Igehirdetések

Pozitív élettartalmak

2006. április 30.
dr. P. Tóth Béla

Pozitív élettartalmak

Lekció: Zsoltárok 62.
Textus: II. Kor. 7,4

“Nagy az én bizodalmam hozzátok, nagy az én dicsekvésem felőletek: telve vagyok vigasztalódással, felettébb való az én örömem minden mi nyomorúságunk mellett.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Te úgy alkottad a mindenséget, hogy benne helyet adtál az embernek a maga szabadságával és megvalljuk, hogy mi nem mindig éltünk jól ezzel a szabadsággal. Ezért volt köztünk annyi hadakozás, gyanakvás, félreértés és ellenségeskedés a kezdetektől fogva mind a mai napig. És nem csak egymás közti életünket rontotta meg a rosszra használt szabadság, hanem a saját, egyéni létezésünket is. Nem az üdv, hanem a szerzés és a hatalomvágy jegyében éltünk és azt kérjük tőled, hadd legyen most házad csendje szent hely, amelyben megpillanthatjuk, ami szemmel nem látható, a te fényedet és örök ragyogásodat, meghallhatjuk, amit a világ zajához szokott fülünkkel soha meg nem hallanánk, a te halk és szelíd szavadat. Jöjj el közénk ma is, örök ige, megváltó szeretet, és legyél számunkra a világ világossága Krisztusban. Az ő nevében kérünk, hallgass meg minket.

Ámen.

Igehirdetés

Sokan ismerik a két világháború közötti időszak egyik nevezetes református pedagógusának, Karácsony Sándornak nevét. Egyetemi tanár volt, sok könyve is jelent meg, amiket szerte olvastak ebben az országban és tanítványai az elfogultságig lelkesedtek érte, mint emberért és mint tanítóért. Nekem a középiskolában olyan osztályfőnököm volt, aki az ő tanítványaként nőtt fel és egyszer elmondta nekem, hogy ennek a nevezetes embernek élete egyik fontos igéje és egyszersmind pedagógiai hitvallása ez az ige volt, amit az előbb felolvastunk: “Nagy az én bizodalmam hozzátok…”.

Karácsony Sándor így tekintett a fiatalokra. Osztályfőnököm, aki szintén igen kitűnő ember volt, azt kérte, hogy ha meghal majd egyszer, én temessem el és ezt az igét olvassam fel a koporsója felett. Ez így is volt, mintegy tíz éve már. Ma pedig azért hallottuk igehirdetésünk alapjául éppen ezt az igét, mert Bibliaolvasó Kalauzunk szerint erre a mai vasárnapra ez van újszövetségi olvasmányul kijelölve.

Azt is mondhatjuk, hogy egy láncolat részesei lehetünk: eredetileg Pál írta ezeket a szavakat, aztán sokan, köztük az említett nevezetes pedagógus professzor is a szívébe fogadta, és tovább adta. Ma pedig mi is részesei lehetünk ennek az üzenetnek, és ha jelentéssel telik meg számunkra, bizonyára mi is tovább adjuk majd másoknak.

Nem volt véletlen ennek az igének jelmondatként való kiválasztása a nevezetes professzortól, mert ő is a Pestalozzi iskolájához tartozott, aki pedig azt vallotta, hogy megváltoztatni csak azt lehet, akit először szerettünk is. Így értjük meg, miért felel meg ez a páli ige egy pedagógus hitvallásának, hiszen ez az ige az előlegezett bizalomról, mélyebb értelemben pedig szeretetről szól.

