Reménység ellenére reménykedni

Igehirdetés 2010. december 12.

Reménység ellenére reménykedni

Lekció: Ézs 9,1-11

Textus: Róm 4,18-19

„Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: Ennyi lesz a leszármazottad! Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már a saját teste, és Sára méhe is elhalt.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, hozzád fordulunk adventi szívvel, aki elhoztad nekünk az ember váltságát, kivásárolva a bűnöst a mélységből, és szabadulást hozva még azoknak is, akik már reménykedni sem tudtak. A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott, amikor eljött hozzánk Megváltó Urunk, Jézus Krisztus. Köszönjük neked ezt a végtelen nagy ajándékot, és azt kérjük, hogy hadd tapasztaljuk meg ma újra, milyen az, amikor te cselekszel ebben a világban. Megvalljuk, hogy éppen azok a dolgok hiányoznak belőlünk a leginkább, amiket a te Felkented hozott a világnak, a bölcsesség, az értelem, az erő, az istenfélelem, az igazság és a hűség. Ajándékozz meg most minket ezekkel, és tedd a csodát, hogy a te Lelked rajtunk is megnyugodva ilyen ajándékokban részeltessen most bennünket. Ámen.

Igehirdetés

Kevés olyan bizonytalan kérdés van az emberi életben, mint éppen az, hogy mit hoz a jövő. Ma különösen is nagy a bizonytalanság világszerte, mert olyan időket élünk, amikor az anyagi biztonságról, sőt még a gazdagságról is kezd kiderülni, hogy nagyon hamar semmivé lehet. Egész országok mennek csődbe egyik napról a másikra, emberek elvesztik a vagyonukat, az állásukat, olykor az otthonukat is, és ami tegnap még kényelmes és biztos volt, az holnap talán már nincs sehol. Mit hoz a jövő? Súlyos és jogos kérdés.

Adventi szívvel azonban mi nem is mondhatunk mást erre a kérdésre, mint azt, hogy számunkra a jövő a megígért Messiást, a Felkentet hozza, aki eljön hozzánk, mert nekünk ígéretünk van erre. A mi horizontunkat nem csak a csődbe menő és megsegített bankok és nagyvállalatok látványa tölti be, meg a hatalmas segélycsomagok, amikről a hírekben hallunk és amiket kamatostól kell majd mindenhol visszafizetni – mert mi látjuk, ha nem is most, és nézzük, ha nem is közelről – de azt a valakit, akit Isten küld nekünk. Róla szólt az előbb Ézsaiás próféciája, hogy egy vesszőszál hajt ki Isai törzsökéből, vagyis lesz majd egy olyan Dávid-házából való uralkodó, és erre lehet számítani, ez egészen biztos, akin az Úr Lelke lesz, aki istenfélő és a szegényekhez méltányos módon fog uralkodni, és igazság és hűség fogja övezni. Még a szava is elég lesz arra, hogy legyőzze a bűnt, olvassuk felőle. Mi csak rosszabb és jobb politikusokban tudunk gondolkodni, mert így ismerjük a világot, hogy végül is rajtuk múlik, milyen is az életünk. Itt azonban a jövő egész horizontját meghatározó, égi jövevényről van szó, akinek lelki kincsei minden ember szívéhez eltalálhatnak. Ez a dolog két és félezer éve is abszurdumnak látszott, ezért beszél a próféta „új vesszőszálról”. Tudjuk, hogy amikor kidől egy fa, akkor a törzse elkezd kiszáradni és korhadni, és egy idő múlva elporlik. Nagy ritkán azonban megesik, hogy a gyökerében maradt annyi élet, hogy egy szép új hajtás fakad onnan, amiről már úgy tűnt, hogy egészen élettelen.

Így volt Ábrahám is a maga százesztendős testével, és mégis a hit hősei között olvasunk róla, mert „reménység ellenére reménykedve hitte”, hogy sok nép atyjává lesz. Tegyük most ezt a mondatot gondolkodásunk fókuszába, mert itt valami olyasmi szólal meg, amire mindnyájunknak szükségünk van: reménység ellenére reménykedve hinni. Ha körülnézünk a világban, nem túl sok okot találni a reménykedésre, valóban „reménység ellenére” lehet csak reménykednie a keresztyén embernek. Nem látjuk a bölcsességet, az értelmet, az erőt, istenfélelemből sem túl sok sorjázik, az igazság és a hűség pedig kifejezetten hiánycikkek. Miért reménykedjünk mi „reménység ellenére”?

