Igehirdetés 2005. január 23.

Régi dicsőségünk, hol késel?

 

Lekció: Agg 2,1-9
Textus: Agg 2,8-9  Jób 38,1-2

“Enyém az ezüst és enyém az arany – így szól a Seregek Ura. Nagyobb lesz e későbbi templom dicsősége, mint a korábbié volt, mondja a Seregek Ura, és ezen a helyen békességet adok.”

“Majd felelt az Úr Jóbnak a forgószélből és ezt mondta: Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszédekkel…?”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, úgy alkottad a mindenséget, hogy törvényei érvényesek mindenkor, te nem változtatod örök rendedet egyik napról a másikra. Bár magunk nem ismerjük az Univerzum minden összefüggését egészen pontosan, de tudjuk, jóságos és emberszerető Isten vagy, s számíthatunk hűségedre a világ kezdetétől végéig. Megvalljuk, sok bizonytalanság lakik bennünk, hisz “minden nap hoz új küzdelmet, vállainkra rak sok terhet…” Te azonban mindent kijelentettél számunkra Krisztusban, ami üdvösségünkhöz szükséges. Őérte kérünk, küldd el hozzánk a békesség és a megértés angyalát, akaratod teljesítőjét, hogy felfoghassuk, amit ma javunkra szánsz. Legyen Lelked és szereteted mindennél fontosabb számunka – ebben segíts most minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Általános vélemény, és ritkán hallani ezzel ellentétes hangokat, hogy az ember élete folyamatos lepusztulás. Az eleje még jó és érdekes, szokás mondani – aztán egyre felületesebbé és silányabbá válik, végül pedig, az öregkorban már egyenesen több benne a baj és a szenvedés, mint az öröm. Móricz Zsigmond egyszer azt írta, hogy élete első tíz évében többet élt, mint az összes többi évtizedben együttvéve. Kevésbé jeles szerzők mint ő, az ifjúságot, a tizenéves, huszonéves kort idealizálják, arra emlékeznek szívesen: azt emelik az emlékek oltárára, amikor nem voltak még felnőttek igazán s nem tartoztak felelősséggel senkinek, de élhették világukat. Komoly gondolkodók emlékeztetnek arra, hogy a felnőttkor mennyi kiábrándulást hoz és rámutatnak arra, hogy kiváló, nagy szerzők legkésőbbi műveiben mennyi csalódottság, ürességérzet és kiábrándulás szólal meg.

A régi, amire emlékezni lehet egy idő után sajátos fényben jelenik meg: lehámlanak róla a negatívumok, “csak a szépre emlékezünk” ahogy mondani szokás. Így aztán, amikor a maival összevetjük az elmúlt dolgokat sokszor azt mondjuk, amit a fogság után hazatért zsidók is, összehasonlítva a régi templomot meg az újat: ez semmi ahhoz a másikhoz, a régihez képest…

Aki látta még “régi dicsőségében” azt mondta a renoválás alatt álló, évtizedekre azonban elakadt, csak félig rendbe hozott templomról, hogy messze elmarad attól szépsége és dicsősége.

Hányan éreznek így ma is, őrizgetve élményeket: éveket és évtizedeket, amik jobbak voltak a jelennél – s szeretnének megint tizenévesek vagy huszonévesek lenni, hogy újra boldognak gondolhassák magukat! Mennyi dal szól az emlékekről – s megidézzük őket; ám hamar kiderül, soha vissza nem hozhatók, ha emlegetjük is őket, ha szeretettel gondolunk is rájuk – mert egyszer s mindenkorra mögöttünk vannak. Kétségbeejtő erőfeszítéseket tesz az ember, hogy visszaforgassa az idő kerekét – és nem lehet, az élet előre megy és nem visszafelé. Ami elmúlt nem jön vissza többé, bárhogy szeretnénk is.

Az ige, amiről ma együtt gondolkodunk, pontosan ezt mondja. Megszólal az Úr a próféta által és meglepődésünkre ezt mondja: tudtok ti olyan templomot építeni, aminek dicsősége nem hogy eléri, de messze meg is haladja az előzőét…! Nem kell visszaforgatnotok az idő kerekét, sem elmenekülnötök a múltba; nem kell emlegetnetek a “régi dicsőséget” – mert az én Lelkem köztetek marad! Légy bátor Zerubábel helytartó, légy bátor Jósua főpap, és legyen bátor az ország egész népe, dolgozzatok, mert én – veletek vagyok!

