Pásztorolt nép

Igehirdetés 2012. október 7.

Pásztorolt nép

Lekció: Zsolt 23,1-6
Textus: Zak 9,15-17

„A Seregek Ura oltalmazza népét, győznek és taposnak a parittyaköveken. Úgy zúgnak, mintha bort ittak volna, megtelnek, mint az áldozati kehely, mint az oltár sarkai. Megsegíti őket Istenük, az Úr azon a napon. Pásztorolja népét, mint egy nyájat. Mint a korona drágakövei, úgy ragyognak földjén. Milyen nagy az ő jósága, milyen nagy az ő szépsége!
Bőven ad gabonát az ifjaknak, mustot a leányoknak.”

„Pásztorolja népét, mint egy nyájat!”

Imádkozzunk!

Hatalmas Istenünk, valóban nem kell annak félnie, akit te pásztorolsz, még a halál árnyékának sötét völgyében sem. Akinek te vagy pásztora, az nem szűkölködik, mert füves legelőkhöz terelgeted, és csendes vizekhez vezeted. Lelkét is megnyugtatod és gondoskodsz róla. Szeretnénk ilyen emberek lenni. Megvalljuk, el-elbarangolunk a te közeledből, saját útjainkra térünk, s magunk mögött hagyjuk oltalmazó, pásztoroló jóságodat. Hadd legyünk most egészen kicsik, nyájadnak legkisebbjei. Ajándékozz meg hozzánk illő eleséggel, tőled való igével, hogy Krisztus beszédei lakhassanak bennünk gazdagon! Ámen.

Igehirdetés

A mai technikai és tudományos felkészültség mellett elég pontos méréseket lehet már végezni arra nézve, hogy egy munkahelyen milyen a légkör, mennyire segítik ott egymást az emberek, vagy éppen kimutatható megfelelő módszerekkel akár az is, ha ott mindenki hadakozik mindenki ellen. Ugyanígy megállapítható akár egy egész ország lakosságának átlagos belső, lelki állapota is, ma már mérni tudják a bizalom mértékét, vagy az elnyűttséget, a kilátástalanságot, de bizony még az ellenséges érzület elterjedtségét is ki lehet mutatni számokkal – aztán össze lehet hasonlítani a nemzetek állapotát.

A bibliai időkben nem voltak még szociometriai mérések, de a szentírók nagyon is tisztában voltak azzal, hogy egy nép lehet széthullott, vagy akár elvadult is. Hallunk erről eleget a prófétáknál pontosan felsorolt tényekkel, és hallunk arról is, hogy egy nép lehet olyan is, mint egy jól pásztorolt nyáj, ahol a király és az elöljárók hozzáértő és gondos szeretettel terelgetik a rájuk bízottakat, ezért azok békességben és egymással szolidaritásban élnek. Találunk a Szentírásban híradásokat viszonylag jó királyokról, meg olyanokról is, akik kifejezetten veszedelmet hoztak népükre – de a Biblia egyik centrális mondandója éppen az, hogy a választott népnek Isten az igazi királya, s ami ugyanazt jelenti: Isten az igazi pásztora.

A hívő ember ezért csakis tőle várja, ma is, az igazi jóságot, aki valóban tökéletes úr, tőle várja és tőle reméli a jobb jövendőt is, és nem emberekbe veti végső bizalmát. Ettől, hogy túl sokat várjunk emberektől, kifejezetten óv is minket a Szentírás, amikor például azt olvassuk, hogy „Boldog ember, aki az Úrban veti bizodalmát, és nem fordul a kevélyekhez.” (Zsolt 40,5) Elég nagy veszélyben van, aki túlságosan emberekbe veti a reményét, mert lehetetlen, hogy ne kelljen csalódnia. Még a legbizalmasabb emberi odatartozásokban, a családban, a barátságban is rosszul járnak, akik túl sokat várnak a másiktól – mert az élet előbb vagy utóbb kideríti, hogy ő is csak ember, akinek megvannak a korlátai, jó és rossz tulajdonságai.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne várjuk el elöljáróinktól a lehető legmagasabb morált, ne kérjük rajtuk számon az igazságosságot és az emberséget, mert ezek magától értetődőek az őskultúráktól kezdve az ó-kínai filozófián át az első keresztyének etikájáig. Csak híres európai civilizációnk süllyedt oda, hogy egy Machiavelli nyilvánosan kimondta 1532-ben kiadott politikai filozófiájában, aminek címe „A fejedelem”, hogy a hatalom megtartásáért minden eszköz felhasználható, a gyilkosságtól kezdve az áruláson át bármi – s jól látjuk történelmünkben, mily sok tanítványa akadt ennek a velejéig romlott alapállásnak. De nem volt ez másként a bibliai időkben sem, akkor is kevés volt a jó elöljáró – a legtöbb király egyenesen úgy került hatalomra, hogy megölette elődjét, ahogy a Királyok és a Krónikák könyvében részletesen olvashatunk is erről.

