Semmi elátkozott nem lesz többé

Igehirdetés Szentendrén, 2017. július 16.

Semmi elátkozott nem lesz többé

 

Lekció:  Jel 21,1-2  11, 21-23, 25, 27

Textus: Jel 22,3-5

„Semmi elátkozott nem lesz többé; Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak neki, és látják orcáját, és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz, nincs szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úr világosítja meg őket, és uralkodnak örökkön örökké.”

Imádkozzunk!

Istenünk, Édesatyánk, köszönjük a sok jót, amit kezedből elvehettünk. Nem kellett szükséget látnunk sem eleségben, sem ruházkodásban, és adtál lelki jókat is, hozzáférhetővé tetted számunkra a kijelentést, örök igédet. Köszönjük a Szentírás hatalmas könyvét, annak engedelmes, rád figyelő szerzőit, prófétákat, apostolokat – és Szentlelked csodálatos, ihlető munkáját. Vezess el minket annak felfogására és megértésére, amire most leginkább szükségünk van. Hadd pillantsuk meg az ige tükrében a te igazságos királyságodat, hogy bizakodást merítsünk a ránk váró feladatokhoz. Emelj fel minket a köznapiságból, megszokott világunkból, hogy valóban veled teljen ez az óra, s Krisztusunk szeretete eljöhessen hozzánk, mi pedig átalakulhassunk a magunk legjobb mivoltára. Adj mindnyájunknak megnyugvást, tőled való belső békét, és vezess el minket új hitre és új bizonyosságra! Ámen.

Igehirdetés

Az ember csodálatosan összetett jelenség. Mi csak a fizikai testet és annak megjelenést látjuk minden emberből, s ennek alapján ismerjük fel, amikor szembejön velünk, hogy ő az – de mindenkinek van egy sokkal kevésbé látható „lelki arca” is. Néha megesik, hogy a külső arc tetszetős és vonzó, mögötte viszont egy önző, hiú, vagy éppenséggel egy mélyebb sebekkel teli, küszködő ember lakik. Mindenkivel kapcsolatban ezért az a legnagyobb kérdés, hogy éppen ki mit hordoz a maga láthatatlan „batyujában”.

Vannak, akiknek ott jó adag harag és düh rejtőzik, amit hajlamosak az első emberre ki is önteni – az ilyennek általában nem tanácsos hivatalos ablaknál ülni, vagy mondjuk ügyfél-támogatónak lenni. Más ember viszont szorongásokat és félelmeket visz magával, ezért talán bele sem fog igazán a maga életébe, de komolyabb kockázatot biztosan nem vállal. Megint más, esetleg feldolgozatlan lelki sérelmeket miatt, mindenkiben, vagy legalábbis bizonyos emberekben ellenségeket lát, és üldöztetéses téves eszméket táplál. Úgyhogy cseppet sem mindegy, mit viszünk a magunk „lelki batyujában”.

A bibliai időkben különös módon egyetlen szó jelölte az ellenségtől szerzett olyan hadizsákmányt, amit nem volt szabad felhasználni, csak a forgalomból teljesen kivonni, megsemmisíteni, (Józs 6,18); de azt is így nevezték, amit egyszer már eskü alatt felajánlottak Istennek, és áldozatként odaadtak neki. (3Móz 27,28) Ezekben az volt közös, hogy egyetlen újjal sem volt szabad többé érinteni őket. Teljesen „területen kívülinek tekintették” az ilyesmit, amihez nincs már az embernek többé bejárása. Ha mégis érintette valaki, akkor halálos átkot vont magára.

Ahol viszont a Jelenések könyve Isten országát, az ő uralmát írja le, pontosan azt halljuk, hogy ott „semmi elátkozott nem lesz többé”. Ahol Isten uralkodik, és valóban neki szolgálnak, ott kikerül az emberek, de még a népek és nemzetek „batyujából” is a nehéz, lehúzó teher, a mázsás kő, és semmi „elátkozott”, vagy kipusztítani való nem marad – megkönnyebbedik a lélek, szabad és szárnyaló lesz. Nem is hisszük, hogy van ilyen – annyira hozzánk nőttek az „elátkozott” és lehúzó dolgok. Gondoljunk a gyógyíthatatlannak tűnő etnikai háborúságokra, amikor nemzet gyűlöl nemzetet; aztán általában az emberek közötti személyes ellenségeskedésekre, amikor odajutnak, hogy már kifejezetten ártani akarnak a másiknak; vagy akár gondoljunk azokra a tengeri zónákra, ahol a hagyomány szerint sokkal több katasztrófa történik, mint bárhol máshol az óceánon: ezek mind-mind valami „elátkozott” dolognak számítanak.

