Sebeink jelentőségéről

Igehirdetés 2017. január 8.

 

Sebeink jelentőségéről

 

Lekció: Zsolt 38,1-23

Textus: Zsolt 38,6

„…elgennyesedtek sebeim oktalanságom miatt…”

 

Nálunk a hegyek általában földdel és fákkal szépen borítottak, más országokban azonban sokfelé sziklásak. Ott láthatjuk, micsoda sebeket hagy a szél, a víz és a fagy a hegyek oldalában. Ritkán gondolunk rá, mikor síeléskor vagy kirándulva szeszélyes formájukban, ormaikban gyönyörködünk – mennyi seb, ami idővel keletkezett! És keletkezik ma is, mert a folyamat nem állt meg. Omladékok, megfejthetetlen formák, lezuhant kőhalmok és hiányok jelzik, hogy az idő kikezdi a legkeményebb sziklákat is.

 

Testvéreink ők, a hegyek, amint hordják évezredes sebeiket. Így nézzünk rájuk mindig, amikor gyönyörködünk szépségükben. S gondoljunk arra, ha ők fenségükben és évmilliós magasságaikban nem sebezhetetlenek, mennyivel inkább azok vagyunk mi, asszonytól született, rövid életű emberek! Nincs szükség persze arra, hogy életünk sérüléseivel főfoglalkozásban szenvelegjünk, ám elhanyagolásuk, kezeletlenségük romlásokhoz vezet – tanácsos velük megfelelő helyi értékükön foglalkozni.

 

Mai zsoltárunk egy mélyen sebzett ember szívébe ad bepillantást. Az imájából az derül ki, hogy az illető súlyos beteg. Mint mondja, nincs ép hely a testén, bűzlő fekélyek borítják, a derekában égő fájdalom, és a rokonai, barátai is elhagyták. Összecsaptak fölötte a bűnei, amik görnyesztő teherként nyomasztják. Ellenségei kárát akarják, életére törnek. Úgy látja, hogy e borzasztó állapota összefügg vétkeivel, ezért az Úr elé borul irgalomért.

 

Betegség, bűn, ellenség – ezekből egy is elég lenne, itt azonban együtt támadnak. Valóban megesik, hogy összejönnek a dolgok. És milyen a lélek, főleg, ha felkészületlen: a kisebb baj is drámaian érinti – hát még, ha komoly a probléma. Jól emlékszem, gyermekként mint emeltem a magasba bekötött mutatóujjamat, mindenkinek megmutattam, mintha a legsúlyosabb műtéten estem volna át – pedig csak óvatlanul megvágtam. Nem mindig a dolog tárgyi súlya számít; tegyük hozzá, minél éretlenebb az ember lelke, annál kevésbé. Azt is tények igazolják, hogy egy-egy korán szerzett lelki sérülés életén át elkíséri az embert, beleszól a döntéseibe, s közvetve meghatározza az útjait.

 

A legjobb írók ezt mutatják fel, amikor életutakat követnek; s a 20. századra még a tudományos lélektan is fölfedezte, hogy sebek uralják a lelkeket. A 38. Zsoltár szerzője mindenesetre azt az állapotot idézi meg, amikor csupa sérülés az ember, mert betegség, bűn és külső ellenségesség egyszerre érinti. A szerzője Isten feddését fedezi fel ezekben, s bár elkerüli a közvetlen ok-okozati összefüggések taglalását, látja, annyit tehet, hogy az ő irgalmát kéri.

 

A sebeket meg nem történtté tenni nem tudjuk, legtöbbször gyógyításuk sincs a hatalmunkban. Amit helyes elkerülnünk, arról így beszél a zsoltár: „…elgennyesedtek sebeim oktalanságom miatt.” A saját életünkkel kapcsolatos gondatlanságokról van szó. Volna ilyen? Nagyon is. A sáfársággal megbízottak, meg a talentumok példázatai is mind erről szólnak, de valójában az egész Szentírás is: az Örökkévaló „kiadja részét” népének, hogy az helyesen kezeli majd a kapott lehetőséget – s perbe száll velük, mikor méltatlannak bizonyulnak. (Ézs 5,1-8)