Nagy az én bizakodásom hozzátok! – micsoda mondat ez egy maroknyi kis tanítványi közösségről, akiktől most éppen száz kilométerekre van Pál a tengeren túl. Tudjuk, hogy Kr.u. 50 táján elindultak bizonyos emberek a hit útján ott Korinthoszban, de az apostolnak tovább kellett utaznia, ők meg ott maradtak egy nyüzsgő világváros zsúfolt kikötőjében, ahol naponta szenzációs dolgok történtek. Nekünk is megadatott néhány éve, hogy járhattunk ott, a korinthoszi óvárosban, annak is a piacán, amit mára szépen kiástak. Gyönyörű, akantuszos oszlopfőkkel díszes oszlopsorok, boltok, hivatalok, templomok, mind fehér márványból és persze többnyire romokban, de a piac sarkában ott van egy pár méter átmérőjű kör alakú kő emelvény, összesen fél méter magas, minden mellvéd nélkül, ez volt akkoriban a szószék. Utca-szerűen sorokban mindenhol az árusok helyei, ahogy az a piacon lenni szokott, és aki nagyon akar hallani valami újdonságot bevásárlás közben, az odamegy és hallgatja azt, aki ezen a jókora malomkőnek megfelelő intézményen állva éppen beszél. Megrendítő volt nekünk kétezer év múlva ott állni és arra gondolni, hogy ezen a helyen egykor Pál apostol beszélt Krisztusról és az új életről. És nem beszélt hiába, mert voltak, akik örömmel fogadták, amit mondott és ők lettek az első korinthoszi gyülekezet, akiknek az apostol utóbb több levelet is írt, hogy tartsa bennük a lelket, amikor személyesen éppen nem lehet velük.

Nagy az én bizakodásom hozzátok – ez a mondat a bizalomról szól. Bízom bennetek, hogy nem csak akkor vagytok Krisztus követői, és nem csak akkor éltek Megváltótokhoz méltóan, amikor én is ott vagyok veletek, hanem mindig.

Tudjuk, hogy az ember lelki érlelődésének egyik fontos állomása az, amikor már nem csak akkor jár a tisztesség útján, ha ellenőrzik, hanem a saját maga önbecsüléséből fakadóan olyankor is, amikor egyáltalán senki nem látja, hogy mit csinál. Pál ezt előlegezi meg a korinthosziaknak, és tudjuk, hogy a bizalom, mint előleg valójában kockázatos dolog, mert néha valóban visszaélnek vele.

De nem is tud bizalmat előlegezni például az, aki magával nincs egyenesben. Nem tud bizalmat előlegezni, akinek sérül vagy beteg a lelke, aki tele van szorongásokkal vagy egyszerűen csak önmagával. Félreértések elkerülése végett nem a balekságról van most szó, hogy ilyen köznapian fogalmazzunk, nem arról, hogy jóbolondok legyünk és húzzuk csak mindig mi a rövidebbet, akkor ettől jobb keresztyének leszünk. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kellene tanulnunk újra méltányosan fordulni egymás felé, feltételezni, hogy a másik ember jó szándékú, elhinni róla, hogy nem feltétlen akar rosszat nekünk. Nem is olyan könnyű dolog ez, hiszen a világ valóban tele van csalóval, hitetővel, és erre tényleg oda kell figyelni. De ettől még tény, hogy emberek reggeltől-estig rongálják a kapcsolataikat azzal, hogy eljátsszák egymás bizalmát, úgy élnek, hogy nem érdemesek többé bizalomra.

Pál túllép ezen, és azt mondja: Nagy az én bizakodásom hozzátok! Feltételezem rólatok, hogy igyekeztek. Hiszem azt, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is tudja azt végezni. Minden bizonnyal megtapasztalta ez az apostol, hogy megváltó Jézusa is milyen nagy mértékben bízik őbenne, mennyire engedi kibontakozni kreativitását, mennyire ráhagyja, csak utazzon annyit a tengeren, amennyit éppen akar, majd csak lesz ebből a nagy igyekezetből valami hasznos dolog valamikor. És így lett. Mert ne feledjük: megváltoztatni csak azt lehet, akit előbb szerettünk is. Ezért falra hányt borsó, amikor emberek kényszerrel és perekkel akarják elérni, hogy a másik változzon meg, gondolkodjon más módon: csak megkeményednek így az emberek és még inkább egymás ellenségei lesznek.

