Örülni tudni

Igehirdetés 2006. május 28.

Örülni tudni

Lekció: Zsolt 66,1-12
Textus: Fil 4,4-7

“Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek! A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”

Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk, hogy azért lehetünk itt, mert megtapasztaltuk már csodáidat. Te a tengert is szárazzá tudod tenni és a folyón is át tudod vinni azokat, akik a tiéid. Az emberi szív mozdulásait is szabadon hajtod ide s tova, nálad lehetetlen nincsen. Megvalljuk, mégis ritka az a fajta idő, amikor valóban benned élünk, mozgunk és vagyunk, és te is bennünk laksz. Sok bennünk a köznapiság, az értéktelen életmozzanat, a szürke egykedvűség. Szeretnénk most igazán tűzzel lobogni, magunkat őszintén odaszánni, veled találkozni! Hadd legyen tied ez a nap, a mostani óra, ebben segíts minket! Taníts igéddel, ints, feddj, buzdíts, rombolj, építs és plántálj, így tedd áldottá ezt a mostani istentiszteletünket. Ámen.

 

Igehirdetés

Egyes felmérések szerint Magyarországon az orvoshoz fordulók közel harminc százaléka nem testi okokból beteg. Nem a keze, lába vagy más szerve romlott el, hanem lelki okokból, túlterheltségből, gondokból vagy éppen a túlságosan üres élete miatt nem érzi jól magát a bőrében – így előbb-utóbb támadhatóbbá válik a szervezete is. Tévesen azt szokták mondani, hogy “idegalapon” van a betegsége, neurotikus fejfájása, gyomorpanasza valakinek, pedig az idegeknek ehhez semmi köze – egyszerű üzenettovábbító vezetékek bennünk. Ha valamivel baj van, az a lélek: az ember érzés- és gondolkodás-világa, életképzelete, a tervei és a megvalósítás közti kapcsolata.

De hát mi is az tulajdonképpen, hogy “neurotikus”? Azt mondhatjuk összefoglalóan, hogy a boldogtalanság, az ember képtelensége arra, hogy örülni tudjon. Nem szereti a saját életét, a többieket, nem szereti a világot – és ez a szeretet-gátoltság és örömtelenség előbb-utóbb megbetegíti a testet is; titokzatos átkapcsolások révén testi romlásban, orvosi tünetekben is megjelenik.

Nagyon nagy szám az előbb említett “harminc százalék”, a neurotikus eredetű panaszok száma, s ezért fontos, hogy  Kalauz szerint mai igénk is ezt mondja:  “Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!”

Fiatal korom óta nagyon szeretem ezt az igét. Valahogy a napfény képzete kapcsolódik hozzá, úgy szoktam magamban fogalmazni, ez az egyik “legnapfényesebb” ige, ami a Bibliában található. Vidám fiatalok, fülig érő szájú kamaszok jutnak eszembe, itt a mi gyülekezetünkben is – akiknek kedves mosolya örök emlék marad az ember számára; meg élemedett korú, beérett szívű idős asszonyok és férfiak, akik panasz nélkül viselték életük nem mindennapi terheit. Emberek, akik “az Úrban örültek”! De vajon azonos-e az életöröm azzal, amiről a Biblia beszél, az “Úrban való” örömmel? Amennyiben valaki elhozza azt ide a gyülekezetbe, s megosztja másokkal, biztosan van köze az Úrhoz, hiszen egymást gazdagítjuk vele, szeretetből való ajándék az ilyesmi – de az “Úrban való öröm” azért még ennél is több.

Bizonyára nem véletlenül biztat erre az ige, mert ha nem lenne szükségünk rá, nem tenné. Ráadásul kétszer is elmondja: “Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” – ami arra vall, hogy valamit vészesen el szoktunk felejteni – rászolgálunk az ismételt buzdításra és emlékeztetésre. Ez pedig, amit feledni szoktunk éppen az, hogy van okunk az örömre. Megváltottak vagyunk, az Úrhoz tartozunk! Kivásárolt minket a bűnből, az övéi vagyunk! Nincs már hatalma felettünk az ördögnek – minden hatalmából megszabadított minket, és úgy megőriz, hogy kegyelmes mennyei Atyánk akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejünkről – ahogyan a Heidelbergi Káté fogalmazza.

