Örülni fognak, akik őt keresik

Igehirdetés 2011. június 19.

Örülni fognak, akik őt keresik

 

Lekció: Zak. 8,14-23
Textus: Zsolt. 70,5-6

„Örülni és örvendezni fognak, akik téged keresnek, és ezt mondják majd szüntelen, akik szeretik szabadításodat: Magasztaltassék fel Isten!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük a mai vasárnapot, azt, hogy eljöhettünk erre a szent helyre téged keresni. Köszönjük megtartó jóságodat, amit szüntelenül tapasztalhatunk, testi erőnket és egészségünket, családi otthonunkat és köszönjük neked a gyülekezet közösségét is, amit azért adtál, hogy általa erősíts és buzdíts bennünket, de neveld is életünket. Tőled kérjük életünk megújulását és azt az igét, amivel te éppen ezt munkálod mibennünk. Adj bátorságot kimondani és meghallani a lehetetlent, hogy bár nálunk embereknél az üdvösség elérhetetlen, de minden lehetséges tenálad. Add ezt a hitet s ennek valóságát mindenkinek, aki kéri azt a Jézus nevében. Ámen.

 

Igehirdetés

Elég egyértelmű útmutatást kapunk mai igénkben, amely arra bíztat minket, hogy keressük az Urat. Nehéz ezt félreérteni vagy valahogy másként magyarázni. Ha pedig valaki azt kérdezné, ugyan miért kell nekünk az Urat keresni, hiszen ő mindenütt jelen van, akkor a válasz erre az, hogy azért, mert emberi életünk akaratlanul és szinte folyamatos távolodásban van az élő Istentől. Tudjuk mi azt a fejünkkel nagyon jól, hogy ő van, sőt hittel is hisszük, nem is volnánk itt az ő házában, ha ez nem így volna. De ha pontosan le lehetne most írni egy papírra, mi is lakik a szívünkben, és ezeket a kis írásokat összegyűjtenénk és felolvasnánk, akkor egészen biztosan nem csak hála és dicsőítés lenne ezekben, hanem annak az őszinte megvallása is, hogy szépen lassan piszkolódik el mindnyájunk élete. Ott lenne ezekben az írásokban annak megvallása is talán, hogy tudjuk a jót, és mégis tesszük a rosszat, és bizonyára az sem hiányozna, hogy néha egészen üresnek és értelmetlennek látjuk még a saját életünket is, egymást pedig nem tudjuk szívből szeretni, ahogyan azt magunk is tenni szeretnénk.
Hát ezért kell keresnünk az Urat, és ezért jó hallani ezt a biztatást, hogy „Örülni és örvendezni fognak, akik téged keresnek, és ezt mondják majd szüntelen, akik szeretik szabadításodat: Magasztaltassék fel Isten!” A zsoltárvers azt is kimondja itt, hogy „keresni az Urat” annyi, mint szeretni az ő szabadítását. Aki őt valóban keresi, az nem csak úgy általában fordul ő felé, hanem az ő kegyelmét és irgalmát, valójában pedig a szabadítását várja és reméli, vagy ahogyan itt olvassuk: szereti.
Egy szenvedélybeteg mondta el a múltkorában, mi is a menetrend az ő gyötrelmes vívódásaiban. Először van a boldog hit állapota, amikor minden szépen ragyog az életben, tiszta a szíve és tiszta az élete. Erre jön a következő szakasz, amikor a hit dolgai elvesztik fényüket, minden kezd megszokottá, valahogy sokkal kisebb jelentőségűvé válni. A harmadik fázis, ami ezután jön, már maga az üresség, ami azonban annyira gyötrelmes állapot, hogy rendszerint a szenvedélyéhez löki őt, aminek ilyen állapotában már nem is tud ellenállni. Ilyenkor él a maga szenvedélyével, és erre következik a legrosszabb, az utolsó szakasz, hogy tudniillik ő maga is megveti magát mindezért és belülről még elégedetlenebb és lelkileg diszharmónikusabb, mint azelőtt volt.
