Sára és Hágár drámája

Igehirdetés 2009. augusztus 16.

Sára és Hágár drámája

Lekció: 1Móz 16,1-16

Textus: 1Móz 21,9-21 Gal 4,21-28

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy ma is sokkal több megköszönni valónk van, mint amit kérnünk kellene tőled. Áldunk mind azért a jóért, amiben részeltettél bennünket, életünkért, egészségünkért, otthonunkért és szeretteinkért. És áldunk téged azért a számtalan sok ajándékért, amivel elhalmozol bennünket. De megvalljuk, hogy nagyon gyakran méltatlanul bánunk azzal, amit tőled kapunk, életünk idejével. Megvalljuk gyengeségünket, azt, hogy messze vagyunk az állapottól, hogy büszkén fölemelhetnénk a fejünket akár csak egymás előtt is, nem hogy előtted. De tudjuk Urunk, akár milyen messzire is szakad egy lélek tőled, amíg itt vagyunk a földön, van visszatérés tehozzád. És azt is te mondtad nekünk igédben, hogy kedvesebb előtted egyetlen megtérő, mint kilencvenkilenc igaz ember. Segíts most minket visszafordulni, és újra közeledni hozzád. Áldunk téged a mostani óráért, ami annak a jele, hogy te magad is közeledsz hozzánk. Segíts most minket, hogy méltó módon tudjunk neked erre válaszolni. Áldd meg ezt az órát tőled való áhítattal, élő igével, lelki kenyérrel és mennyei üzenettel.  Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

Gyakran tapasztalom, hogy emberek leteszik az Ószövetséget, mert nem értik. Leteszik, mert olyasmiket találnak benne, ami kikezdi a köznapi értelem világát és a megszokott hitet. „Zökken” az ige s némelykor azt kérdezzük, hogy hát így élnek Isten gyermekei?!  Miért van ez egyáltalán benne a Szentírásban? S ha benne van, hogyan ige, hogyan üzenet? Az én tapasztalatom azonban az, hogy a legdrágább üzenetek éppenséggel ott vannak elrejtve, ahol “zökken” az ige, ahol kikezdi köznapi gondolkodásunkat. Ahol azt követeli tőlünk, nőjünk csak fel az értelméhez, jussunk komolyabb, mélyebb fölismerésre, találjunk összefüggéseket, sőt, ami a legfontosabb, rendezzük át az életünket. Ez soha nem könnyű dolog. Isten igéje, ha valóban az,  mindig értelmezést provokál, mindig rákényszerít arra, hogy küszködjünk, megértsünk, valahogyan állást foglaljunk, és főleg elhelyezzük magunkat abban a lelki összefüggésben, amit elénk tár. Végeredményben pedig arra, hogy eljussunk valahonnét valahová: Isten nélküli állapotunkból a vele találkozásig, sőt egészen az eggyé válásig.

Azt olvassuk, hogy Ábrahám elküldi otthonról a szolgálóját, Hágárt a pusztába, akit pedig feleségévé tett, aki gyermeket szült neki. Azt mondjuk, kegyetlenség, sőt, maga Ábrahám is így érzi. Miért írták ezt meg nekünk a Szentírásban, mit akar itt az ige?

Leghelyesebb, ha onnan indulunk, hogy hajlamosak vagyunk mások bajait lekicsinyelni. Talán most is megrándítjuk vállunkat és azt mondjuk, egy meddő asszony fájdalma? Sárának nem született gyermeke? Majd megszokja, mi dolgunk ezzel. Pedig nem csak az ókorban, hanem ma is mindig megrendítő üzenet egy gyermek születése arról, hogy Isten szereti az életet, amit ő teremtett. Gondoskodik folytonosságáról. Ahol ez a folyamat megtörik, ott egy fontos láncolat szakad meg. Mindenki tudja, aki szült gyermeket, és az is, aki édesapává lehetett, hogy csodálatos dolog szülővé lenni. Nagyszülők pedig kivált érzik ezt, mikor már nem az ő gondjukról van szó, hogy milyen nagy dolog is az élet folyamatossága. De azoknak az asszonyoknak fájdalma, és azoknak a férfiaknak fájdalma is, akiknek nincs test szerinti leszármazottja, a legtöbb ember előtt ismeretlen. Egy családban sok-sok éves küzdelem és reménykedés után egyértelművé vált, hogy nem lehet már saját gyermek, s akkor örökbe fogadtak. Láttunk már ilyet. De ők nem egyet, hanem hármat fogadtak otthonukba. Nem ők szülték ezeket, de mégis úgy nevelik őket, mint a saját gyermekeiket – ragyogó életpélda. És ennek, meg más imponáló élet-példának tövében olyan szégyenletes, hogy Sára meddősége felett könnyen napirendre térünk. Mint ahogyan könnyen napirendre térünk azon is, hogy valakinek éppen családi gondjai vannak, valaki most éppen elvesztette az állását, valaki fél valamitől, amely görcsöt képtelen magában feloldani. És napirendre térünk afelett is, hogy vannak embertársaink, akik elvesztettek valakit, hitvest, szülőt, talán gyermeküket, valakit, aki nagyon fontos volt számukra. Állítson most meg minket a meddő asszony, Sára fájdalma. Gondolkozzunk el, mennyivel inkább oda kellene figyelnünk egymás megfosztottságaira, a bajban lévő, a küszködő, a teher alatt lévő embertársaink érzéseire. Mert Isten odafigyel, a történet ezt mondja.

