Restanciák pedig felszámoltassanak

Restanciák pedig felszámoltassanak

Lekció: 2Kir 23,1-14

Textus: 2Kir 23,21  2Kir 23,24

„Majd ezt parancsolta a király az egész népnek: Tartsatok páskát Isteneteknek, az Úrnak, ahogy az le van írva a szövetségnek ebben a könyvében.  Jósiás király megtisztította Júda országát és Jeruzsálemet a halottidézőktől és jövendőmondóktól, a házi bálványoktól és egyéb bálványszobroktól is, mindazoktól a förtelmes bálványoktól, melyek ott láthatók voltak. Így szerzett érvényt a törvény rendelkezéseinek.”

 

Önkényesen alkottam meg az igehirdetés címében szereplő felszólítást: Restanciák pedig felszámoltassanak. Kicsit úgy hangzik, mint egy királyi pátens címe a régi évszázadokból, de a kifejezés saját és eredeti. Legalábbis az egész interneten, a kereső szerint, ami híresen leleményes jószág „a keresett kifejezés egyetlen dokumentumban sem található.” Remélem, olvasóim lelkében annál inkább megtelepedik majd – lévén olyasmi, amit amúgy is mind szeretnénk megvalósítani. Nem is értem, hogy eddig hogy nem írták le. Ha lenne egyszer emberi kötelességek deklarációja (eddig csak jogoké van), akkor e kijelentés abban fő helyen szerepelhetne.

A restancia, mint tudjuk elmaradást jelent. Akad belőle sokféle: adóhátralék, rendesen sosem kitakarított lakás, megválaszolatlan levél, elmaradt beszélgetés, dzsungelhalmaz az íróasztalon, elvadult kert. „Restancia elmaradás hátán, és viszont” – ez így akár kedélyesnek is hangozhatna; ám ha például hátrahagyott pénzbeli adósságokról van szó – fizesse ki, aki akarja – az már erkölcsi kérdés. Nem illik adósságokkal hivatalt átadni, de még meghalni sem.

Ám nem csak az örökségként itt felejtett fizetnivaló dolga kérdéses, hanem mindenfajta elmaradás: leginkább azért, mert bénítóan hat. Elszívja erőinket, és lehúzó mágnesessége miatt nem vagyunk képesek azzá válni, akik és amik volnánk. A lélekre állandóan fogukat fenő szellemi hatalmasságok (Ef 6,12), melyek szándéka pontosan az, mint a mesében, hogy gyötörjék az embert és kiaknázva erőtlenségét, elvegyék „kincseit” – egyik kedvenc eszközüknek tekintik a behozhatatlannak feltüntetett restanciát. Most már úgyis mindegy, sugallják. Sokan hisznek is ennek, s hozzá sem fognak az elmaradások felszámolásához – aztán lelkileg valóban belevesznek rendezetlenségeikbe.

Pedig sosem késő felébredni. A bibliai Jósiás hat-hétszáz évvel Mózes után döbbent rá, hogy a Szövetség könyvében megőrzött törvény jó, s nem elvenni akar tőlünk, emberektől. Értünk van, azokat az igazságokat tartalmazza, amik megvédik életünket a romlástól. Az évenként előírt páska-áldozat például a feledékenységtől ment meg, attól, hogy veszni hagyjuk az egyszer már megszerzett szabad voltunkat. Igenis, újra és újra föl kell idéznünk Isten nagyságos tetteit! Különben fejünkre nő a hitetlenség – fiaskóink és tehetetlenségünk tudata könnyen elhomályosíthatja még az ő szabadító erejét is. Jósiás ezért királyi paranccsal felolvastatta a nép előtt a törvényt; eltakarították a bálványokat is, s újra megülték az egyiptomi szabadulás emlékvacsoráját.

Nem jött persze minden rendbe egyetlen intézkedésétől. Kétségtelen, hogy Jósiás „megtisztította Júda országát és Jeruzsálemet a halottidézőktől és jövendőmondóktól, a házi bálványoktól és egyéb bálványszobroktól is, mindazoktól a förtelmes bálványoktól, melyek ott láthatók voltak – így szerzett érvényt a törvény rendelkezéseinek” – de megtisztulni csak saját maga tudott, ennyi volt az ő hatalmában. A nép egésze az emberek egyenkénti megtisztulása révén újulhatott volna meg, ám ennek mértéke a történelem tanúsága szerint ritkán éri el a legjobb elöljárókét – itt is ez volt a helyzet. Pedig lett volna hova felzárkózniuk. (2Krón 34,2-3)

Mi volt a baj a bálványokkal, meg a halottidézőkkel és a jövendőmondókkal? Az, hogy kiszolgálták ugyan az ember pszichés igényeit, az abban rejlő homályos vágyakat, de közben elzárták előle az élő Isten előtti őszinte megállást s az abból fakadó erkölcsi növekedést. Ál-útra terelték az embert azzal a tudattal, hogy „nekem van vallásom”, tudniillik vannak projekcióim, él a pszichém – miközben megfosztották legfőbb kvalitásától, a tényleges nemesedéstől. Egy hindu istenség tiszteletére évente ma is ünnepi felvonulást rendeznek követői egy távoli Csendes-óceáni szigeten. Ilyenkor kifestik az arcukat, majd jókora ezüst nyílvesszővel keresztben átszúrják. Az egyik oldalról behatol, a fogak közt, a nyelvet átszúrva áthalad, és a másik oldalon kijön. A hallgatást és megtisztulást jelképezi, mondják. Ilyen állapotukban aztán ünnepi menetben tánccal kísérik bálványszobrukat a szentélyig.

