Örömtelen keresztyénség

Igehirdetés 2016. február 8.

Örömtelen keresztyénség?

 

Textus: Mát 9,14-17

„Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? Jézus ezt mondta nekik: Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak. Senki sem tesz foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitép a ruhából, és még csúnyább szakadás támad. Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad.”

 

Igehirdetés

Egy hét múlva böjt első vasárnapja, s ha akarnánk se tudnánk elkerülni ezt a témát. Jézus is tanította róla tanítványait, sőt maga is gyakorolta, nem is akárhogyan. Negyvennapos böjtje (Mát 4,1-2) kelet hagyományainak nyelvén a régi élet teljes megszüntetését, „halálra éheztetését” jelentette – vagyis ha valaki, ő komolyan vette az önkorlátozás gyakorlását. Mégis arra tanította követőit, és ilyesmit ember csak a saját személyes tapasztalatai alapján mondhat, hogy csináljanak ünnepet a böjtből, örömmel és felszabadultan tanítsák móresre kényelmes, vágyteli énjüket, ne pedig gyászosan és komoran. (Mát 6,16-18) Ez így belső ünnep legyen, nem pedig napszállta utáni tivornyázás – olyasmi, amiben megvan a régi halálának gyászpompája, meg az új nagyszerű derűje is: a hangsúly pedig legyen az utóbbin.

Keresztelő János tanítványai meg a vallásos teljesítmények emberei, a többiektől elkülönülő farizeusok keményen számon kérték az első keresztyénektől a böjtöt, miért nem élnek vele oly látványosan, mint ők. Ilyen pontokon komoly eltérés mutatkozott a régi zsidó kegyesség és a Jézus követői között: nagyon kitűnt, mennyire új az, amit ő hozott a világnak. A Jézus ügye olyan meghökkentően friss volt, hogy saját unokatestvére, Keresztelő János sem tudta, pedig „együtt voltak a Jordánon túl” (Ján 3,26), mit is gondoljon Jézusról (Mát 11,2-3), s annak tanítványai is ugyanígy voltak ezzel – valójában ebből fakadt a böjt iránti kérdésük.

Ha meggondoljuk, mi is a böjt, azt kell mondjuk, nem más, mint az önfegyelem gyakorlata. A vallásos ember általában hálás, ha megmondják neki, miben és mennyit kell böjtölnie, és meglesz tőle a békéje – Jézus azonban nem adott ilyen könnyítést. A legszigorúbb és legmódszeresebb gyakorlat is messze elmarad attól, amire ő tanít – és ez a megújulás. Újonnan kell születnetek! (Ján 3,3) Ha tényleg Isten királyi uralma alatt, „országában” akartok élni, akkor a halálba kell adni, ami csupán csak földi bennetek – az újnak, a mennyeinek pedig napvilágra kell jönni, akár egy ma született csecsemőnek. Ott él, ott rejtőzik bennetek – higgyétek, hogy előjöhet szívetekből!

A réginek és újnak ez a lényegi eltérése megjelent nem csak a törvény-központú farizeusi kegyesség meg a Jézus tanítványai, hanem Keresztelő János és a Jézus tanítványai között is, és maga Jézus javasolta, hogy ezek ne elegyedjenek egymással – annyira mások, “mint a régi ruha meg az új posztó.” János prófétai haragja az elpuhult, züllött jeruzsálemieket ébresztette: “Elközelített Isten országa, térjetek meg – mert a fejsze már a fák gyökerén van!” (Mát 3,7-10) Jézus viszont ugyanazzal a szóval, mégis egészen más hangsúllyal mondta: “Elközelített Isten országa” – összesen egy lépésre van tőletek aki után oly nagyon vágytok, az élő Isten: meg lehet tenni ezt a lépést bárkinek! (Márk 1,15) Ez más közelítése volt annak, miként éljünk, hogy „Isten országa” polgárai lehessünk: egyik oldalon a rettegő, buzgó igyekezet meg akarás – másikon pedig az öröm, hogy „velünk a vőlegény!” Összeszorított fogak és becsületes törekvés – meg lakodalmas derű és vigadozás: ezek tényleg nehezen férnek össze egymással.

