Reformációk és reformáció (Ünnepi előadás)

Reformációk és reformáció

 

Ünnepi előadás Szentendrén, 2008. október 31-én
Gyermekkori emlékem, hogy október 31-én, reformáció emlékestjén nekünk, gyerekeknek nehezebb volt jónak lenni, mint máskor. Éspedig azért, mert ilyenkor kétszer olyan hosszú volt az istentisztelet, mint egyébkor szokott, hiszen a régi szokás szerint együtt ünnepeltek reformátusok és evangélikusok, vagyis nem csak egyetlen, hosszú igehirdetést kellett végighallgatnunk és közben „jónak” maradnunk, azaz nem csinálnunk semmit, hanem még egy hasonlóan hosszú előadást is.
Sajnos, nem tudom megígérni, hogy ez az előadás most sokkal rövidebb lesz – de törekszem rá. Reformáció emlékestjén ugyanis nem csak, hogy a reformációról fog szólni, hanem a címe egyenesen ez: Reformációk és reformáció! Jól hallották, reformációk és reformáció. Lehetséges-e az, hogy több reformáció is lenne, nem csak egy? Igen, éspedig több értelemben is.
Először is abban az értelemben, hogy a Luther elindította német reformáción kívül, amelynek hazánkban az evangélikusok az örökösei, számon tartjuk a Kálvin munkásságának köszönhető svájci reformációt is, aminek mi reformátusok vagyunk az örökösei. Azon kívül azonban ott van az angliai, 1324-1384-ig élt John Wyclyff által indított mozgalom is, amelyet elő-reformációnak hívunk ugyan, de ami már az akkor is szokásban lévő bűnbocsátó cédulák ellen szólalt fel, az igehirdetést nemzeti nyelven követelte és gyakorolta is, az úrvacsorát két szín alatt tartotta bibliainak, és azt igényelte, hogy a pápa ne legyen világi értelemben ura Angliának. Wycliff ezen kívül lefordította a teljes Szentírást angol nyelvre, és vándorló prédikátorok által terjesztette a vidéki lakosság között. Azt mondhatjuk tehát, hogy szinte valamennyi, általunk a reformációnak tulajdonított vonást magán hordozta másfél száz évvel Luther előtt.

Aztán még nem emlékeztünk meg a szintén angliai Wesley testvérek mozgalmáról sem, melynek kezdete az 1730-as évek végéhez kötődik. Ezt utólag “metodista mozgalomnak “nevezzük ugyan, amely azonban a maga megtérés és megszentelődés-központú hangsúlyával valójában teljessé tette a John Wycliff által a 14. században indított angol reformációt.

Úgyhogy, azt kell mondanunk, keresztyén értelemben is több reformációról beszélhetünk, azonban ma este ezen kívül még egy különösen is botránkoztató mondatot is meg kell hallgatnunk, nem csak egy hosszú előadást, amely így hangzik: A reformáció általános vallástörténeti jelenség, ami nem csak a keresztyén vallásban figyelhető meg, hanem a nagy világvallások mindegyikében.
Elmélyült tanulmányozással vesszük észre, hogy a különböző hagyományok történetében rendszerint van valahol egy kezdet, amit vallástudományi szempontból “alapításnak” lehet nevezni, s aztán az erre következő évszázadok vagy évezredek alatt a létrejött gyakorlatba beáramlik sok egyéb – egészen addig, amíg jön egy felébredés, ami azt mondja: nem innen indultunk, menjünk vissza a forrásokhoz, az eredeti, legdöntőbb igazsághoz. Retro ad fontes – ahogy a humanisták is vallották, vissza a forrásokhoz.