Ezért jelent számunkra vigasztalást, amikor ezt olvashatjuk Zakariásnál, hogy „Megsegíti őket Istenük, az Úr azon a napon. Pásztorolja népét, mint egy nyájat.” (Zak 9,16) Milyen nagyszerű lenne széthullott, elvadult népből, ellenségeskedő népből összetartó, egymást megbecsülő, egymásnak javára élő néppé lenni! Milyen jó lenne, ha nem arról hallanánk, hogy hatodikos gyerekek marihuánát árusítanak egy dorogi iskolában társaiknak, vagy ha nem azt olvasnánk, hogy a legeldugottabb magyar faluban is vadkendert tenyésztenek már a hátsó kertben – mert abból sok pénzt lehet csinálni! Milyen jó lenne azt tapasztalni, hogy e hazában az emberek szeretik egymást, bíznak a másikban, megbecsülik mások munkáját és elismerik, sőt méltányolják elöljáróik erőfeszítéseit. Hát merítsünk erőt, egy nem ilyen világban élve egyelőre, abból, hogy a mi Urunk valóban úgy pásztorolja övéit, mint egy nyájat!

Ez a pásztor-nyáj kapcsolat Isten és az ő népe között először is azt jelenti, hogy ő vezeti övéit. Erre bizony valamennyien rászorulunk, mert az ember gyakran eltéved. Elbarangolunk a magunk útjaira, néha csak a szívünkben, néha pedig már életmódunkban is. Kicsi dolgokkal szokott kezdődni, például felnő bennünk a hiúságunk és végtelenül sértődékenyek leszünk. Mivel ez közel van énünkhöz, ti. a hiúságunk, ezért az ilyesmit szinte egyáltalán nem szoktuk meglátni. Csak azt vesszük észre, mikor egy másik ember megkarcolja hiúságunkat, mint egy szépen fényezett autót – s akkor aztán kitör a gyalázat. Ezt már észre szoktuk venni, csak borzasztóan nehéz elismerni, hogy a kialakult bajokban saját hiúságunk is szerepet játszott. Egymást szoktuk hibáztatni s azt gondoljuk, azzal minden rendbe is jön majd – aminek persze éppen az ellenkezője szokott következni.

Ha nekünk valóban az Úr a pásztorunk, akkor a keresztyén ember nem követelhet magának isteni fenséget és sérthetetlenséget, nem várhatja el, hogy mindig neki legyen igaza, nem követelhet másoktól alattvalói alkalmazkodást, amit állandósítana is maga körül. Aki még itt tart, annak nem az Úr a királya, nem az Úr a pásztora, hanem még magát tekinti királynak.

A régi pásztoréletből tudjuk, mit is jelent a 23. Zsoltárban az a különös mondat, hogy „Vessződ és botod megvigasztal engem”. Nem egyebet, mint hogy a pásztor kampós botjával utánanyúlt a szakadék felé szaladó báránynak, s elkapta a lábát. Milyen jó, ha Urunk még megteszi ezt velünk, s nem engedi, hogy vesztünkbe szaladjunk! Az ő büntetése irántunk, hányszor tapasztaljuk ezt, olykor másból nem is áll, mint hogy engedi, tegyük csak, amit akarunk – s nem nyúl utánunk. Hát ezért „vigasztalja” a hívő embert az ő botja! Ezért áldás, ha vannak még korlátok, s nem valósul meg minden abból, amit szeretnénk. Ő jobban tudja, merre kell vezessen, mint magunk. Oly szépen mondja ezt a zsoltáros: Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet megvidámítja, s az igazság ösvényein vezet az ő nevéért. A keresztyén ember nem mehet akárhova – neki ott a helye, ahová a jó Pásztor terelgeti.

Ez a pásztori jóság feltétlenül védelmet is jelent – ami azonban csak azoknak jár ki, akik a vezetést már elfogadták. Aki nem figyel a vezetésre, az ne tartson számot a védelemre sem – mert ezek egymást követő dolgok. Sokan akarnának védelmet Istentől, akiknek nem kell az ő vezetése – és ez nem megy. Aki szalad a maga feje után, s azt emlegeti, otthon is lehet imádkozni, ezért aztán el se jön az ő házába, meg elő sem veszi a Bibliát, az úgyis nehéz olvasmány, s egyáltalán, megy ez nekünk magunktól is – az meg fogja tapasztalni, hogy “az Istent felejtőknek” valóban olyan lesz a bizodalmuk a veszedelmek idején, mint a pókháló, ahogy az ige mondja. (Jób 8,14)

A vezetetten élő ember viszont még azt is megéli, hogy a halál árnyékának sötét völgyében sem kell félnie a bajtól. Eszembe jut, mikor két és fél évtizede Ausztráliában beteg lettem, sürgősen meg kellett operálni, és toltak be a műtős kocsin egy idegen ország városában a műtőbe. Csak a plafont láttam magam fölött, semmi mást – akkor az jutott eszembe, most aztán tényleg a kezedben vagyok, Uram. Ha úgy akarod, meggyógyulok, ha nem, itt maradok a műtőasztalon. Világosan emlékszem erre az egyszerű gondolatomra. Utóbb aztán szégyenkezve jutott eszembe, nem kellene az embernek talán a műtőasztalon feküdnie, hogy ezt a dolgot elismerje, s ily világosan megfogalmazza magának: a te kezedben vagyok Uram, egészen és teljesen! Védj meg a bajoktól éppúgy, mint elszabadult nagy igazságaimtól, a vádaktól, amiket mások iránt megfogalmaztam, a magamból fakadó silányságoktól – mert valóban szeretném magamat a te védelmed alá helyezni, mégpedig annak minden valódi konzekvenciájával együtt.