Ám ahogy jövünk közelebb, és a bibliai kamera egyre inkább közelképeket mutat emberi arcokról, látjuk, hogy ezek nem tökéletes, nem hibátlan emberek. Ábrahám, aki „minden hívők atyja”, hiszen a keresztyéneken kívül a zsidók és muzulmánok is atyjuknak nevezik, ez utóbbiak ugyan Ibrahim néven – hitből cselekedett. Hitből hagyta oda városát, rokonait, földjeit, és ment arra, ahová Isten hívta őt. Azért hívjuk minden hívők atyjának, mert arra ment, amerre az Úr vezette őt. Egy engedelmes lélek, akinek a hit nem csak dekoráció az életében, hanem sorsformáló útmutatás. És mit látunk a családjában? Embereket, akik éppen olyan irigyek tudnak lenni, mint bárki más. Sára csak még boldogtalanabbá válik, amikor azt látja, hogy Hágárnak, a szolgálónak lesz gyermeke, pedig ő akarta így.  Persze, nem örököst akart ő Ábrahámnak Hágártól, hanem mágikusan gondolkodva azt hitte, ha egy valaki szül a házban,  szülhet utána majd egy másik is. Hágár szemében pedig, amikor tudatára ébred, hogy az ő fia Ábrahám örököse és életének folytatója lehet, nincs többé becsülete úrnőjének. A két asszony vetélkedésében aztán látjuk, hogy az irigység mit tud művelni. Ma is családokat túr szét egy-egy örökösödési ügy, mert nem tudnak méltányosan és  megértésben megegyezni, néhány négyzetméter felett perre mennek testvérek, hogy aztán élethossziglan ne is fogadják egymás köszönését. Pedig ugyanannak az apának és anyának gyermekei volnának. Az irigység indulatot és gyűlöletet kelt, sőt még gyilkosságok is származnak belőle. Mert a másiknak van valami, ami nekem nincs.

A birtokló életforma jelszava, hogy az vagyok, amim van. Ennek pedig még az írmagját is ki kellene irtanunk magunkból – azt a téves és kártékony hitet, hogy annyit érek, amim van. Igaz, nagyon mély, szinte az állatvilágig nyúló gyökerei vannak ennek az ösztönünknek. A majom-csemete anyjába kapaszkodik, amelyik ágról-ágra lendül vele, és így maradhat kicsinye életben, de az embergyermek is megragadja már egy hetes korában is, amit kezébe zárhat. Az ún. fogó-reflex olyan erős, Teremtőnk beleépítette ezt létezésünkbe, hogy a pár hetes csecsemő markába zárja az odatett ceruzát, aminél fogva aztán akár fel is lehet emelni őt, elbírja a saját súlyát is. Bizony, nagy úr a megkapaszkodás! Végigkíséri életünket, és erre épül aztán sok minden emberi kapcsolatainkban is, más területeken is. De sajnos, erre épül a már említett, erkölcsi értelemben vett birtokló életszemlélet is. Az irigység egyik legfontosabb ellenszere ezért ez, hadd fogalmazzunk ilyen egyszerűen – nem kapaszkodni! Nem hinni, hogy amit megragadtam, abban van az életem.  Tudni kimondani, hogy “engedem”. Mert nem annyit érek, mint amennyim van! Igenis, értékes vagyok akkor is, ha semmim nem volna, hiszen Isten a teremtéskor nem kevesebbet oltott belém, mint örök Lelkének lángját!  Ez az én igazi értékem, nem pedig az, ami a kezemben van. Krisztusban újra a miénk a paradicsomban elvesztett örök életünk, hiszen „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrása lesz benne.” (Ján. 4,14) A lángot nem csak megkaptuk, hanem visszük tovább a halálon át is.  Vagyis nem a földhivatalban lévő lapon van bejegyezve, milyen gazdag valaki. A mi gazdagságunk Krisztusban van, s mindnyájan annyit érünk, amennyiben ő lakik bennünk.