Isten királyságában, az ő országlása alatt viszont „semmi elátkozott nem lesz többé!” Ugye, még hallani is jó ilyesmit! De vajon ez azt a „felhőtlen időtöltést” jelenti-e, amit a meteorológus szokott esténként kívánni nekünk – vagy pedig annál valami többet? Egészen biztosan valami sokkal többet: és, hogy pontosan mit, elárulják nekünk a szinonimák, amik körében ezt a gyönyörű mondatot az igében olvassuk. Így hallottuk:

„Semmi elátkozott nem lesz többé – Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak neki, és látják orcáját, és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úr világosítja meg őket, és uralkodnak örökkön örökké.”

Ha röviden akarjuk összefoglalni a lényegét: látják az ő orcáját, neve a homlokukon van felírva, és ott éjszaka nem lesz. Egyik ígéret szebb, mint a másik! Mindegyiknek megvan a maga ma is, ránk is érvényes, nekünk szóló üzenete arról, milyen az, ahol az Úrnak szolgálnak, ahol valóban ő uralkodik. Ezek fogalmazzák meg talán a legszebben az egész Bibliában, hogy miért is jó, miért is érdemes keresztyénnek lenni – vegyük most sorra ezeket!

Az első tehát: „látják az ő orcáját”. Miért nagy dolog ez? Mert Istent soha, senki nem látta (Ján 1,18), és élő ember nem is láthatja. Még Mózes is csak hátulról pillanthatta meg őt a sziklahasadékban, éspedig úgy, hogy maga az Úr takarta be őt a kezeivel (2Móz 33,23), hogy baja ne essen. Ezt mondta neki: „Arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember, élvén.” (2Móz 33,20)

Nekünk viszont adatott egy arc, a Jézusé, hogy mi mégis láthassuk, milyen is ő, a Kimondhatatlan! Az Egyszülött, ma ezzel a szóval mondjuk inkább, hogy Páratlan, kijelentette őt. Aki Jézusra néz, az őt látja, magát az Örökkévalót!  „Aki engem látott, látta az Atyát” – mondja egyik tanítványának. (Ján 14,9) Amikor a világban szétnézünk, bizony, mindenhol egészen mást találunk: hazugságot, kíméletlen önzést, iszonyatos öldökléseket, éhezést – és íme, nem ez az egyetlen és igazi valóság! Mi, ha valóban elindultunk már a lelki úton, láthatjuk azt is, aki az Atya iránt engedelmességgel járta végig az egész életét. Igen, ha valaki betegekkel van körülvéve, akik sokat szenvednek, vagy öregekkel, akiket el kell ápolnia; más meg éppen most csak a házassága romjait láthatja, vagy barátságában olyanokat, akik cserbenhagyták; megint más saját maga nagyon elöregszik és már nehéz számára az élet – igen, még az ilyen emberek is láthatnak mást is, mint csupán a maguk baját. Láthatják azt, aki „betegségeinket magára vette” és akinek „sebei által meggyógyulunk.” (Ézs 53,4-5)

Őt láthatjuk, akinek az utolsó vacsorán nem az volt a gondja, miként mentheti a saját életét, hanem az, hogy mi lesz az ő gyarló tanítványaival. Ezért, még egy halálos ágyán fekvő ember is, az utolsó órán is, fölemelheti tekintetét látni őt, aki dicsőséggel föltámadott, és ugyanazt mondja a reszkető tizenegynek, amit egykor a tengeri viharban is mondott nekik: „Én vagyok! Ne féljetek, bízzatok – békesség néktek!” (Márk 6,49-50  Ján 6,20  Luk 24,36-39)

Lássuk hát magunk előtt őt, éspedig pontosan akkor, amikor az élet és a világ képei már teljesen elborítanának. Ez ilyenkor a legfontosabb: és igazán csak rajtunk múlik, egészen a mi szabadságunkban áll, hogy bajok közt, kísértések idején, próbatételek óráiban – kit akarunk látni a lelki szemeinkkel. Lássuk hát őt, fölemelve a szemeinket a csüggesztő dolgokról! Tegyük csak oda az ő végtelen nagy szeretetét mindig a rémisztő bajok mellé, és vegyük azt legalább annyira komolyan, mint a bajokat: és meglátjuk, milyen hatalmasan enyhülni fog rajtunk minden teher!