 

Ha az ember élete megbízatását elhanyagolja, s a rábízott értékekkel rosszul bánik, akkor bűnei egy idő után összecsapnak feje fölött. Isten is ellenségként áll meg vele szemben, legnagyobb megrökönyödésére, aki „nyilaival átszögezi” őt. A zsoltáros úgy írja le betegsége tüneteit, hogy az leginkább a leprára emlékeztet – amit akkoriban csak kiközösítéssel tudtak kezelni.  Ezt az elkülönítést a beteg akaratlanul úgy élte meg, hogy őt a többiek nem szeretik, elhagyják – de nem volt más megoldás. Ma már fölfedezték a gyógyszerét, ám fertőző szakaszában most is kötelező a karantén. Bűn és betegség; mondjuk így mai szóval, bűn és életbajok közt az Ószövetség egyértelmű összetartozást lát – s nehéz nem igazat adni szemléletének. Még akkor is, ha mint említettük, az egyszerűsítő ok-okozati összefüggésről sosem volt szó; a nyomorúságok szaporodása azonban erkölcsileg mindig ébresztgette a Biblia embereit. Történelmi kataklizmák bűnbánatot ébresztettek a legjobbakban; sőt, már azok előérzete is őszinte megtérést követelő próféciákhoz vezetett.

 

Mit gondoljunk mi, mai keresztyének a lelki sebek nagy és nehéz témájával kapcsolatban? Biológiai értelemben a testi sérülés mindig szervezetünk „egész voltát” bontja meg, s olyan külső erőknek, baktériumoknak ad bejutási lehetőséget, amik fertőzéseket és további káros folyamatokat indítanak meg. Lelki értelemben még ennél is többről van szó, amikor emberi mivoltában sérül valaki: görcsök, komplexusok, belső örvénylések jönnek létre, amik rögzülnek s szinte végleges tulajdonságokká növik ki magukat.

 

Két komoly tévedésünk lehet: egyik a sérüléseink túldimenzionálása, mutogatása, a körülöttük pörgés. Ilyenkor az ember elképesztően szubjektív és önközpontú, s csodálkozik, hogy a többiek menekülnek tőle. A másik hiba viszont az elhanyagolás, a bagatellizálás – mely tudjuk, fizikai bajok esetén is rendszerint csak rontja a helyzetet. Amivel nem foglalkozunk, az vagy abbamarad, vagy még rosszabb lesz. Az „elhanyagolt gyomorfekély” például orvosi közhely, de lehet látni orvosi könyvekben elrettentésül megörökített elhanyagolt fogsorokat, és elhanyagolt lúdtalpakat is. Bizonyos értelemben még a „hanyag tartás” is idetartozik – most az „önmagunk elhagyásának” erkölcsi problematikáját itt ne is részletezzük!

 

Nem kell az embernek megvárnia, míg visszafordíthatatlan következményekkel jár valami. Minden, az élettel összefüggő elhanyagolás helytelen; s mivel a lelki sérülések hatásukban kifejezetten sorsfordítók lehetnek, azok „kezelése” legalább annyira lényeges, mint a testi bajoké. A lelki sebek „értelmes” gondozásra szorulnak, s nem véletlen, hogy a zsoltáros is erre jut: „oktalanságom miatt gennyesedtek el sebeim!” Az ember elhanyagolhatja testi bajait, vagy lelki sebeit, sőt hitének állapotát is – de mindez bolondság, mert magunknak ártunk vele. Ebben az összefüggésben a gondatlanság kifejezetten bűn.

 

Ám vegyük a kérdés pozitív oldalát: a higgadt és tárgyszerű átgondolás segít minden lelki seb „kikezelésében”. Kedvenc gondolatainkat, elfogultságainkat szigorúan fölül kell vizsgálni. Minél elhanyagoltabban működnek ugyanis, mint a bekapcsolva felejtett sziréna – annál kellemetlenebbekké válnak. Önmagunkkal szemben szigorúság nélkül nincs lelki sebekből gyógyulás. Az  ehhez szükséges belső igazságosságot az ima teszi lehetővé, ahol lelepleződnek az önmagunkkal szemben megengedhetőnek tartott, elképesztő szubjektivitások. Akinek életéből hiányzik a megállás Isten előtt – az igazi imádság, nem csak a kérések listájának beterjesztése – az bizton számíthat sebeinek elgennyesedésére. Ezért fontos, hogy lélekben találkozzunk a 38. Zsoltár szerzőjével; ő ugyanis végigment ezeken a grádicsokon.