Nézzük azonban meg a lépcsőfokokat közelebbről. Első a gyanútlan életélvezet, a lelkileg fel nem ébredt ember felfogása: azért vagyok, hogy korlátlanul boldog legyek. Meg is szerzem – mások is ezt teszik. Ha vannak korlátok, azokat lebontom vagy megkerülöm, lényeg az, hogy ne látsszon nagyon, milyen mohó vagyok. Ez ma a fogyasztás “vallásában” van jelen, ahol a boldogságot azon mérik, ki mennyit vásárol. Ehhez a felfokozott mohóságon kívül a konkrét szerzés gátlástalansága tartozik, éspedig egy erkölcsileg félálomszerű állapotban: az ember elhiszi, hogy tényleg boldog lesz, ha valamit megszerez. Egy régebbi film jelenete jut mindig eszembe: egy popzenei koncerten eksztázisban tombol a közönség, óriási a hangulat. Végül a gitáros frontember, hogy végsőkig vigye a tombolást, összetöri a hangszerét. Tumultus és verekedés támad, ki szerzi meg magának a hangszerdarabot, amit közéjük dobott, s a film hősének sikerül megkaparintania. Valahogy kivergődik a tömegből az utcára, ahol már nem szól a zene s ő egészen egyedül van, kezében a gitár darabjával. Nézi-nézi, mi az, amiért az előbb még az életét kockáztatta – aztán egyszerűen eldobja, csak úgy koppan a roncs a járda kövén – ezzel a zörejjel ér véget az eksztatikus zenei epizód.

Sokan átélik ezt a csalódást, amit valaki tömören így fogalmazott meg: a birtoklás vágya nagyobb, mint öröme. (Ravasz L.) De amíg az ember az első „lépcsőfokon” éldegél, semmit nem tanul belőle, noha újra és újra átéli. Ha van böjti úrvacsorára készültünkben megbánni valónk, az először is biztosan a saját életünkből való tanulásra képtelenség! Jézus Ézsaiástól idézi a súlyos ítéletet (Ézs 6,9), hogy hányszor megesik: az emberek néznek, de nem látnak (Luk 8,10) – ezért kell képekkel és hasonlatokkal a segítségükre sietni.

Jómagam kértem egy évtizede a Szentendrei Református Gimnázium „Víz mellé ültetett fa” jelmondatához a fő lépcsőházba egy színes üvegablak tervét az egyik legjelesebb szentendrei művésztől – aki azt el is készítette. A kivitelezett művön egy bábuszerű emberalakon és elvont jelképeken kívül egy vézna fácskát látunk, ez áll a középpontban, amit a frissen ültetett csemetéknél szokásos fából készült keret véd és támogat. Beletelt az üvegablak elkészülte után hónapokba, amíg magam is észrevettem, hogy a fakeret aranyszínű, s akkor annak jelentése van: akik rászorulnak koruknál fogva, mint zsenge csemeték, azoknak mi, felnőttek a lehető legértékesebb erőinkkel kell segítsünk! A pedagógia, és általában a gyermeknevelés a világon a legértékesebb munka! Amikor a művésznek elmondtam, egyetértett az értelmezéssel, de bevallom, eleinte magam is csak a különböző színekben gyönyörködtem – s hogy milyen szimbólumot látok valójában, azt idő múltán vettem észre. Nézni, és nem látni – ha szomorú dolog is, de gyakori. Isten dolgait is sokszor egészen vak szemmel nézzük: látjuk is valahogy, de nem értjük igazán. Ha ez a vakság és meg nem értés általánosan érvényes szellemi-lelki világunkra, ott bizony az „első lépcsőfokról” van szó, ahonnan jó lenne feljebb lépni!

