebeket kapni, sőt el is lehet vérezni, de küzdeni kötelesség. A hit hősei (Zsid.11.) mind azok voltak, akik megtették, ami rajtuk állt. Miért képviselnek ők magasabb fokot? Mert azok az emberek nem egymás ellen, hanem saját maguk felett akartak győzni. A hatalmi harc mögött rendszerint hiúság rejlik: nem „ama nemes harc” (2Tim 4,7), amit hívő embernek mindenáron meg kellene harcolni. Egy régi mondás szerint, aki másokat legyőz az erős, aki magát legyőzi, az hatalmas. Persze, ez nem a gyávaság ideológiája, mert valóban vannak kompromisszumok, amik nagyobb szégyent jelentenek, mint egy vereség – itt azonban a lelki alapállásunkról, egészen pontosan az önbecsülésünk alapjáról és forrásáról van szó. Mitől érezhetjük magunkat értékesnek? Saját győzelmeinktől, ellenfeleink letarolásától, vagy pedig Istenünk irántunk való megfoghatatlan, végtelen kegyelmétől? Ez a két dolog messze esik egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Végül a harmadik, legmagasabb „lépcsőfok” az, amikor az ember egyszerűen közel van Jézushoz, és ennek az öröme betölti a szívét. Az esküvői vacsorák semmi máshoz nem hasonlítható hangulata az, amit Jézus itt példának hoz fel: átéljük, hogy két ember megtalálta és szereti egymást, ami a világon a legnagyobb dolog, és átragad ránk a boldogságuk. Ilyen estéken mindenki boldog. A bibliai időkben a lányos háznál tartották a lakodalmat, és a vőlegény megérkezése után kezdődött a vigadozás. Ez általában napszállta után zajlott, amikor a hőség már alábbhagyott, és a vőlegényt hangszerek muzsikája és mécsesekkel felékesített nyoszolyólányok tánca kísérte a bevonulásakor. Amikor megjött, kezdődhetett a lakoma. Erre utal Jézus azzal, hogy az ő jelenlétében nem böjt, hanem ünnepi öröm van – és mi is ezt mondjuk, mert ez a keresztyén ember alapvető tapasztalata. Ez a nagy belső öröm felülír minden félelmet, minden vágyat és minden szenvedést is, mert Jézus erősebb ezen a világon mindennél. „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön!” (Mt 28,18) Ide érdemes az embernek a belső, lelki fejlődésében elérkeznie, és ezt semmi más el nem hozhatja számunkra, egyedül az ő személyes közelsége.

Ha pedig a konkrét teendőink felől gondolkodunk, akkor azok az erkölcsi állapotunktól függően mindig mások és mások. Amennyiben a szerzés és a fogyasztás szintjén tanyázunk, belefelejtkezve vágyaink hizlalásába, úgy valóban itt az ideje az önmegtartóztatás gyakorlásának. Módszert mindenki maga csinál magának, és csak akkor nyer általa önbecsülést, ha azt a módszert és mértéket, amit magának vállalt, meg is tartja. Amennyiben az ember saját magával szemben nem tud és nem is akar kemény lenni, akkor ne várja, hogy tisztul a belső világa. Ez ugyanis mindenképpen harcot, sőt komoly küzdelmet hoz, ami már a magasabb lépcső. Ne késlekedjünk hozzáfogni és megharcolni azokat a harcokat, amiket belül meg kell harcolnunk, mert a nagy vacsorához és annak öröméhez, ami viszont már a legmagasabb fok, csak „menyegzői ruhában”, azaz hozzá illő cselekedetekkel lehet leülni. (Mt 22,11-13) A megtisztított élet hozza a magasabb életörömöt – ez minden létező hit és vallás lényege. Rabló és ragadozó életgyakorlattal, meg elpuhult szívvel ne vágyjon az ember a lelki békére. Ha ezektől megtisztította magát, akkor majd Jézus is leül asztalához, mint Zákeus ezt megtapasztalhatta. (Lk 19,1-10) És akkor irigykedhet bárki, az öröm már visszavonhatatlanul eljött még az egykor nagyon méltatlan, rabló lelkületű lényhez is – mert az a Jézus személyes jelenlétéből fakad, nem pedig szerzésből és emberi győzelmekből. Aki harcol és küzd, az már magasabb lépcsőre érkezett a fogyasztói szemléletnél – küzdjön hát becsülettel, mert amint lesz „menyegzői ruhája”, ott ülhet maga is a Jézus közelében. Ne maradjon az életünk szakadt és foltozgatott ruha, amikor lehet az egészen új is, és ne legyen szétszakadt, üres borostömlő sem, amiben nincs semmi, mikor majd érkezik a hazahívó szó. Annál az ünnepi örömnél, ott Megváltónk közelében, semmi sincs nagyobb. Ővele lehetővé válik a lehetetlen, és megvigasztalódik a keserű szívű is – hiszen már megérkezett a vőlegény, s elkezdődött a lakodalom. Ő minket nem csak, hogy odavár, hanem külön és személyesen hív is – legyen hát, aki meghallja, és el is indul arra! Ámen

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk az örömöt, amire hívtál, és amire magad vársz is minden embert! Ámen.