 

Az is világos, hogy életünk „háborúi” egészen másként festenének, ha belátnánk, nem csak nekünk, a többieknek is lehet, sőt, szükségképpen van is seb a lelkén. Erre titkon gondolunk is, aztán elhessegetjük magunktól – pedig kézenfekvő igazság. Az egyik embertől ezért félünk, a másikat azért vetjük meg – holott ők is olyanok, mint mi magunk. (3Móz 19,18) Hieronymos Bosch (1450-1516) képein szörnyalakokat látunk, félig állat meg növény démon-embereket, amiket egyébként ő didaktikus szándékkal, a vétkek leleplezésnek céljából festett. A lélek is ilyen nagy „festőművész” azonban – mikor mások gyarlóságairól van szó. Készek vagyunk emberek helyett szörnyeket látni! Nézzük őket inkább Megváltónk szelíd szemeivel: kegyelemre szoruló embertestvérek valahányan. Nem rosszabbak s nem is jobbak, mint mi magunk. Arányaik talán itt-ott torzultak, ez igaz, s akadnak eltúlzott vonásaik is – ám ebben a tekintetben egyikünk sem kivétel. Minden jóság alapja e tudás: “ő is csak olyan ember, mint én”. Ide eljutni annyi, mint érett szívvel nézni a világba. Aki a zsoltárokat olvassa, hamar jut erre a belátásra.

 

Végül az igazán fontos kérdés: hogyan gyógyul az ember? Az Áldott Orvos szeretetéből! Ha saját oktalanságaink a sebek elgennyedéséhez vezetnek, akkor Jézus szeretete csodálatosan és megfoghatatlanul gyógyítja azokat. A kérdés az, találkozhatunk-e ezzel a szeretettel, elér-e minket valójában. A reformáció kezdetének 500 éves jubileumi évében, amint Luther kérdezte: Wie kriege ich einen gnädigen Gott – Hogyan jutok a kegyelmes Istenhez? Ez a kegyelem egészen közel van, körülvesz mindenkit. A világ alapja és épülete, mely mindenhol jelen van! Ránk néz a napfényben, magához ölel a tél hidegében, és szólongat ezerféle módon. Amint Goethe is mondja:

 

„Ezer alakban rejtőzhetsz előttem,

Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;

futhatsz csodák varázsfátylába szőtten,

s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.”

 

Kár leélni egy egész életet vakon és koldusként, mikor a Jelenvaló int felénk a létezés dús szövetéből – mindenfelől! Még a betegség és halálos veszély idején is hallja kiáltásunkat: nincs előtte rejtve állapotunk. (Zsolt 38,10) A sebek dolga is hozzá vezet, mióta Szeretettje, aki mindenkor látta orcáját, megsebesíttetett – hogy mi azokkal a sebekkel gyógyuljunk. (Ézs 53,5) Boldog, aki már megtalálta őt – s boldog, aki vágyva keresi, mert meg fogja találni! (Mt 7,7-11) Nem lehet végigjárni egy földi életutat sebek nélkül – ez sajnos így van. De sem eltúlozni, sem elhanyagolni nem tanácsos őket, mert elgennyednek. Okossággal, értelmes végiggondolással biztosan előre jutunk; ám az igazi gyógyulás Krisztusban van. Örök Atyánk őt adta a világnak üdvösségül – induljunk hát 2017 vasárnapjainak is mindig újra őt, gyógyítónkat keresve! Ámen.

 

Imádság

 

Te, aki minden fájdalmat ismersz, áldozatodat értünk hoztad. Hová mehetnénk – csak sebeidbe rejtőzhetünk. Fogadj magadhoz, s gyógyítsd szívünket, Jézusunk! Ámen.