Ugye érezzük, mennyivel többet ér a jelen és a jövő minden lehetséges, még oly szép múltnál is, ha ő – velünk van! “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – mondja a Római levél, s mondták annyian már, éppen a magyar történelemben is: nekünk kedves, nagy történelmi személyek, Bocskai, Bethlen Gábor és a többiek. S valóban, ha ő velünk van és mi ővele, akkor nem kell a múlttal vigasztaljuk magunkat a sivár jelennel szemben, mert a jelen nem attól lesz fényes, hogy fiatalok és erősek vagyunk, sikereink vannak és éljük a világunkat, hanem attól lesz fényes és dicsőséges, hogy bent a szívünkben az ő Lelke ragyog! Ennél fontosabb nincsen. Ha a szívben Isten Lelke világíthat, akkor ott békesség és vigasztalás, erő és szeretet is van. Ahogy Goethe mondja:

 

“Ha merő fény bent az élet, nap nélkül is megleszünk;

amit megtagad az élet, szívünk nyújtja azt nekünk!”

 

És hogyne tagadna meg az élet tőlünk ezt vagy azt! Néha a jó emberi vonásokat, és irigykedve nézünk másokat, de jó nekik, hogy szerencsésebb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb természettel születtek… Máskor a sikert, az anyagiakat vagy éppen az egészséget – és azt látjuk, hogy másoknak több jutott ezekből. Igen, minden életből hiányzik ez, vagy az. Nincs teljesen boldog, hiánytalan élet, ami az e földi ajándékokat illeti, valami mindenhol hiányzik, lehetne belőle több vagy lehetne igazibb. De ezt az egyet, Isten Szentlelkét soha, senkitől meg nem tagadja az ég, ha valaki azt szív szerint kéri! “Ha ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak kenyeret adni, amikor azok azt kérnek tőletek, és nem követ adtok nekik, mennyivel inkább ad nektek a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik azt kérik tőle…!” (Luk 11,10-13)

Erre emlékezteti a templomépítőket is fogságból hazatértük után: ha én veletek vagyok, ha engeditek, hogy én cselekedjek általatok, és Lelkem ott lehet a szívetekben a falak építése közben, a várfalak erősítgetése és javítgatása közben – akkor szebb és dicsőségesebb templom épül majd, mint ami legszebb emléketekben egyáltalán ott lehet! E kétezer-ötszáz éves ígéretet mai nyelvünkre úgy fordíthatjuk, hogy Isten képes megújítani emberi életeket, függetlenül attól hogy azok tizenévesek, vagy éppen hazafelé tartók!

Ő meg tudta újítani a babiloni fogság megrázkódtatásán átmenteket – miért nem tudná ma is megtenni ezt az erkölcsi lenullázódáson átment, már saját magában sem bízó emberekkel? Azokat is, akik elvesztették a becsületüket, elvesztették a hitüket, olykor a saját vétkeik miatt – hisz Izrael is így került valamikor Babilonba! Vagy ezt a nemzetet itt, melynek a tagjai vagyunk és amely annyi sebből vérzik! Isten meg tud újítani közösségeket, családokat, emberi összetartozásokat. Tud olyan újat hozni, mint Jézus a kánai menyegzőben: a vízből bor lesz, az alacsonyabb minőségből magasabb minőség válik…! Nála lehetséges, hogy a bor, amit később hoznak az asztalra, nem hogy silányabb, hanem még jobb, mint az előbbi volt. Nála lehetséges, hogy valaki az élete útján hazafelé tartva nem sivárabb vagy éppen tisztátalanabb életet él mint azelőtt, hanem boldogabb, tartalmasabb és istenesebb életet!

Ezt a hitet akarja ápolni bennünk az ige Aggeusnál is: “Nagyobb dicsősége lesz a későbbi templomnak, mint a korábbié volt!”  Hittel higgyük, és ő  – megcselekszi!

A fogság utáni Izrael életében szólalt meg a bizonyosság, hogy Isten, aki őket megpróbálta a számkivetésben, s megtisztítva hozta onnan haza, nem csak az ő tulajdonuk. Nem egyetlen nép géniuszáról van szó őbenne, ahogyan azt még ma is sokan félreértik, hanem minden népek Uráról, a “Seregek Istenéről.” Neki olyan templom épül, hogy abba még a népek is elhozzák a maguk gazdagságát: a próféta már ezt látja. “Enyém az ezüst és enyém az arany, és a pogányok elhozzák ide kincseiket és ezt a házat megtöltöm dicsőséggel…” – hallottuk az előbb. Salamon templomának építéséhez Hirám tiruszi király is hozzájárult, amikor fenyőfákat és cédrusokat vágatott ki a Libánonon, és márványoszlopokat meg hozzáértő kőműveseket küldött apjának, Dávid királynak idejében. Ezt a dolgot hat évszázad múlva is emlegetik Izraelben, hogy volt egy pogány fejedelem, aki jó szívvel volt irántunk…!