Aztán ezt is hallottuk: „az ő neve van homlokukon”. Bizony, amikor egy embertársunkra tekintünk, leginkább az illető saját neve szokott eszünkbe jutni, meg azok a személyes tulajdonságai, talán nem is csak a legjobbak – amiket megismertünk már belőle. Valahogy mindenki az „egyéniségének betűit” viseli a homlokán. Akik azonban valóban Isten királysága, az ő országlása alatt élnek, és ez nem csak valami külsődleges máz rajtuk, azokkal találkozva a mennyei világ öröme és annak békéje idéződik fel az bennünk – mert az ilyen emberek már nem magukat, hanem valami mást, Isten országát képviselik!

Kevesen tudják, hogy a „homlokon viselt név” gondolatköre tulajdonképpen honnan is ered. Egyrészt ott volt Káin, akinek homlokán mindenki látta a szörnyű jegyet: ez egy gyilkos! De sokkal később, a római birodalomban a szökött rabszolgáknak is – tüzes vassal – egy „f” betűt égettek a homlokára: fugitivus – azaz „ő már egyszer megszökött”. Az ilyet nem lehetett felszabadítani többé, akár mennyi pénzt adott volna is érte valaki, ő már örökre rabszolga maradt. Ezért volt a sapka viselésének tilalma érvényes a szolgákra, hogy látható legyen, mi van a homlokukon, illetve innen származik a kalapemelés szokása is, ami később aztán elterjedt a világban udvarias szokásként. Eredetileg azonban egy szabad emberrel találkozva automatikusan meg kellett mutassák a szolgák, hogy nincs-e „f” betű a homlokukon, levéve sapkájukat, és érthetően, hangosan ki kellett mondják még azt is, hogy „servus” – azaz „én szolga vagyok, nem pedig szabad ember.”

Mit jelent hát az, ha valakinek Isten neve van a „homlokára írva”? Nem kevesebbet, mint azt, hogy ki annak az embernek a tényleges tulajdonosa, és mi az illető valódi státusza! Mennyi félelemtől menekülnénk meg magunk is betegségben, szorongattatások közt, elmúlástól rettegve, ha erre gondolnánk: hiszen nem is én vagyok az én életem valódi tulajdonosa! Én magam testestől- lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok – és örökre az is maradok!

Hívő emberek, keresztyének, ezt kell komolyan vegyék, ha azt szeretnék, hogy igazán új kezdődjön az életükben: családban, munkában, életfelfogásban. „Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére, Lelkünk, testünk Istenéi, az ő tiszteletére…” – ahogy az imént énekeltük is. (173. dics.) Ő hát a tulajdonos, éspedig a jogos tulajdonos! Amint ez újra egyértelmű lesz bennünk, minden síkon kezdődik majd valami új. Más lesz még az ember „státusza” is. Önmagát féltő, vagy önmagát mindenáron érvényesítő emberből – és ez a kettő csak látszólag ellentétes, mert éppen ez az Istenét elvesztő ember két legjellemzőbb arca – egyszóval még az ilyenből is Isten gyermeke válhat, akiben biztonságérzet és békesség tanyázik. Így nem kell már magát sem féltenie, sem pedig tűzön-vízen át érvényesítenie – mert boldog, és egyensúlyban lévő ember lesz. Másokat sem fog bántani, mert tudja, hogy azok is csak olyan emberek, mint ő.

Végül már csak egy fontos dolog maradt: Isten uralma alatt mindig világosság van! A sötétség ugyanis a félelem és a bűn világa, ahol semmi sem olyan, mint amilyennek látszik – de Isten országlása alatt már ideát is világosság van, ebben az életben, ahol élünk – és odaát is az vár ránk.  Így olvassuk: „…ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úr világosítja meg őket, és uralkodnak örökkön örökké.”

Ezt a világosságot az Úr jelenléte adja nekünk, embereknek. Nem véletlenül hasonlítja Megváltó Jézusunkat az ige a hajnalhoz (Jel 22,16), meg a felkelő naphoz (Luk 1,78) – ahol emberek helyet adnak őneki az életükben, ott a sötétség szűnni kezd. Lehet, hogy nem szűnik meg azonnal, egyetlen csapásra teljesen, de szűnni kezd. „Az éjszaka elmúlt, a nappal pedig elközelgetett” (Róm 13,12-13) – olvasta egy Rómában tanult, Augustinus nevű, tehetséges, de iszákos afrikai arab fiatalember a kinyíló Bibliában, amikor több mint  másfél évtizednyi vergődés után – a kőkerítésen át, a szomszéd udvarból véletlenül gyerekek kiszámolós énekét hallotta. „Tolle, lege – tolle, lege: vedd és olvasd – vedd és olvasd!” Ő bement a házba, „vette és olvasta”, mármint a Szentírást, s amit ott talált, az egész életét alapjaiban megváltoztatta. „Vessük el a sötétség cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit” – így folytatódott ugyanis az olvasott bibliai ige, a Római levél 13. fejezetéből.