Amit Keresztelő János képviselt, magasabb a gyanútlan, vak és kába életélvezetnél. Tiszteletreméltó többlet, ha valaki nem sodródik a sokasággal, kiemeli fejét az áradatból! Tegyük hozzá, nem túl sokan vannak. Hozzáfogott valaki és csinálja. Emberek igyekeznek és küzdenek, nem hagyják magukat: nekikezdtek, csinálják, és aztán vereséget szenvednek. De aztán újra nekifognak, és megint küzdenek! Ahol lelki harc van, ott már nem a legalsó fokon tanyázik valaki. A csatamezőn persze lehet sebeket kapni, sőt el is lehet vérezni, ám küzdeni kötelesség. A “hit hősei “(Zsid.11.) mind azok voltak, akik megtették, ami rajtuk állt. Miért képviselnek ők magasabb fokot? Mert nem egymás ellen, hanem saját maguk felett akartak győzni. A hatalmi harc mögött rendszerint hiúság rejlik: nem pedig „ama nemes harc” (2Tim 4,7), amit hívő embernek mindenáron meg kellene harcolni. Egy régi keleti mondás szerint, aki másokat legyőz az erős, aki magát legyőzi, az hatalmas. Ez nem a gyávaság ideológiája, valóban vannak kompromisszumok, amik nagyobb szégyent jelentenek, mint egy vereség – itt azonban a lelki alapállásunkról, egészen pontosan az önbecsülésünk alapjáról és forrásáról van szó. Mitől érezhetjük magunkat értékesnek? Ellenfeleink letarolásától, vagy pedig Istenünk irántunk való megfoghatatlan, végtelen kegyelmétől? Ez a kettő olyan messze esik egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Végül a harmadik, legmagasabb szint az, amikor az ember egyszerűen közel van Jézushoz, s ennek az öröme maradéktalanul betölti a szívét. Az esküvői vacsorák semmi máshoz nem hasonlítható hangulata az, amit Jézus példának hoz fel: átéljük, hogy két ember megtalálta és szereti egymást, ami a világon a legnagyobb dolog – és átragad ránk a boldogságuk. Ilyen estéken mindenki boldog. A bibliai időkben a lányos háznál tartották a lakodalmat, és a vőlegény megérkezése után kezdődött a vigadozás. Általában napszállta után zajlott, amikor a hőség már alábbhagyott: kezdődhetett a lakoma. Erre utal Jézus azzal, hogy az ő jelenlétében nem böjt, hanem ünnepi öröm van – s mi is ezt mondjuk, mert ez a keresztyén ember alapvető tapasztalata. Egy nagy belső öröm felülír minden félelmet, vágyat és minden szenvedést is, mert Jézus erősebb a világon mindennél. „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön!” (Mát 28,18) Ide érdemes az embernek lelki fejlődésében elérkeznie – s ezt más el nem hozhatja számunkra, egyedül az ő személyes közelsége.

Ha pedig a konkrét teendőink felől gondolkodunk, azok erkölcsi állapotunktól függően mások és mások. Amennyiben még a szerzés és fogyasztás szintjén tanyázunk, belefelejtkezve vágyaink hizlalásába, úgy valóban itt az ideje az önmegtartóztatás gyakorlásának. Módszert mindenki maga csinál magának, és akkor nyer általa önbecsülést, ha a módszert és mértéket, amit magának vállalt, meg is tartja. Amennyiben az ember magával szemben nem tud és nem is akar kemény lenni, ne várja, hogy tisztul a belső világa. Ez mindenképpen küzdelmet hoz, ami már magasabb lépcső. Ne késlekedjünk hozzáfogni azokhoz, amiket belül meg kell harcolnunk, mert a nagy vacsorához és annak öröméhez, ami viszont már a legmagasabb fok, csak „menyegzői ruhában”, azaz hozzá illő cselekedetekkel lehet leülni! (Mát 22,11-13) A megtisztított élet hozza a magasabb életörömöt – ez minden létező hit és vallás lényege. Rabló és ragadozó életgyakorlattal, meg elpuhult szívvel ne vágyjon az ember lelki békére. Ha majd ezektől megtisztította magát, Jézus is leül asztalához, mint Zákeus megtapasztalhatta. (Luk 19,1-10) És akkor irigykedhet bárki, az öröm már visszavonhatatlanul eljött az egykor nagyon méltatlan, rabló lelkületű lényhez is – mert az a Jézus személyes jelenlétéből fakad, nem pedig szerzésből és nemtelen győzelmekből. Aki harcol és küzd, az magasabb lépcsőre érkezett a fogyasztói szemléletnél – küzdjön hát becsülettel, mert amint lesz „menyegzői ruhája”, ott ülhet maga is a Jézus közelében. Ne maradjon az életünk foltozgatott ruha, mikor lehet egészen új is, és ne legyen szakadt, üres borostömlő sem, amiben nincs semmi, mikor majd érkezik a hazahívó szó. Annál az ünnepi örömnél ott Megváltónk közelében, semmi nincs nagyobb. Vele lehetővé válik a lehetetlen, s megvigasztalódik a keserű szívű is – hiszen megérkezett a vőlegény, s elkezdődött a lakodalom! Ő minket nem csak, hogy odavár, hanem külön és személyesen hív is – legyen hát, aki meghallja szavát, és el is indul arra! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk az ünnepi örömöt, amit mindnyájunknak elkészítettél, s amire el is vársz bennünket. Hallom szent hívogatásod s indulok – segíts megérkezni vacsorád asztalához! Ámen.