Mainapság sok szó esik arról, hogy az igazi élet annyi, mint természetesen élni. Hajviseletben, étkezésben, gyógyászatban, még a közlekedésben is lassan üdvértéke lesz ennek a szónak. Vissza a természethez, hangzik Rousseau után a sokadik hullámban. Pedig az igazság az, hogy a természet sem makulátlan. Amit magunk előtt látunk, az nem az eredeti teremtettség – az ember magával rántotta. Amint kezd megjelenni a természetben a pislákoló tudatosság, már ott van hozzá a tettetés és a hazugság is. Pávián-csordában figyelték meg és filmezték le, amint egy nőstény fél óra alatt tett meg két métert, hogy elkerülje a domináns hím tekintetét (amely vigyáz a csorda nőstényeinek erkölcseire, saját magának fönntartva őket) – hogy bejusson egy szikla mögé, ahol egy idegen fiatal hím kurkászta aztán a szőrét, ami a gyöngédség jele. Ez a fél órás, óvatos helyezkedés meggyőzte a kutatókat arról, hogy már az állatvilágban is jelen van a tettetés és a hazugság. De egy másik példa is bizonyítja ezt, ami már rajzfilmbe illik: egy családban bent élt a kutya a szobában, és nagyon szerette az egyik fotelt tartózkodási helyül, amit azonban a család nagy fia foglalt éppen el. A kutya egyszer csaholva, kaparva az ajtóhoz szaladt, jelezve, hogy ki akar menni. Amint azonban a fiú felállt a fotelből és kinyitotta neki az ajtót, az azonnal megfordult és a fotelban termett, boldog farok-csóválással jelezve, milyen elmés is volt ő. Mert a természetben, amit mi idealizálunk és tisztának, romlatlannak gondolunk, nem csak a tervkészítés, a gondolat, a „szellem” zsengéi jelennek meg a magasabb szintekre érve, hanem azonnal ott a tettetés, a trükközés, a hazugság és az eltagadás is. Ne legyenek hát illúzióink. Nekünk, embereknek nem is annyira a természethez, sokkal inkább a teremtő Istenhez kell visszatérnünk, mert ott újul meg az életünk.

Azt látjuk, hogy a két asszony, Sára és Hágár az érzelmeikre hallgatva, „természetesen” élnek, és ezekre az érzelmeikre hallgatva bontakozik ki drámájuk is. Büszkék gyermekükre, ragaszkodnak hozzájuk, és irigykednek, amikor másnak van, nekik nincs – s ami mindebből következik, azt kérdezteti velünk, vajon tényleg csak az volna a dolgunk, hogy mi is térjünk vissza a “természethez”, és akkor minden rendben lesz? Bizony, nekünk inkább az élő Istenhez kellene visszatérnünk. A pusztán animális létezés elég az életben maradáshoz, a faj fenntartáshoz, és ez is mind nagy dolog – de önmagában nem elég a lélek békességéhez és üdvéhez. Ennyit az irigységről, a mögötte rejlő megkapaszkodásról és birtoklásról, amiktől annyiszor üdvünket reméljük.

Végül még egy pont, ahol fontos üzenetre lelhetünk. Ezek az emberek, akár milyen gyarlók, erőtlenek, irigyek, mégis csak hallgatnak Istenre. Még Hágár is, akitől nem várnánk, hiszen kívülálló, egyiptomi származású, azon kívül egy szolgálólány, senki más – mégis, egymás után kétszer is meghallja, amint az Úr megszólítja őt.  És ez nagyon fontos mozzanat. Ábrahám is szinte folyamatosan beszélget Istennel, vagyis imádkozó ember. Mindnyájan el-elbuknak ők itt és ott, de az életük döntő pillanataiban mégis figyelnek Istenre. Ebben előttünk járnak. Hágár is meghallja a szót, amit Isten küld neki, és “engedi”, hogy az a szó, az ige kinyissa szemét. Így látja meg a forrást, hogy aztán gyermeke vele együtt életben maradjon, pedig már minden kilátástalannak tűnt. Az a menekvés Hágárnak és gyermeke számára, hogy ez az asszony meghallja az Úr angyalának szavát, és aszerint is cselekszik. Kálvin János tanítványaiként, hiszen mi, reformátusok mind azok vagyunk, az idén ünnepeljük nagy reformátorunk születése ötszázadik évfordulóját. Ő azt tartotta, hogy Isten igéje mindennél fontosabb, egyedül fontos – solum verbum – és így lettek a svájci reformáció egyházai, köztük a mi magyar református egyházunk is az „ige egyházává”. Ezt hirdetjük, ezt olvassuk, mindig ez van a középpontban – még a templomban is a szószék van a fő helyen, ahonnét ez szólhat hozzánk.