Mai igénk azért nagyon fontos, mert azoknak, akik ismerik az ilyen fajta lelki-erkölcsi vergődéseket, az embernek önmagával való elégedetlensége vissza-visszatérő ciklusait, még ha nem is szenvedélybeteg valaki, azért számára ez az ige nagy segítséget ad. Arra emlékeztet ugyanis, mintegy azt ígéri, hogy akik keresik az Urat, és szeretik az ő szabadítását, azok örülni és örvendezni fognak. Nem még üresebb lesz az életük, amikor szenvedélyeiktől Isten felé fordulnak. Csak a saját szívük csapja be őket, úgy a harmadik fázis táján, amikor elhiteti velük, hogy szenvedélyük ad majd nekik tartalmat és életet – hanem az Úr őszinte és valóságos keresése, az ő szabadításának a szeretete lesz az, ami az ő megtalálásához, és ez által sokkal nagyobb „örömhöz és örvendezéshez” fogja vezetni őket. Ágoston, a nagy egyházatya kiált fel így az egyik írásában: Nem keresnélek Uram, ha te már meg nem találtál volna engem! És pontosan ez az Isten-keresés lényege. Amikor már nem csak keressük őt, hanem meg is találjuk, akkor arra döbbenünk rá, azt értjük meg, hogy ő már réges-régen keresett minket, sőt réges-régen meg is talált, mi egészen hozzá tartozunk, az övéi vagyunk, éspedig öröktől fogva és mindörökre. Jó lenne idáig eljutni, és ez néha egyetlen pillanat ajándéka is lehet. Aki ismeri ezt a dolgot, az tudja, hogy semmi gyönyörűség nincs a földön, ami ehhez hasonló lehetne.
Miért olyan nagyszerű élmény ez a megtapasztalás? Először is azért, mert aki keresi az Urat, vagyis szereti az ő szabadítását, az kilép önmaga bűvköréből. Minden embert körülveszik a saját hiúságának, érzékenységeinek és sebeinek a kötelékei. Ez egy láthatatlan, lelki burok, ami telis-teli van az énünk lehúzó erőivel. Ezeket az erőket mi nem tudjuk uralni, mert erősebbek nálunk. Jó néhány közülük velünk született, másokat viszont saját magunk alakítottunk ki, mert nem értünk a saját életünkhöz, és tönkretesszük a lelkünket, mint a gyerek az érzékeny műszert, amit a földhöz csap, mikor játszik, mert nem is tudja, mire való.
Az emberi énben kialakulnak működési sémák, ahogyan a szenvedélybeteg is elmesélte a magáét. Ő legalább már meg tudta fogalmazni ezeket a szakaszokat, amiken rendszeresen átmegy, még ha uralni nem is tudja, de a legtöbbször emberek egyáltalán nem is tudják, milyen rugókra is mozognak és milyen tudattalan megszokások mentén zajlik a tulajdon lelki életük.
Hát ezért nagy dolog, amikor egy beteg és önmagával mindig csak elégedetlen énből valaki egyáltalán már ki tud mozdulni. Ez történik, éspedig a lehető legjobb irányba, amikor valaki elkezdi keresni az Urat. Kilép az önmaga bűvköréből. Kilép a megszokott gondolataiból, az érzékenységeiből, kilép az élete – számára – megoldhatatlan tragikus bonyodalmából, abból a kényszerképzetéből, hogy ő akármit is választ, az biztosan csak valami rosszhoz vezethet. Egyszóval kilép a hitetlenségéből és kilép a vétkeiből, de talán kilép egy életveszteség súlyából is, egy nagy kudarc árnyékából, vagy egy elrontott, rosszul beosztott vagy rosszra használt élet egész méltatlanságából. És odafordul a fény felé, ahonnét a gyógyító erők egyáltalán elérhetik az életét. Aki közülünk ilyesmire vágyik, annak semmi más nem tanácsolható, mint hogy kezdje valóban keresni az Urat, kezdje el szeretni az ő szabadítását, vagy ahogyan a nagy parancsolat is mondja, magát az Urat, éspedig „teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből és egész elméjéből!” Vagy ahogyan Ézsaiásnál is olvassuk: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfi az ő gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővölködik megbocsátásban.” (Ézs 55,6-7)
Az, aki így valóban kilép önmaga bűvköréből, régi életéből, éppen az fogja megtalálni a maga igazi énjét. Mert igaz a jézusi mondás, hogy aki meg akarja tartani életét, az elveszti, aki pedig elveszti azt ő érette és az evangéliumért, az örök életre eleveníti azt meg. Jó dolog elfeledkezni önmagunkról, jó dolog elveszteni önmagunkat, mert pontosan így találjuk meg az igazi önmagunkat. Gondoljunk arra, milyen jó dolog az embernek leülni és elvarázsolódni a saját szakmájában, belefeledkezni a kutatásba, a művészetbe, de még az egyszerű házi munkába is. Ilyenkor kicsiben megtörténik a magunkról való megfeledkezés, ami azonban „nagyban” is megtörténhet, amikor a szívünkkel egészen Isten felé kezdünk fordulni.