Akár megindító szimbólumnak is tekinthetnénk ezt az arc-átszúrást, de Teremtőnk bizonyosan nem azért adta testünket, hogy rongáljuk: úgy jó az, ahogyan ő megalkotta. Meg lehet tanulni, sőt meg is kell, fegyelmezni beszédünket az arcunk fizikai átszúrása nélkül is – a „vallás”, főleg a magunk választotta rítusok (Csel 14,16   Róm 1,23) a magas szellemi-erkölcsi követelményeken kívánnak enyhíteni, a maguk „nehezebbnek” tűnő útjával is mindig könnyítést adva. Még az arcunkat is könnyebb átszúrni, mintsem a nyelvünket, ezt a „fékezhetetlen gonoszt, mely teli halálos méreggel” (Jak 3,8-10), megregulázni. A belső előrelépés a világon a legnehezebb dolog, nem is megy Isten irgalmas segítsége nélkül: rítusok és hagyományok pedig esetleg éleszthetik, de sosem helyettesíthetik. S hányszor látni, hogy mégis ekként funkcionálnak.

Jósiás idejében (Kr.e. 648-609) a nép „restanciájának felszámolása” abban állt, hogy vegyék újra komolyan az egyiptomi szabadulás emlékét. Nekünk, magyar reformátusoknak is vannak közös restanciáink: bűnbánat sok mulasztásunk és tunyaságunk felett (tessék elolvasni Szabó Dezső „Elsodort falu”-ját, Szabó Páltól a „Keresztelő”-t, vagy Móricztól a „Forr a bor”-t), de lehetne okulásunk a tiszta távozók életpéldáiból is. Akadtak nagyszabású helytállások – nevezetes névtelenségben – az egyébként iszonyatos 20. században is.

De tekintsük most egyéni ügyeinket, hiszen valójában azok vannak a hatalmunkban. Restanciánk lehet mindenekelőtt egy sor testi dolog: lakásunk rendje, a fiókunkat megtömő lim-lom, fölösleges ruhadarabjaink rászorulóknak el nem juttatása, sőt, még egészségünk elhanyagolása is. Dolgok és tárgyak, amik nincsenek helyükön. Fiatalok tréfálkoznak olykor, hogy az öregek már csak a vérnyomásukról tudnak beszélgetni – jogos. Ám akinek nincs rendben a vérnyomása, annak a nemesebb szervei, a szív, tüdő, vese, máj, stb. („tárgyak”, amiket esetenként dobozban visznek) időnap előtt elhasználódnak és tönkremennek. Aztán mi következik? Ahogy mondani szokták sajnálkozva: „pedig még élhetett volna…”

Súlyosabb kategória ennél a lelki restanciák ügye. Elvadult, kavargó érzelmek, szokássá lett vádaskodás, a szívben megtűrt vak sóvárgás – és mind, a többi. Az ember lelke sokrétegű dolog; gondoljunk arra, hogy álmunkban hányszor járunk pincében vagy földalatti járatokban; de ide tartoznak a félhomályban vagy éjszakai sötétjében zajló álom-jelenetek is. Nagy mélységek laknak bennünk, több szinten. Bizony, olykor még a harag és a düh is megtenyészik, egyéb negatívabb görcsökről most ne is szóljunk: ezek mind-mind a belső élet gondozatlanságának jelei. Olyan restanciák, amiket rendre kívülállókkal hozunk összefüggésbe – holott magunk hívtuk be azokat az életünkbe, és nekünk is kellene elengedni őket.

Nehezebb kérdés már a másokban keltett düh és harag. Ezek egy része tényleg nincs a hatalmunkban, mert valaki másnak van rá „szüksége” – bizonyos része azonban igen. Jézus a mi felelősségi körünkbe tartozó részről mondja: „Ha ajándékodat az oltárra viszed, és megemlékezel róla, hogy a te atyádfiának panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, menj el, és békélj meg a te atyádfiával, és azután vidd fel ajándékodat.”  (Mát 5,23-24) Aki e nemes álláspontot érti és magára nézve kötelezőnek tekinti, annak az embertől megközelíthető legmagasabb szintek válnak elérhetővé.