Most ennél azonban sokkal többről van szó. Aggeus már bizonyos afelől: Isten nem csak az ő Istenük, hanem az egész embervilágé! Olyan Úrról van szó, akit felismernek minden népek, s elhozzák kincseiket az ő temploma építésére. Az emberiség nagyszerű egysége kerül a látomásba – amely hitben és szeretetben jön létre! Már nem egy törzsi istenről van szó, hanem arról, aki az “ég Seregeinek”, az egész istenvilágnak fölötte áll. Őt keresi az ember a világ kezdete óta: amit ő mond és tesz, az egyetemes igazság – valóban túl minden kételyen és okoskodáson.

Amit alkotott az “örök rend” – ezért aminek egyszer törvényt szabott az Univerzumban, azt nem változtatja. Ebben az értelemben “szólal meg” a Jób könyvében, amikor a forgószélből, ma úgy mondanánk, tornádóból – meghallja hangját az éppen a maga igazságát perlő Jób: “Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel…?” (Jób 38,1-2)

Valóban, nincs emberi beszéd, még a mai világ sok hangoskodása sem, amely elhomályosíthatná az ő örök rendjét. Beszélhetünk, vitatkozhatunk egymással, ám az örök rend attól még örök rend marad – s nincs, aki valaha is kitérhetne előle. “Benne élünk, mozgunk, és vagyunk” mondja Pál (Csel 17,28) – és milyen jó annak, aki békességben és szeretetben van a végtelenek Urával!

“Ezen a helyen békességet adok” hallottuk az ígéretet. Rá is fért az akkori zsidókra, hiszen irigy és féltékeny népek figyelték minden mozdulatukat. Beárulták őket a perzsa udvarnál, aminek éppen hűbérese volt Izrael, hogy azért építik a templomot meg a városfalat, mert el akarnak szakadni, pártot akarnak ütni a perzsa főhatalom ellen… Nagyszerű ígéret már a “békesség” is egy ilyen félig hadiállapotban élő népnek, itt valójában azonban  üdvösségről van szó. A két fogalom a Bibliában egy és ugyanaz. Ahol Isten áldást ad, ott békesség van az emberek közt. Barátságosak, jók egymáshoz, nem ellenségeskednek, szeretik és megbecsülik egymást. Ez az üdv egyik legfontosabb tartalma! Hagyjuk hát az ellenségeskedést, a gyűlöletet, a gyanakvást: Isten úgy akar nekünk üdvöt adni, hogy az békesség is legyen!

Ám a fordítottja is igaz. Ahol emberek már békességben vannak magukkal és egymással, ott föl tudják fedezni, hogy ez mindenestől a Feljebbvaló ajándéka: ő adja, közli az emberekkel mennyei békességét. (Jer 16,5  Ján 14,27) Az Úr szeretetének ajándéka, hogy tudunk megbocsátani, képesek vagyunk fölébe nőni a saját szívünk meghasonlásainak is. Ezek Isten legszebb áldásai, s ez a lélek üdvössége. Ahol ő uralkodik, ott dicsőségesebb a “ház” a legszebb régi emléknél is – éspedig ma, itt és most!

Ne féljünk hát az emlékektől, Isten ajándékai – ám sose higgyük, hogy ott az üdvünk, s az elmúlt dolgokhoz kell visszamennünk, hogy boldogok lehessünk. Veletek leszek, és az én Lelkem közöttetek marad! Legyetek bátrak és dolgozzatok: együtt, szeretetben, hűségben – s meglátjátok, ami így készül, velem és Lelkem erejével, az én jelenlétemben, az szebb lesz annál, mint a legszebb emléketek. A népek is fölismerik az egyetemes igazságot, és elhozzák kincseiket templomomba!

Ennek a megígért nagy és szép közösségnek előhírnöke a keresztyén egységtörekvés: háborúk és gyűlölködések helyett immár felekezetre különbségek nélkül együtt imádkozunk évente egy egész héten át. Legyen ott ennek öröme, szeretete minden hívő szívében! Ámen.

 

 

Fohász

Istenünk könyörülj rajtunk, hogy megtisztuljunk mindentől, ami csak elválaszt a Krisztusban való megszentelt élettől. Istennek Báránya, aki elveszed a világ bűneit, könyörülj rajtunk: munkáld az új életet, és teremts békességet a világban! Ámen.