Azért, mert hitünk azt mondja, hogy a Messiás, vagyis a Krisztus igenis eljön. Voltak, akik csak messziről látták, évszázadokkal előbb már, aztán voltak, akikkel az utcájukban beszélgetett, és hallották a hangját, megérinthették a ruháját, és vagyunk, akiknek megígérte, hogy eljön hozzánk. Ennek a mostani adventnek is ez a lényegi tartalma – várjuk, hogy eljöjjön hozzánk az Úr. Olyan jó, hogy karácsony előtt mindig itt az advent, mert az ajándékozások szép családi napjai előtt ez az időszak mindig újra megtanít minket lelkiképpen az ő eljöttére is várni. Ha ugyanis mi tényleg azt kérdezzük, mit hoz a jövő, mi az, ami előttünk áll, akkor a válasz ez: ő eljön hozzánk, és saját magát hozza nekünk. A mi jövőnknek ez a legfontosabb tartalma. Fontosabb annál, hogy mi lesz a számláinkkal, fontosabb annál, hogy miként alakul a világválság.

Krisztus eljön azokhoz, akik valóban várják őt. „Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” – mondja nekünk. (Jel. 3,20) És ő nem ajándékokat ad, hanem önmagát. Aki őt valóban befogadja, annak ő a saját lényéből ad. Az ilyen ember élete kezd megváltozni, új dolgok jelennek meg az otthonában, mert ő a lényével együtt behoz oda egy sereg újdonságot. Hallottuk, mik ezek: jelen van az ő Lelke, aki bölccsé és értelmessé tud minket tenni. Vele együtt, ha valóban behívtuk őt a szobánkba, megjelenik a tanács és az erő, vagyis nem leszünk olyan tanácstalanok és nem maradunk olyan erőtlenek, mint nélküle lenni szoktunk. Újra megjelenik aztán az istenfélelem, ami nem azonos a vallásossággal. A vallásosságot le lehet talán tudni, de az istenfélelem azt jelenti, hogy folyamatosan és mindig a tudatában vagyok annak, hogy ő van, ő engem számon tart, fontos vagyok neki, és nekem ezért valóban csak olyasmit tanácsos tenni, ami nem méltatlan őhozzá. Aztán azt is hallottuk, hogy ha ő eljön hozzánk, ott megjelenik az igazságosság, vagyis nem fogunk külön mércével mérni magunknak és külön másoknak. Amit nem akarunk magunknak, azt nem fogjuk tenni másoknak sem, ez az igazságossághoz egyáltalán a belépő. Isten országába egyáltalán nem lehet úgy belépni, hogy valaki szereti és szólja a hazugságot. (Jel. 22,15) Aztán méltányosak leszünk a szegényekhez, akiknek még nálunk is kevesebb jutott, és ez nem csak anyagiakban értendő. Olyan lesz a beszédünk, mert az is megtisztul, amitől távolodik a bűn. És az igazságot kiegészíti még egy nagyon fontos dolog, a hűség. Hát ezeket hozza el nekünk az adventben közeledő Úr, aki megígérte, hogy nem hagy minket árvákul, hanem eljön hozzánk. (Ján. 14,18) Mi van tehát előttünk a jövőben? Egy ilyen Úr, aki önmagával együtt mindezt megadja nekünk.

Van azonban Ézsaiás próféciájának egy következő, és ha lehet, még nagyszerűbb ígérete is, ami szinte még hihetetlenebb. A farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, egy kisfiú terelgeti őket, a tehén a medvével legel. A csecsemő a mérges kígyó felé nyúl, és nem lesz baja. Ez a szürrealista ó-bibliai vízió arról szól, amikor az élet a természeti törvények fölé emelkedik. Egészen természetes például, hogy az embernek vannak vágyai és ösztönei, ezek akár nagyon erősek is lehetnek, amint az állatvilágban is megfigyelhetjük ezeket az ösztönöket – és íme, itt most arról beszél a próféta, hogy fölébe lehet nőni a vágyaknak és az ösztönöknek. Vannak bennünk is ragadozó ösztönök, ahogyan természetes volna, hogy a párduc elkapja magának a kecskét, és lám, eljöhet az, hogy együtt heverésznek. Vagy ezer mérgező dolog van a világban, mi is tudunk mérgezett szavakat mondani egymásnak, van rá elég példa, de az is eljöhet, mondja Ézsaiás, ahol az Úr Felkentje beléphet már a szobánkba, hogy a kisgyermek játszadozhat a viperalyuknál, mert nem kerülnek felhasználásra a dühből, irigységből, tapintatlanságból vagy egyszerűen a rombolás öröméből kimondott mérgezett szavak, hogy öljenek. Ilyen lendületet csak ott tud venni az élet, hogy valóban a természeti törvények fölé nőjön, ahol az Úr belépett már a szívünk ajtaján, és megszelídítette az elvadult ösztöneinket a jelenlétével.

Ez aztán tényleg olyasmi, amit még adventben is csak „reménység ellenére” remélhetünk. Tőlünk ugyanis valóban nem telik mindez, mert ehhez tényleg az ő személyes jelenléte szükséges. De ahol ajtót nyitnak számára, ott ő elvégzi bennünk mind ezt a hihetetlen munkát, és a lehetetlen lehetővé válik.

