Ősrobbanás vagy teremtés?

Igehirdetés 2015. február 15.

Ősrobbanás vagy teremtés?

Lekció: Ján 10,11-18

Textus: 1Móz 1,1-2

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek felett.”

 

Imádkozzunk!

 

Jóságos és emberszerető Istenünk, köszönjük az emberlét csodáját, hogy hullámhegyek és hullámvölgyek között is mindig ott a drága hit, ami hozzád kapcsol. Magányos és reménytelen a földi élet, ha a semmiből jön, és a semmibe távozik, még ha sikerek kísérnék is. Amint atyai szeretetedre gondolunk, amivel irgalmasan végiggondoltad sorsunkat, megvigasztalódik lelkünk, és képesek vagyunk túllátni érzéseinken és kicsinyes, vagy éppen megalapozott aggódásainkon. Megpillantjuk világod szépségét s annak ezer csodáját, a másik embert, aki pont úgy küzd, mint magunk is, és meglátjuk a feladatot, amit éppen nekünk szántál. Adj igaz áhítatot, hogy kizökkenhessünk a köznapok kényszerű terheiből Isten gyermekeinek szabadságára és a szent nap felszabadult örömére. Közöld velünk igédet és Szentlelkedet, s engedd, hogy valóban szépen tündököljön bennünk az evangélium! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor a jó pásztorról szóló igéket halljuk, mindig eltölti a szívünket az érzés: Jézus nagyon szeret bennünket. Olyan többlet ez a mindennapok harcai között, mint esti elalvás előtt a félő kisgyereknek, ha szülője leül ágya mellé és megsimogatja a fejét. Erre mindnyájunknak szüksége van – felnőttként is, sőt, akkor még inkább – ezért most arra figyeljünk, hogyan és mi módon kapjuk az Úrtól ezt a simogatást az evangélium által.

A világkorszak, amiben élünk nem nagyon simogat bennünket. Vannak nagyszerű gépeink és kényelmi berendezéseink, fejlett a távközlés, soha nem látott módon gyors a közlekedés (már az öszvérháthoz képest – ha mondjuk, a HÉV-re gondolunk), de éppen a legfontosabb emberi, lelki ügyeinkben nem vagyunk elkényeztetve. Mindenki küzdi az életét, harcolja hitbeli harcát és a világ ezekkel a belső kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik. Vagy ha mégis, a korszellemből fakadóan sok negatívummal találjuk szembe magunkat. Az elmúlt héten magyarázta például a tévé egyik természetfilmes csatornáján Stephen Hawking, milyen nagyszerű az ősrobbanás elmélete a világ keletkezéséről, mert így már biztosak lehetünk abban, hogy Isten nincs, aki teremtett volna – hiszen tér és idő sem volt az ősrobbanás előtt, amiben ő létezhetett volna; úgyhogy ott a semmi volt! Ez persze érdekes, mert hogyan “van” a semmi – de tulajdonképpen miért fontos tudományos látszatát kelteni a hitetlenségnek?

Egy másik olvasat szerint egyébként éppen az ősrobbanás-elmélet az, ami nincs ellentétben a teremtés-hittel. Azt állítja, amit a Biblia is mond, hogy az anyagi világ nem volt mindig, sőt jól meghatározható a kora. Ami valóban ellentétes igei hitünkkel: azt állítani, hogy az anyagi világ örök. Ez a tan ugyanis egyrészt velejéig vallási állítás, hiszen az “örök” nem tudományos, hanem metafizikai kategória, ami természettudományos módszerekkel sem nem cáfolható, sem nem igazolható, vagyis bizonyíthatatlan; másrészt pedig e tan a holt anyagot teszi az élő Isten helyébe, aki hitünk szerint viszont valóban örök. Itt tehát nem vallás és tudomány állnak szemben egymással, mint állítják, hanem vallás és vallás.

Részemről arra jutottam, hogy akik “Isten-telenül” élnek, azok közül sokan szeretnék, bárcsak ő ne is lenne, mert akkor igazolva lennének különböző dolgaik – s megpróbálják elvenni az emberektől még azt a kevés kis hitet is, ami megmaradt az iszonyatos, gyilkos 20. század után. Az evangélium épp az ellenkezőjét teszi, mikor elénk rajzolja Jézust, akiben az a végtelen pozitív szeretet jelent meg emberi alakban, mely a világot is teremtette. Ezért hallunk őbenne a “Jó Pásztorról”, aki nem csak ideig-óráig vigyáz a nyájra, mint a béres – hanem életét adja a juhokért. (Ján 10,11-14) Ez megrendítően erős szeretet, amely nem elvenni akarja tőlünk hitünket, hanem éppenséggel adni és megerősíteni!