Aztán azt is mondja az apostol, hogy nagy az én dicsekedésem felőletek. Mivel dicsekedett Pál valójában? Néhány emberrel ott abban a kikötővárosban? Nem lehettek valami sokan és nem voltak sem gazdagok, sem befolyásosak, vagyis nem volt rajtuk túl sokat dicsekedni. De egy valami mégis rendkívüli volt bennük: ezek az emberek megújult életet éltek, lelki értelemben elindult emberek voltak. Elkezdődött bennük Krisztus élete és az napról napra, szépen növekedett is bennük. Ez volt Pál nagy ügye, ezért utazott, ezért vállalta, hogy hajótörést szenvedjen, hogy megkorbácsolják, hogy kidobják a zsinagógákból, mert akarta, hogy emberek megújult életet éljenek.

Ha valamire szüksége volna ennek az erkölcs nélküliségében lassan elsüllyedő világnak, amiben élünk, ahol mindent szabad, akkor az pontosan a megújulás. És ha valamire szüksége volna országunknak, ahol jelenleg pénzen minden és csaknem mindenki megvehető, akkor az pontosan a megtisztulás és a megújulás. Korinthoszban is nagy dolog volt, hogy néhányan megtértek, és Pál joggal dicsekedik ővelük. De nagy dolog, ha legalább csak egyetlen ember is van, akit közelebb segítettünk az Úrhoz! Akit nem elrettentettünk tőle, nem távolabb taszítottunk Jézustól, hanem hozzájárultunk, hogy észrevegye, itt valami nagyon nagy dologról van szó. Itt az igazi életről van szó, nem kevesebbről. Arról, amiért születtünk. Ami, ha megtaláljuk, örök és valóságos, nem pedig múlandó látszat, mint a hinduk is tanítják. Persze, hogy múlandó látszat az élet, amíg meg nem találtuk benne az értelmet adó igét, a végleges gondolatot és a méltó életformát.

Sírhatunk és gyászolhatunk, hogy nem is éltünk még és lám, már meg is kell halni. A Feltámadott nélkül így fogadja az ember a halál közeledtét, mert nem is fogadhatja másként. Hát ezért dicsekszik a megújult életekkel Pál, mert azok immár örök életek, nem pedig múlandó és látszat-életek. Vajon dicsekedhet-e velünk is?

Tele vagyok vigasztalódással, így folytatja az apostol. Ez bizonyára őrá is ráfért, mert gyakorta kétségek közt, virrasztásokban, veszedelmekben járt. Akkor még nem volt készen a Heidelbergi Káté, csak másfélezer évvel később írták, de nem lehet véletlen, hogy az első kérdésében mindjárt ezt kérdezi a konfirmálótól, hogy micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen egy vigasztalásod. És a válasza az, hogy “testestől, lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.”

Egészen bizonyos, hogy Pál is ugyanezzel a vigasztalással volt tele. Az élete nem az övé, ő önmaga sem a saját magáé, hanem Krisztusé! Lehet-e mások megújulásán munkálkodni, bennük bízva, aztán velük dicsekedve újjászületett állapotukban, másképpen, mint így megvigasztalt emberként? A baj ott van, hogy mindenki a világtól vár vigasztaló hatásokat, és közben minél jobban ismerjük a világot, mert hiszen sorban elmúlnak az ifjúkori illúzióink, annál kevesebb ilyet találunk. A világ nem vigasztal, csak éppen lefoglalja a figyelmünket a maga sokszerűségével, végtelen számú újdonságával, de mind ez csak látszat, mert a lényeg közben változatlan: a világ egyáltalán nem vigasztal meg senkit.