Az “Úrban” örülni tehát annyi, mint annak örülni, mi őbenne vagyunk, benne élhetünk – ő pedig mibennünk van! “A nagy Isten vagyon mi velünk, és Szentlelke lakozik bennünk” – amint szép énekünkben valljuk. Ennél több jó nincs az életben; s aki ezt már megtapasztalta, tudja, hogy ez így is van. Ez tehát a dolgunk – ne feledjük, kié az életünk, hova tartozunk és ki lakik a szívünkben – ha tényleg megnyitottuk már az ő számára. Akkor van okunk az örömre!

Nem hiszem, hogy ötletszerűen fűzi ehhez az apostol a következő mondatot:  “A ti szelídlelkűségtek ismert legyen minden ember előtt, az Úr közel!”  Az örömhöz ugyanis, mármint az igazi, belső örömhöz valóban hozzátartozik a szelídség. Az itt előforduló szó jelentése “illedelmes, szelíd magatartás”, amire csak az képes, aki belül valóban örömmel van bélelve. Így nem szorul minduntalan külső győzelmekre, lehengerlésekre; mert belül öröm lakik benne, az Úrban való élet öröme. S azt is hozzáteszi az apostol, hogy “az Úr közel!” – mert örülni és szelídnek lenni igazán csak akkor tudunk, ha az ő közelében élünk.

Mózesről, Isten emberéről mondja egy helyen a Biblia, hogy “…ez az ember szelíd volt, minden embernél szelídebb.”  (4Móz 12,3) Ha valaki megnézi Michelangelo szobrát Rómában, a San Pauli in Vincoli templomban, egy hatalmas fizikai erővel és erkölcsi nagysággal megáldott Mózest lát, akinek duzzadnak izmai a karján; s erről az “erős emberről”, mert Mózes minden bizonnyal az volt, mégis azt halljuk, hogy “minden embernél szelídebb volt”!

Nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy igazán szelíd az tud lenni, aki belül erős. A szelídség cseppet sem a gyengeség velejárója. A gyengének szükséges, hogy erősnek láthassa magát, ezért a gyenge emberek közt mindig hadakozások zajlanak, éspedig legtöbbször értelmetlen és teljesen felesleges hadakozások. Gandhi azt mondja erről, hogy “Minden igazi spiritualitás előfeltétele az elszántság; gyenge ember soha nem lesz erkölcsös.” És ez pontosan így is van.

Honnan lesz az embernek ereje? Az Úr közelségéből. “Isten közelsége oly igen jó nékem!” – kiált fel a zsoltáros, s ez nem is lehet másként. Az Úr közelében az emberben mintegy átrendeződnek a dolgok. A mobiltelefonok világában nem is kell ezt sokat magyarázni: megesik, hogy leárnyékolja valami a telefont, “nem jó a térerő”. Nem hallani, amit a másik mond a vonal végén; ki kell menni a szabadba. Ott már nem gátolja a rádióhullámokat a fal, s mindjárt hallja is az ember, amit mondanak neki.

Vannak lelki értelemben árnyékoló dolgok! Ezeket mindenki maga kell fölfedezze magában – mitől nem halljuk Isten szavát, mitől “nem szól az ige”. Ülünk és hallgatjuk, de nem marad belőle semmi. Vagy olvassuk és nem értjük; el is veszítjük a kedvünket, abbahagyjuk – pedig van ott valami, ami “útban van”, mint a fal a rádióhullámoknak, s nem engedi, hogy igazán közel legyünk az Úrhoz. Ezen kell változtatni. “Az Úr közel!” – milyen fontos ige! Nem rajta múlik, hogy “nincs térerő” – nekünk kellene mozdulni, odahagyva megszokott, megmagyarázott és már magunk által is elfogadott vétkeinket. Ami egy kis lépés a valóságban, az nagy lépés az üdvösség útján Isten felé! Talán senki nem látja körülöttem, hogy előreléptem. Nem baj. Nem az a cél, hogy ezt valaki lássa. Belső növekedésről van szó, ami csöndes és láthatatlan, de annál fontosabb. A látványos dolgok sokszor gyanúsak. “Nem látszani, hanem lenni!” – milyen egyszerű és milyen fontos igazság. Mert ennek jegyében – de csak ennek jegyében – látja értelmét valaki, hogy szelíd legyen. Ami pedig erre késszé tesz, az valóban az Úr közelsége, semmi más. “Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok!” (Jak 4,8)