De nézzük csak, mit veszítünk, mikor engedjük kikapcsolni életünkből a nagy, pozitív, teremtő szeretetet. Mi hiányzik, ha Isten hiányzik életünkből? Elveszítjük létezésünk rendeltetését, a méltóságot, amivel örök Atyánk felruházott. Ha őt magát eltagadjuk, vagy felejtjük – mert sokan vannak, akik nem Isten-tagadók, ó nem, csak éppen Isten-felejtők – akkor az ember helyén marad egy gép, ha mindjárt “jól fejlett” gép is. Vagy egy állat, mely tud magának autókat és komputereket is gyártani. (Préd 3,18) Egy régi bölcs úgy mondta, az Istenére nem figyelő ember elkényelmesedik, elnehezedik, aztán elveszti a tollait és végül lehull a földre. (Empedoklész) Elég sok a “csak földön” közlekedni képes ember, akinek nincsenek emelkedett gondolatai, vallása, művészete, csupán megélhetése; nincsenek reményei, és főleg nincs hite, csak arra vonatkozó trükkjei, miként lehet minél kisebb erőfeszítéssel minél jobban anyagiakban gyarapodni.

Az ember elveszíti nem csak rangját, hanem a megértést is, éspedig intellektuális értelemben – amint hátat fordít az örök, teremtő szeretetnek. Megérteni ugyanis azt jelenti, valamit egy magánál nagyobb “keretben” elhelyezni, a helyét egy jelentősebb összefüggésben megtalálni. Ezt az igazságot Leibniz német filozófus mondta ki, mikor megállapította, hogy a természet dolgait nem lehet magából a természetből megmagyarázni. Igaza van; olyan lenne, mint mikor Münchausen báró a saját üstökénél fogva emeli ki magát a mocsárból. Mi emberek nem is tudunk közvetlenül találkozni a természet dolgaival, mondja Leibniz, csak emberi fogalmaink révén. Így minden világértelmezés és magyarázat a mi értelmezésünk és a mi magyarázatunk – amit sosem szabad összetéveszteni magával a dologgal, annak valódi természetével, amit magyarázni próbálunk!

Isten teremtő szeretetének hátat fordítva elveszítjük erkölcsi normáinkat és helyes tájékozódásunkat is, s hogy ez mit jelent, nem kell magyarázni; reggeltől estig ezt látjuk. Az ember gátlástanná válik, és olyasmikkel kérkedik, amiket mélyen szégyellnie kellene. Feljogosítva érzi magát a korlátlan szerzésre, s ami még rosszabb, a gyűlölködésre is – és fel van dúlva, mikor a kötelességeire emlékeztetik, vagy magántulajdonának határát a legcsekélyebb mértékben érintik. Az ember rászokik, hogy mélyen rangján alul éljen, s ehhez igazolásokat is készít – de a “megmagyarázott rossz” még nem lesz jó, csak megmagyarázott rossz.

Egyáltalán nem mindegy, viszünk-e haza ma valamit a Jó Pásztor szeretetéből! Megállít-e, elgondolkodtat-e, hogy ő életét adta a juhokért. Ha igen, az első, amivel e nagy szeretet megajándékoz, éppen a rangunk helyreállítása. Fontos vagyok annak, aki mindeneket a kezében tart, s egyáltalán nem a semmiből jövök, hanem az ő végtelen szeretetéből lettem emberré! Ez a nagy, pozitív erő akarja, hogy életem teljes és boldog legyen! Nem leli kedvét sem a vergődésben, sem a kilátástalan ürességben. Ha valamit elvesz, tudja, mit akar azzal adni. Emberi létezésünk igazi rangja, hogy nem csak tudunk Istenről – de hozzá is tartozunk, övéi is vagyunk! Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei  – és senki és semmi tőle el nem szakíthat! (Róm 8,38-39) Ha pedig ez így van, nem adhatja az ember búnak a fejét akkor sem, ha volna rá oka – mert élete igazi alapjai rendben vannak!

Ahol Isten szeretete a dolgok alapja, ott jöhetnek nehéz idők, csalódás és kudarc – nem rendül meg az élet. Ahol a “Semmi” került Isten helyére, ott az élet normális küzdelmei romba döntő földrengésnek bizonyulnak. Viszont akinek rangja van, s nem kevesebb, mint hogy az Örökkévaló teremtménye – amint a Szentírás mondja Isten gyermeke, aki hozzá tartozik (Ján 1,12) – az minduntalan tapasztalja, hogy ő fontos e nagy szeretetnek! Nem hagyta magára, szólongatja, utána is nyúl Jó Pásztorként, ha vesztébe rohan – mert szeretné életét kiteljesedőnek és üdvösségesnek látni.