Aztán aki ezt valóban megteszi, érdekes tapasztalás részese lesz, s ez a következő, ami miatt érdemes őt keresni. Rádöbbenünk, hogy a mi egészen kicsi, talán parányi engedelmességünkre az ég megdöbbentően nagy és jelentős választ ad! Mi összesen egy pár centit közeledünk hozzá, ő pedig ezer kilométereket közeledik hozzánk válaszul. Kicsi engedelmességre nagyon nagy kegyelem válaszul, a hívő embernek gyakori tapasztalata. A mindennapok apró örömei fölött nem siklunk el ilyenkor észrevétlenül, mint ahogyan a patak vize átszalad a kő felett, hanem megértjük az apró jeleket és okulunk belőlük. Elfelejtettünk valamit, amiből kárunk is származhatna aztán, és hirtelen mégis eszünkbe jut az a dolog a döntő pillanatban. Ajándék! Aztán talán rettegünk valamitől, nyomaszt bennünket egy gondolat, nem tudunk szabadulni tőle, mi lesz velünk – és hirtelen megértjük, hogy mennyi jó dolog van az életünkben, ami sokkal fontosabb annál a nyomasztó dolognál és hirtelen átértékelődik minden. Ajándék, amit úgy kaptunk – vajon észrevesszük-e egyáltalán, vagy elsiklunk felette? Ezek az apró élet-ajándékok pontosan azt értetik meg velünk, hogy ő nagyon közel van hozzánk, ott van a „jobb kezünk felől” (Zsolt 16,8), ahogy olvassuk. Csak legyen szemünk az ő jeleit észrevenni, csak legyen a szívünkben engedelmesség és fogékonyság ezekre ráhangolódni – és akkor naponkénti tapasztalatunk lesz, hogy kicsi engedelmességre ő nagyon nagy kegyelemmel felel. Jöjj, mondja a viharos tengeren Péternek, aki erre kilép a hajóból és mi történik? Péter a vízen jár, mint maga Jézus! Kicsi engedelmességre a kegyelem nagy válasza.
Végül pedig az őt valóban kereső ember számára alapjaiban értékelődik át minden. A júdaiakat a babiloni fogság után megvetették a környező népek – íme, mondták, egy kisemmizett rabszolganép. És valóban nem voltak több ennél: házaik felégetve, templomuk romokban, fővárosuk büszke falai most üszkösek. De ha igazat szólnak, ha keresik a békességet és hamisan nem esküsznek, vagyis helyesen és tisztán élnek, akkor eljön a pillanat, amikor tíz ember ragad meg közülük egyet, hogy vele mehessen, mert hallottak arról, hogy ezekkel velük az Isten! Ezt olvastuk az előbb Zakariásnál, mint ígéretet, és ezt mi is hittel hihetjük magunk felől. Átértékelődik minden, ahol Istent igaz szívvel keresik. Régi szokások elmaradnak, újak születnek, megváltozik a sorrend. Emberek megtapasztalják, hogy még az életrendjük is megújul, mert igazán odafordultak lélekben Istenhez. Ami eddig nem volt fontos, most azzá válik, és ami eddig nagyon fontosnak tűnt, az most elveszti a vonzását.
Ezek jegyében fogjunk neki az új hétnek, ami előttünk áll. Kilépni szokott énünkből, éspedig abba az irányba, amelybe igazán érdemes, Isten felé. Szemünkkel látni, szívünkkel átélni, milyen nagy kegyelemmel válaszol ő parányi engedelmességre is. És átértékelni az életet, alapjaitól a végső következtetésekig, ahol már a halál sem rettenti az embert, mert a testi elmúlás is – hozzá visz közel. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, te minden nap bőséggel árasztod ránk az áldást, s mi még csak megköszönni sem tudjuk azt méltóan. Segíts mélyebben megérteni végtelen jóságodat. Add meg az erőt és bátorságot ahhoz, hogy számot vessünk életünkkel, ítéljük magunkat, ha szükséges, és igaz szívvel elmondhassuk hálánkat. Nálunk tudjuk, lehetetlen, de nálad lehetséges az igazi üdv, ami egybekapcsolja nagylelkű szeretetedet homályba merült lényünkkel, hogy gyógyítson minket. Add meg az önmagunkról való elfeledkezés, az önátadás képességét, hogy másként láthassuk dolgainkat, a te szemeddel és a te jóságoddal. Segíts előre belső növekedésünkben, hogy amikor elérkezünk majd a színről-színre látásba, megállhassunk szent színed előtted. Krisztusért kérünk, légy irgalmas hozzánk. Ámen.