De van még a világon „szellemi” restancia is, s ez a legproblematikusabb. Itt már nem tárgyakról, nem is a lélek örvényeiről és hullámzásairól van szó, a szubjektív érzelmek, szorongások és sejtések világáról, hanem magáról az igazságról. Kevés szóval éltek annyit vissza, mint éppen ezzel. Mégsem szorul magyarázatra; mindnyájan tudjuk, éspedig iskolázottságtól és hagyományoktól függetlenül, hogy az igazság örök – s mint ilyen, nem is lehet más, mint való, tiszta és biztos. Elhibázott bármilyen ideológiával vagy pártállásból következő állásfoglalásokkal összetéveszteni – ezektől sürgősen meg kell tisztítani.Amíg ezt meg nem tesszük, egy tapodtat sem léphetünk előre.

Nincs is más dolgunk, mint az igazsághoz visszakapcsolódni. De hol találjuk meg? Krisztusban, mert az örök szeretet ezt így, és nem másként akarta. Nála jó helyen van – mert mi emberek így mind hozzáférhetünk. Ha keressük, akkor hallhatjuk, szemeinkkel láthatjuk, szemlélhetjük, kezeinkkel tapinthatjuk, Aki kezdettől fogva volt – az Életnek Igéjét! (1Ján 1,1) Minden egyéb hozzá képest lényegtelen: aki őt megtalálta, az utat és életet is meglelte. (Ján 14,6)

Ha pedig ez így van, akkor minden szellemi formálódásunk egyedül érvényes kristályosodási pontja Krisztus; azaz vele összefüggésben kell újragondolni és átrendezni az életünket. Ez az igazán nagy restanciánk. Olyan léptékű dolog, mint amikor egy lakást tényleg alapjaiban átrendeznek: a falakat, ajtókat máshová teszik – nem beszélve a bútorokról, a polcokon a könyvekről, sőt, az ott élők szokásai is lényegük szerint megváltoznak.

 

„Ahogy a virág hervad, s ahogy hátrál
Az ifjúság az öregségnek, minden
Életfok, bölcsesség adott koránál
Tovább nem tarthat, reménye se futja.
Legyen kész, hogy búcsúzzék s újra kezdjen
Mindig a szív, melyet az élet elhív,
Hogy szilárdan, fájdalom nélkül tudja
Megkötni bármikor egy új kötésünk.
Mert minden indulásban varázs rejlik,
Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk.

Teret tér után szelünk át lobogva,
Ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk;
A világszellem nem bilincset rak ránk:
Feljebb akar emelni fokról fokra.
Alighogy elfogadtunk otthonunkul
Egy életkört, reánk fekszik a restség,
Csak aki kész, hogy felkel s útnak indul,
Bénító nyűgöket csak az törhet szét.

Tán halálos óránk is minden
Ifjítóbb új teret terít elébünk,
Örök hívó szót küld az élet értünk…
Hát rajta szív, búcsúzz, a gyógyulás vár!”   (Hermann Hesse: Lépcsők)

 

Ilyen elszánás nélkül a restanciák sosem „számoltathatnak fel.” S bár mi nem világszellemnek hívjuk a Segítőt, azért értjük H. Hesse-t is, és abban is egyetértünk vele, hogy a megújulás ennek a nagyon nagy erőnek ajándéka. Kivált, ha gondolatokról van szó, mert ott ortodoxia vagy Szentlélek az alternatívák. Beszélhetünk mi elvileg pontos tanokat, recitálhatjuk a megtanult leckét hibátlanul – ha nincs Szentlélek, akkor semmi sincs. A „restanciák felszámoltassanak” itt ér igazán életformáló területre: valaki vagy figyel az Úrra, vagy pedig meghalt szellemi tekintetben.

Ennek az újulásnak titka a szív érzékenysége – az örök Szeretet pedig a maga fensőbb tudásával mindig gondoskodik a törékeny cserépedényben méltó tartalomról. (2Kor 4,7) „Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul.” (2Kor 4,16)

Tudjuk jól, hogy minden elmaradás lehúzó erő. A testiek, a lelkiek is, de leginkább a szellemi, ha úgy tetszik, hitbeli restanciák. Határozzuk hát el, hogy hozzákezdünk felszámolásukhoz. Egyetlen lépés itt annyi, mint ezer mérföld. Megváltónk mindent odaadott érettünk: felvitte adóslevelünket a keresztfára. (Kol 2,14) Ezért a válasz áldozatára kevesebb nem is lehet: „Restanciák pedig felszámoltassanak!” Így is legyen – és meglátjuk, amint csak hozzákezdünk, könnyebb lesz a szívünk. Ámen.

 

Imádság

Istenem, átláthatatlan az élet a te világosságod nélkül. Adj kedvet az újrakezdéshez, az elmaradásoknak pedig naponkénti törlesztéséhez. Felderül a szívem, ahogy megértem, még ez is a te kegyelmed ajándéka – holott az én helytállásomban valósul meg. Adj erőt, hogy mindenkor azt cselekedhessem, ami a dolgom! Ámen.