Végül a legszebb dolog marad, ami még egyáltalán következhet. Azt halljuk, hogy nem ártanak, nem pusztítanak szent hegyemen. Ez a „szent hegy” ma Jeruzsálem központjában a világ legfeszültebb négyzetkilométere, ahol hol kőzápornak, hol vérfürdőnek a tanúi lehetünk, zsidók és arabok néznek gyűlölettel farkasszemet egymással. Mert még nem tudják, hogy „boldogok a szelídek, mert övék” – éspedig nem zsákmány szerint, nem elfoglalt terület szerint, hanem „örökség szerint” – s hozzá nem csak az a vitatott négyzetkilométer, hanem „az egész földkerekség”, ahogy erre a megígért Messiás bennünket tanít a boldogmondásokban.

Miért és mitől lesz béke a szent hegyen? Isten ismeretétől. Amikor a földet majd úgy borítja be az ő ismerete, mint a tengert a víz, akkor nem ártanak többé az emberek egymásnak ezen a földön. És nem csak a Sion hegyén, hanem máshol sem, mert megismerték az Urat. Ez ilyen egyszerű. Ahol ismerik őt, ott béke van és jó szándék. Ott nem ártanak egymásnak, nem akarják kiszorítani egymást, nem akarják bebizonyítani, hogy a másiknak nincs igaza. Ahol megismerték az Urat, ott szelídség uralkodik, semmi más. Nem ártani, milyen egyszerűen hangzik, és mégis milyen kevés valósul meg belőle szerte a világban.

Hiszen tudjuk, hogy emberek a legkisebb mellőzést vagy figyelmetlenséget is képesek a legdühödtebb rágalmakkal viszonozni. Mert olyan jól esik valakinek a háta mögött rosszat mondani, ha ő tett valamit ellenem, vagy én azt gondolom róla, hogy tett ilyesmit. De ez mindig egyértelműen annak a jele, hogy nem vagyunk Isten ismerői, ami a Biblia nyelvén annak a hiányára utal, hogy a szívünk nem lett eggyé az ő Lelkével. „Ismerni” ugyanis a Bibliában annyit jelent, mint eggyé válni. Hát ez hiányzik ott, ahol ártanak egymásnak az emberek. Eggyé válni azzal, aki eljön hozzánk adventben. És sajnos a legrosszabbat is ismerjük, amikor már ez a dolog valóságos öröm, és emberek tudatosan és szándékosan azt keresik, hogy hol tudnak ártani egymásnak. Miért szokott így elmérgesedni az élet emberek körül? Mert csak magunkkal válunk eggyé, és nem az Úrral. Magunkat állítjuk, magunkkal foglalkozunk, önmagunkat mélyen átéljük, és nem leszünk eggyé ővele. Akkor pedig marad a régi nóta, ütök, mert engem is ütöttek, súsárlok, mert engem sem szerettek.

Jó lenne másféle ádventet ülni. Csendes várakozással hívni őt, aki eljövendő. Igen, ő azt várja, hogy eljöhessen! Kopogtat ajtónkon, szólongat minket. Érintéseket ad igéjében, nevünkön szólít, kimozdít bennünket a régi megszokásokból. Újra közel hoz nekünk egy karácsonyt, új ünnepet ad – hogy abban újat kezdjünk. Mennyi lehetőség! Ne hagyjuk veszendőbe menni.

Mert az advent akkor igazi, ha a Messiás maga jöhet közel hozzánk. Fölé eme a természet törvényeinek, saját véglegesnek tűnő természetünk törvényeinek. Megszelídítheti legvadabb ösztöneinket, s elvezet a szelídség áldásáig. Örömöm immár az, hogy nem ártok s nem pusztítok, mert megismertem az Urat. Kérjük segítségét, hogy reménység ellenére is reménykedve hihessük eljöttét:

„Az álmot űzd el, készen állj;
Krisztus nép, jön, jön a Király!”

Ámen.

Imádkozzunk!

Légy áldott, Urunk, hogy nem nekünk kell felmenni tehozzád az egek egeibe, hanem te jössz el hozzánk, földi emberekhez. Köszönjük az advent csendes várakozását, a jeleket és az üzeneteket, a kopogtatást ajtónkon, és azt, hogy nem csak a nevünkön szólítasz, de velünk is vacsorálsz. Mi nem tudunk életünk és természetünk törvényei fölé emelkedni, de nálad még ez is lehetséges. Te elhozhatod azt is, hogy tele legyen szívünk a te ismereteddel és ne ártsunk többé egymásnak, sőt szelíd szeretetben és méltányosságban éljünk. Nélküled mindezt csak reménység ellenére remélhetjük, veled azonban magától értetődő és egészen természetes. Segíts minket veled való egységre, amiből megújul az életünk és helyreáll a reménységünk. Gyógyítsad a betegeket testiekben, lelkiekben, segíts minket a ránk váró feladatokban az előttünk álló hét napjain, és adj mindnyájunknak áldott, téged váró adventi szívet. Ámen.