És végül még azt is mondja ez az ember, hogy csordultig vagyok örömmel, vagy ahogyan a Károli Bibliában olvassuk, felettébb való az én örömöm minden mi nyomorúságunk mellett. Olyankor nem nagy dolog örülni tudni, amikor jól szalad a szekér, amikor mindenki egészséges és megvannak az anyagiak is. De “minden mi nyomorúságunk mellett is” csordultig örömmel, ez már tényleg valami. Amikor eljönnek a nemszeretem esztendők, amikor gond a megélhetés, amikor nem esik jól a falat és testi fájdalmak is vannak, vagy félelmek és üldöztetés, akkor is csordultig lenni örömmel, ugye, ez azért figyelemre méltó dolog.

És itt erről van szó. Egy olyan életről és egy olyan belső állapotról, ami nem azért jön el, mert nagyon loholunk utána. Minél jobban meg akarjuk nyerni magát az életet, annál jobban elveszítjük, ezt a törvényt világosan megtapasztalhatja mindenki, aki nagyobbat harap az életből, mint amekkora jár neki, mint amekkora az övé abból. Aki meg akarja nyerni az életet, az elveszti – örök törvény ez. Aki pedig elveszti az életét érettem és az evangéliumért, mondja Jézus, az megtalálja azt. Tehát nem a sokak által hajszolt élet-örömről van itt szó, még csak nem is a megnyerhető világról, hanem egy olyan belső örömről, ami nem távozik el tőlünk, ha Krisztusban vagyunk, amikor az élet nem a kedves arcát mutatja felénk. És ilyen bizony gyakran megeshet mindenkivel.

Csordultig vagyok örömmel, mert megtaláltam életem alapját, forrását, megtisztítóját és beteljesítőjét – aminek köznapi következménye egyébként az is, hogy megtaláltam önmagamat. Ez a tiszta és nyugodt belső érzés önmagában is öröm. Sőt, felettébb való öröm, hogy az ige szép régi magyar nyelvén mondjuk a dolgot. Aki ismeri már, annak nem kell sokat magyarázni. Aki pedig még nem talált rá, annak csak annyit mondhatunk, ami az evangéliumban található: aki keres, az talál, aki kér, az kap és a zörgetőnek ajtót nyitnak.

Kívánom, hogy jussunk el az apostollal együtt a bizalom, az előlegezett, kockázatos bizalom magaslatára: Nagy az én bizodalmam hozzátok! Legyen nekünk is legfőbb dicsekvésünkké, hogy amit kaptunk, azt tovább adhatjuk, és a megújult életek tüze aztán más szívekben is tüzet gyújt előbb, vagy utóbb. Lehetünk mi is egészen tele vigasztalással: a titka ennyi, nem az enyém vagyok, hanem az Úré. Testestől lelkestől, életemben és halálomban egyaránt. Sőt még derű is lakhat bennem, öröm, akár csordultig is, “felette igen, minden mi nyomorúságunk mellett is.” Így legyen!

Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük neked, hogy bízol az emberben és adsz nekünk hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendőt is, hogy meglásd, mi lakik a szívünkben és milyen utat járunk végig földi vándorlásunkban. Te tudod Urunk, hogy a magunk erői nem elegendők arra, hogy jóra használjuk életünk idejének nagy lehetőségét. De azt is tudod, hogy mindnyájan törekvők vagyunk, igyekszünk a jóra, hiszen megszólítottál, nevünkön neveztél és mi a tieid vagyunk. Szeretnénk ennek jegyében naponta növekedni, lelkileg nemesedni, előre lépni úgy ezen a mai napon, mint az előttünk álló héten is. Segíts minket abban, hogy érezzük a tőled nekünk előlegezett bizalmat minden órában és add meg nekünk, hogy azok közé tartozhassunk, akik dicsőségedre vannak ebben a világban. Légy belső, lelki megújulásunkra és segíts minket, hogy mi is egymás új életét szolgálhassuk imádságainkkal és cselekedeteinkkel egyaránt. Tölts el minket vigasztalással és add, hogy bármi van is ebben a világban, csordultig lehessen szívünk tőled való örömmel. Így segíts minket a most következő héten munkánkban, családunkban, emberek között. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket.

Ámen.