Ebből az igéből merítve pedig még egy Hágár példája is erőt ad, aki először visszament megalázkodva úrnőjéhez, mert Isten ezt mondta neki, aztán pedig, megint csak az igére figyelve megtalálta a forrást, amiből élete lett neki és gyermekének is. Milyen nagy dolog lenne nekünk is megpillantani a forrást, ahonnan erőt és életet meríthetünk!

Íme, az ige nagyszerű távlata. Pál apostol egyenesen úgy értelmezi, hogy az egyik asszony az egyik szövetség, a törvényé, ami még szolgaságra szül, a másik pedig Krisztusé, amely a szabadságra szül. A szolgálónak kötelessége szolgálni, nem tehet mást, törvény alatt él – a feleség azonban szabadon, örömmel végzi munkáit. Le ne becsüljük az Ószövetséget, és a benne megjelenő “törvény alatti”, hágári magatartást. Lám, milyen egyszerű, mégis milyen fontos üzeneteket tartalmaz az ő élete is. Azonban látnunk kell, hogy vannak szintek, és Sára élete már egy magasabb minőséget ábrázol ki. Ami azt jelenti, hogy nekünk is lehet előre lépni, magasabbra, akár ezen a nyári vasárnapon is. Növekedhetünk az Újszövetség irányába, amelyre hívattunk is, és amiről soha nem tudunk eleget. Pedig itt van jele a homlokunkon, mint megkeresztelt emberek homlokán, amely jelből mindnyájan sokkal több életet meríthetnénk, mint általában szoktunk. Megkeresztelt ember vagyok!  Nézzük csak meg Dantét az Isteni színjátékban, milyen sokat jelentett ez neki  (I. 4. és III. 25.)

Segítsen bennünket az élet Ura, hogy megnyíljon előttünk az Ószövetség, valamennyiszer csak olvassuk. Fedezzük fel, mennyire az Újszövetségre mutat, és abban nyílik meg igazi értelme számunkra. Amikor pedig az Újszövetséget olvassuk, emlékezzünk, hogy az mennyire benne gyökerezik az Ószövetségben. Jézusunk szavainak többsége ószövetségi idézet zsoltárokból, prófétákból! Milyen távol van az ige és Krisztus ismeretétől, aki megveti az Ószövetséget, vagy az Ószövetség népét! Hiszen az Ó és Újszövetség olyan mélyen összetartoznak, mint a fa gyökere és a fa törzse, ágai és gyümölcsei. “Ne kevélykedjél…nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér hordoz téged!” (Róm. 11,18) Segítsen minket Urunk, hogy ezeket a szinteket valóban lelki haszonnal értsük, szeressük, és lélekben újra és újra bejárjuk! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy szeretetben hordozol bennünket, hogy végtelen a te jóságod és türelmed. Bocsásd meg nekünk a sok érzéketlenséget, amivel semmibe vesszük egymás bajait. Könyörülj rajtunk, hogy mindig idejében észrevegyük a szívünkben lakó irigységet, és azt is, hogy azzal mérjük magunkat, amink van, hiszen mindig vannak, akiknek több jut valamiből, mint nekünk. Segíts minket, hogy inkább örülni tudjunk azon, hogy másoknak jól megy a sora, hogy megajándékozottan élnek, és add, hogy szeretetben és méltányosságban tudjunk gondolkodni, észrevéve bajban lévő társainkat. Köszönjük Urunk, hogy szólsz hozzánk, és a te igéddel újra értelmezed életünket. Köszönjük, hogy a rosszból is jót hozol ki, ahol csak megértik a te igédet. Add meg nekünk, hogy ez így lehessen a most következő hét napjain. Könyörgünk egy testvérünkért, aki nagy bajban van, küszködik a saját gyarlóságaival. Hallgasd meg imáit és a mi ő érette mondott imáinkat is. Hozd ki a mélységből, tisztítsd meg életét, ültesd magad mellé, ahogyan te is győztél, és az Atya jobbjára ültél. Kérünk, Urunk az országért, ahol élünk, és amely ország ezen a héten nemzeti ünnepet ünnepel. Add meg nekünk, hogy tanulhassunk mind abból, ami elmúlt, a szép példákat követve, a bűnökből és következményekből pedig okulva. Segíts meg mindnyájunkat életünkben, munkánkban. Adjál áldást a pihenőkre, és mindnyájunkat szólongass újra és újra áldott, szent igédben. Ámen.