Ennek fontos eszköze a megértés, amire az embereket a Teremtő képessé tette. Éppen abban vagyunk emberek, ott váltjuk “aprópénzre” istengyermeki rangunkat, hogy kezdjük megérteni a dolgokat! Mostanában olvastuk a Példabeszédek könyvét, amely nem győzte ostorozni az ostobaságot, mint bűnt – s joggal. Mert ha valóban Isten teremtményei vagyunk, illene néha egy kis szellemi erőfeszítést is tenni: olvasni, gondolkodni s ha kell, leírni a gondolatainkat, hogy szembesüljünk velük – egyszóval, azon lenni, hogy az élet dolgai a “helyükre kerülhessenek.” A nagy összefüggések átlátását, de saját egyéni életünket is leginkább a megértés viszi előbbre. Tanulni néha ugyan fájdalmas, mert kevesebb lehet egy illúzióval, de közben érlelődött életünk! Az Univerzum felől csodálkozhatunk, mily nagy, még gondolatainkkal sem tudunk a végére járni – de a megértést pontosan az jelenti, hogy elhelyezzük mindezt a Kimondhatatlan még nagyobb jóságában! Ez mindig újra saját emberi helyünk megértését is jelent. Ha Isten szeretete valóban minden dolgok alapja, akkor ő minket is segít, hogy szeressük és megbecsüljük a helyünket!

A Jó Pásztorban megjelenő szeretet képessé kíván tenni minket a változtatásra is. Ez ritkábban külső helyváltoztatás, mikor más munkahelyet kell keresni, vagy lakóhelyet változtatni, mert egészségi vagy egyéb okai vannak. Gyakrabban alapállásbeli változás, ami arra vonatkozik, hogy másként viszonyuljunk életünk egy darabjához, mint eddig. Valaki ezt így fogalmazta: mindenkivel kapcsolatban az a kérdés, mennyire van odakozmálva! (Hamvas B.)  Sok igazság rejlik benne. Tunyaságból, az emlegetett “elnehezülésből” kihullatja az ember a tollait – s aztán leesik a földre – milyen kár, ha így lesz! Készen kell állni a változtatásra. Néha hátraarcot jelent, s a Biblia sokat beszél róla; megtérésnek nevezi. A Jordánban visszafordulnak a halak, amint a Holt-tenger sós vizéhez érnek: mintha azt mondanák, nem megyek tovább, mert belepusztulok. S valóban hányan pusztultak már bele, hogy nem akartak – megfordulni!

Aki hajlandó erre – s ezt más meg nem teheti helyettünk – az megtapasztalja, hogy a Jézus módján “lesz hatalma letenni”, amit előzőleg életnek gondolt – s újra felvenni azt, de immár mint maradandó, örök életet! (Ján 10,18)

Nem hisszük, hogy a Semmi lenne a dolgok alapja. Egyszerűen nem szokott “felrobbanni”, hogy Valami legyen belőle – ez még, hogy úgy mondjuk, “laboratóriumi bizonyításra” vár. Maradjunk abban, hogy “semmiből nem lesz semmi”.

Hisszük ezzel szemben, hogy Isten teremtette az eget és a földet: a föld eleinte ugyan valóban kietlen volt, s a mélység fölött sötétség terjengett – de Isten Lelke ott munkálkodott már jóságával a vizek felett. A végtelen nagy, pozitív szeretet akarta, hogy legyen a Valami, a világ – inkább, mintsem a Semmi! S az a nagy jóság ma is szól hozzánk, s ma is ezt mondja nekünk fázó, magános embereknek: “Én vagyok a Jó Pásztor, aki életét adja a juhokért.”

Erősödjünk meg őbenne, hogy visszaadhassa rangunkat; megtanítson tanulni és megérteni, ahogy emberhez méltó – s ezek révén majd életünket is megváltoztatni, ha szükséges! Olyanra, amit már ő is “Életnek” tekinthet. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

 

Köszönjük Urunk, hogy ismersz bennünket, s úgy szeretsz, amint vagyunk. Áldunk teremtő jóságodért, a létezés csodájáért. Taníts megbecsülni a nekünk adott időt, hogy méltó tartalommal tölthessük meg a lehetőségeket, amikkel oly gazdagon megáldottál. Imádkozunk a betegségben remény és reménytelenség közt küzdőkért, az őket gondozók türelméért és jóságáért. Imádkozunk a konfirmáció előtt álló ifjakért és szüleikért, hogy együtt állhassanak meg színed előtt lélekben és igazságban. Vezess minket a most következő hét napjain, hogy előre lépjünk, ne hátra; s jobban értve életünket tőled fogadhassuk a jót és a próbát is! Ámen.