Ezt a visszatérést mindig a “lényegre koncentrálás”, tartalmi értelemben tehát  a sokszínűséggel szemben bizonyos szűkítés jellemzi – egyáltalán megkülönböztetésre kerül az eredeti és a járulékos, ezen kívül pedig megjelenik az etikai hangsúly, vagyis a kultusz ünnepi és hangulati elemeinek túlsúlyával szemben a mindennapi életben is megélt, vallási-hitbeli alapokon álló erkölcsiség válik a vallásos felfogás legfontosabb színterévé.
Két példát említsünk, pontosabban két és felet. Az egyik az ó-egyiptomi vallás, amelyben Echnaton fáraó a Kr.e. 1360-ban Amarnába helyezte át a székhelyét, ahol felépítette az Áton templomot, és monoteizmust, egy-isten hitet vezetett be. Az innen származó Áton-himnusz akár a bibliai zsoltárok egyike is lehetne, annyira kristályosan vallja az egy, igaz és teremtő Isten hitét. Echnaton halála után az ellenálló egyiptomi papság azonban még az emlékét is igyekezett kiirtani a “reformáló fáraónak”, és visszatért a maga asztrális sok-isten hitéhez, de az így elnyomott mozgalom is a lényegre-koncentrálás és az etikai hangsúly által volt jellemezhető.
A másik példa a hinduizmus, ahol a Kr. 563 táján született Sziddhárta herceg, más néven Gautama  megalapította Indiában a buddhizmust. A kultikus cselekmények, áldozatok és sok-isten hit ellenében egy belső megvilágosodásra, vagyis felismerésre építő, azt is mondhatnánk, lényegében intellektuális, bizonyos értelemben emberközpontúan koncentráló vallást hozott létre, hogy istenségnek a legtöbb buddhista ágazatban (bár nem mindegyikben) szinte már nem is jut hely, csupán emberi tudat-állapotokról van szó.

E két példa, bár más és más oldalról és más hangsúlyokkal, de mutatja, hogy „reformációnak” tekinthető vallási megújítás, amit lényegre koncentrálás és etikai hangsúly fémjelez, nem csak a keresztyénségben fordult eddig elő.
Úgy ígértem, két és fél példát hozok ennek alátámasztására. A „feledik” példa erre, ami még hátra van, két évvel ezelőtti élményem. Izraelből érkezett turisták bekopogtattak a parókiára, hogy ez talán egy reform-zsinagóga, mert látják, ki van írva a templomunkra a “református” szó. Mondtam, majdnem – de azért nem egészen. A zsidó vallásban is vannak ugyanis irányzatok, melyek egymással olyan típusú kapcsolatban vannak, mint a különböző keresztyén felekezetek egymással – sapienti sat. Egy amerikai reform rabbi-professzor mondta ortodox hittestvéreiről, mikor erről beszélgettünk itteni látogatásakor: az egy teljesen más vallás!
De ennek az ünnepi megemlékezésnek nem csak az a címe, hogy „reformációk”, hanem az is, hogy reformáció. Így, egyes számban. Igen, hiszen nekünk protestánsoknak valóban csak egyetlen igazi reformációnk van, éspedig a Szentíráshoz, mint hitünk egyetlen forrásához és zsinórmértékéhez való hitbeli visszatérés. „Solum verbum”, egyedül az ige, ahogy ezt a humanista-reformátori atyák latinul fogalmazott jelmondata kifejezi.

Egyedül az Ige, akiről azt énekeltük az előbb, hogy „…kőszálként megáll. Kérdezed, ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia. Az ég és föld ura, Ő a mi diadalmunk.” (390. dics. 2. vers) Reformáció tehát ott van, ahol Krisztushoz visszatérünk. Akár egészségesek vagyunk, akár betegek, akár éppen gazdagok és megelégedettek vagyunk, akár pedig éppen anyagi gondokkal küzdünk. Erre a fajta „lelki reformációra” történelmi léptékekben, népeket megmozgató módon a 16. században került sor a keresztyén Európában, és mi magyarok is akkor kaptuk az igéhez való visszatérést, ami – bízvást mondhatjuk – a „két pogány közt” sínylődő magyar nemzet életét is megmentette.

Ekkor készült az első teljes magyar nyelvű Biblia-fordítás, Károli Gáspár Vizsolyi Bibliája, amit a magyar emberek drága vigasztalásként szorítottak a szívükre, s ekkor születtek olyan énekek Tolnában és Baranyában, mint a török hódoltsági területen száznál több magyar iskolát alapító Sztárai Mihály előbb énekelt 254. dícsérete : „Mindenkoron áldom az én Uramat / kitől várom én minden oltalmamat.”
Akkor vagyunk méltó örökösei ennek a nagyszerű újjáéledésnek, ha mi is megkülönböztetjük a lényegest a lényegtelentől, és ha mi is erkölcsi cselekvéssé tesszük, amit számunkra az ige, vagyis Krisztus mond. Ehhez kívánok Szentlélektől való felbuzdulást, s ennek jegyében kívánok áldott elmélyülést reformáció estéjén minden szeretett,  megemlékező testvéremnek!