Végül az aggodalmaskodásról. “Semmi felől ne aggódjatok!” – ez cseppet sem könnyű dolog. Az ember kivetíti az életét, ahogy a filozófus mondja, az egzisztenciáját a jövőbe; és mindaddig “gondban van”, amíg tervei, lényének “jövőbe vetített darabjai” meg nem valósulnak. Időben élünk, így szinte lehetetlen “gond nélkül” élni – életünk egy darabja mindig a jövőben van. Akinek kevés a pénze, annak az a gondja, hogyan lesz több; akinek meg sok, azon szorong, mi lesz, ha elvész…

Isten nélkül, a valóban Létező nélkül nem is lehet kijutni az aggódásból, mert éppen magunk töltjük be szívünket kínzó aggódásokkal. Nem akarjuk, hogy ő ott lakjon, holott tényleg “ott a helye”, hiszen a maga számára teremtett minket. “Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Istennek.”  Ez azt jelenti, hogy az aggódás és az imádság ellentétes dolgok, kölcsönösen kizárják egymást. Ahol imádság van, ott nincs szorongani való; Istentől való megnyugvás és békesség költözik a szívbe, mely “minden értelmet felülhalad.”  (Fil 4,7) Látjuk ezt Jézusnál: nagycsütörtök este verejtékkel tusakodik az utolsó órán, de amikor végére jár imádságának, ezt mondja tanítványainak: “….aludjatok immár és nyugodjatok!”  (Mt 26,45) Nem kell már virrasztanotok, megvan a győzelem – helyettetek!

És mert Megváltónk elérte e pontot, a megbékélés pontját – hihetjük magunkról, hogy ez nekünk is lehetséges. Elérni az állapotot, ahol megbékél a szív. “Aki én utánam akar jönni, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem!” (Mt 16,24) Aki ezt teszi, s valóban megtanulja tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű – az nyugalmat talál lelkének. (Mt 10,29)

Az imádkozó ember megtalálja a békességet – amint megtalálja Istent. Ez értelmi dolog, noha itt nem magyarázatokra és elméletekre van szükség: értelmi abban az összefüggésben, hogy a szívünket egy magasabb értelem járja át, átvilágítva azt. Nem marad homály, rendezetlenség, nincs kuszaság; összerendeződik minden egy világos, egyértelmű, új rendben. Nem csak egy kis “jó érzéssel” térünk haza a templomból, hanem azzal a bizonyossággal, hogy kezdődik valami más az életünkben, mint eddig volt. Hozzáfogunk a sok halogatás után a beváltáshoz: letesszük az álarcokat, a látszatok őrizgetését, és elkezdődik a megvalósítás.

Járhatunk ezen az úton, testvérek, mert valaki végigment ezen előttünk! Jézusban nem csak mintát kapunk, hanem erőt is. Ő mondja ma nekünk, hogy örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek! Ő biztat minket arra is, hogy lehetünk szelídek, hiszen az Úr közel. Tőle és általa lehetünk olyanok, mint Mózes, aki erős volt és mégis minden embernél szelídebb. Aggódásainkat is letehetjük, amint az imádság újra az lesz, aminek az imádságnak lennie kell. Ahogyan a költő mondja “számban nevednek jó íze van.” Mert az igaz szívvel mondott imádság nem kevesebbet hoz, mint Isten békességét – ami minden értelmet felülhalad.

Megtanul az ember szorongás nélkül élni, hiszen ő maga mondta: “Semmi felől nem aggódjatok!” Ha nagy feladat előtt álltok is, ha valaki élete felől vannak kétségeitek, nem tudva, meggyógyul-e vagy sem, ha alagútban érzitek is magatokat s nem látjátok a fényt: az ő békessége minden gondolatotok feletti, “minden értelmet meghaladó” békesség.  “Az én békességem adom néktek, nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjon a ti szívetek, se ne féljen!”  (Ján 14,27)  Ő meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Így legyen!

Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, áldunk téged a sok jóért, amit az előtt adtál már, hogy mi megszülettünk volna. A prófétákért, apostolokért, minden engedelmes küldöttedért, s legfőképpen pedig egyszülött Fiadért, Jézusért! Köszönjük, hogy van okunk az örömre, hiszen a tiéid, a megváltottaid vagyunk! Segíts, hogy ne legyünk feledékeny megváltottak. Tégy képessé a szelídségre, hadd legyünk benned erősek; egymás iránt pedig megengedők és méltányosak! Ámen.