Amikor az ember idáig eljut, s már nem csak betegségtől meg a balesettől szeretne védelmet kapni, hanem a magában tenyésző telhetetlenségtől, elszabadult önhittségétől, eget verő ambícióitól is, akkor tényleg új kezdődött már a szívében. Az ilyen gyermeki alázat Isten előtt olyan kapukat nyit meg a lélek számára, amikről addig nem is hitte, hogy egyáltalán vannak, s azok ki is nyílhatnak előtte. Különösen félelmeink tekintetében kapunk hatalmas biztatásokat: már nem féltjük magunkat, hogy lemaradunk valamiről, nekünk kevesebb jut, mások kihasználnak, vagy éppen lebecsülnek. Egy sereg dolog elveszti jelentőségét, s egészen mások válnak fontossá. Ezt a belső átrendeződést csak a jó Pásztor tudja véghezvinni bennünk, ő viszont meg is ígérte. „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és ők követnek engem. És én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből.” (Ján 10,27-28) Igen, a jó Pásztorhoz tartozni azt jelenti, követjük őt, s ez a követés átalakít. Így lesz a vezetettségből védelem, a védelemből pedig új élet. Félelem nélküli, boldog és teljes élet – olyan, amit már érdemes élnie az embernek.

Jó pásztorunk azt is mondta magáról, hogy életét adja a juhokért. (Ján 10,11) Ez pedig olyan nagy dolog, amit egyáltalán nem is tudunk teljes mélységében felfogni. Itt ugyanis élet közöl valamit egy másik élettel, s nekünk erről csak nagyon halvány tapasztalataink vannak. Saját életünk is inkább megesik velünk, mintsem magunk formáljuk – az egész olyan, mintha egy nagy áramlás részesei lennénk. Folyik az élet, szoktuk mondani, és valóban erről van szó. De amikor a jó Pásztor nekünk adja életét, ott valami más történik, mint hogy csörgedezik az élet medreiben.

A béres elszalad, amikor jön a farkas, s elhagyja a nyájat – neki nem tulajdona a nyáj. Ő csak béres. De az igazi pásztornak tulajdona a nyáj. Jézus így szeret bennünket, mi ennyire fontosak vagyunk számára – ezért ő a saját életét adja nekünk. Egy fiatalemberrel történt, aki elég barátságtalan lény volt egyébként, hogy elment egy távoli országba, s ott töltött egy évet egy apáca-kolostorban kertészként. Amikor hazajött, nem lehetett ráismerni – mosolygott és barátságos volt, mindenkinek segített, mert azon a helyen ilyenek voltak az emberek. Életet közöltek vele. Aztán pár év múlva megint találkoztam vele, s azt tapasztaltam, újra olyan zárkózott és barátságtalan lett, mert idehaza már nem közöltek vele olyan életet. Ebben a hazában valami más fajta életet közöltek vele, s ő visszaváltozott a régi énjére. Aki Krisztusban van, az viszont új teremtés – a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden, mondja az ige. (2Kor 5,17) Ez azt jelenti, hogy mi folyamatosan megmaradhatunk benne, ő pedig mindig életet fog velünk közölni – a jó Pásztor valóban életét adja így is. Ő tehát nem kevesebbet, mint életet közöl velünk – kérjük ezt tőle, s nem fogja megtagadni!

Vezetés, védelem, élettel táplálás – ezt jelenti, ha ő pásztorolhatja népét, mint jó pásztor nyáját. S ha mi ezen az úton járunk, ezt kérjük tőle – akkor elmondhatjuk majd mi is, a legnehezebb időkben is: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, áldunk téged, hogy megtapasztalhattuk már az életet, amit te közölsz velünk. Köszönjük a vezetést, a védelmet és a tápláltatást, amit jó Pásztorként adsz a te nyájadnak. Szégyenkezve tapasztaljuk, hogy mikor mi hűtlenkedünk, te hű maradsz, és őrizőnk vagy akkor is, mikor mi nem vagyunk arra méltók. Segíts figyelni útmutatásaidra és komolyan venni azokat, hogy ne legyen pusztába kiáltott szó a hirdetett ige. Adj bensőséges kapcsolatot te magaddal, ahol átadhatod mennyei életedet, s átformálhatsz minket a magad képmására. Szeretnénk mi is új életet, igazi és örök életet, amilyen neked van – mely nem hagy cserben a nagy mélységekben és a végső félelmek idején sem. Vezess minket, védj és táplálj, hogy örömmel és szeretettel élhessük napjainkat. Ámen.