A későbbi Szent Ágoston, ahogyan nevezik őt, máig meg nem haladott teológiai és filozófiai igazságokra lelt, igaz, már az algériai Hippo püspökeként. Az egyetemes egyház másfél ezer év óta nagy tanítójának tekinti őt, beleértve olyan óriásokat, mint a 16. században Kálvin Jánost, a nagy reformátort, és a Barmeni Hitvallást fogalmazó 20. századi svájci Barth Károlyt, de lényegében minden jelentős keresztyén teológust az évszázadok során. Augustinust ma is mindenhol idézik, és világi egyetemek nemzetközi konferenciákat rendeznek egy-egy művéről, vagy éppen egyetlen mondatáról – olyan jelentős és fontos gondolkodó. Megtörtént, ami emberileg lehetetlennek látszott – egy emberélet megépült! “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges az Istennél” – mondja Jézus tanítványinak. (Mát 19,26)

Eszembe jut – és ez most már egészen más világ – hogy gyerekek elalvás előtt néha jeleneteznek, hogy foglalkozzanak velük, amint minden gyakorló szülő tudja – mert félnek az éjszaka sötétjéről. Külön mesét kérnek, aztán még egyet, és még egyet, csak, hogy ne kelljen még elaludni. Rólam jegyezte fel a családi legendárium, hogy az öt gyerek közül negyedikként, egy ilyen helyzetben egyszer sóhajtoztam este a gyermekszobában, a nálunk vendégeskedő, éppen ránk vigyázó idősebb rokon hölgy hallatára. Ő azt kérdezte, hát te mit sóhajtozol? „Szeretnék egy pohár vizet, de úgyis tudom, hogy nem tetszik hozni…” Ez persze nagyon nyilvánvaló trükk volt, ő jót is nevetett rajta, s aztán hozott az ágyamhoz egy pohár vizet. Máig se felejtem el a jóságát… A szeretetnek ez a gesztusa odaadta nekem az ott és akkor nagyon vágyott, szükséges „világosságot”, mert nyilván én is a közeledő éjszaka sötétjétől féltem, azt akartam késleltetni – és lám, eltelt csaknem hetven év, és még mindig emlékszem erre. Mert ilyen sokat jelenthetünk mi, emberek, egymásnak….!

Isten világossága azonban nem csak így, emberek szeretete által jöhet be hozzánk, noha ez valóban az egyik legfontosabb csatornája – amint a lehúzó erők is sokszor emberek által jönnek be az életünkbe. Isten világossága elérkezhet hozzánk egészen közvetlenül is, minden emberi segítség nélkül: gyermekek és felnőttek életében is; ott, ahol kap ehhez valaki emberi támogatást, de ott is, ahol egyáltalán nem kap ilyet. Sok példa mutatja ezt. A kérdés ugyanis ennyi: akar-e valaki valóban Isten királyi uralma alatt élni, vagy pedig nem. Komolyan gondolja-e, amikor így imádkozik:  „…jöjjön el a te országod” – vagy sem. Mert a többit, innét kezdve már valóban őrá bízhatjuk. A fő dolog legyen rendben, minden más pedig majd ahhoz igazodik!

Igen – „látják az ő arcát” – vagyis nem csak az élet és a világ dolgaira figyelnek, hanem őrá is, aki a nagy mélységek idején is egészen közel van hozzánk, mint a tanítványokhoz volt a Tibériás tenger viharának közepette. „Az ő neve van homlokukon” – hallottuk továbbá, mert a tulajdonjogot ezek az emberek már visszaadták neki, a jogos tulajdonosnak. Nem bitorolják többé a saját életüket – ők immár valóban Istennek gyermekei! „Akik befogadták őt, felhatalmazta azokat, hogy Isten fiaivá legyenek, azokat, akik az ő nevében hisznek.” (Ján 1,12) Végül pedig: az ilyenek mindig világosságban járnak, tényleg „nincs szükségük sem lámpásra, sem napfényre – mert az Úr az ő világosságuk.” Vagyis minden tisztává és egyszerűvé válik számukra, úgyis mondhatjuk, biztos és igaz lesz – ezt jelenti az, hogy ők „uralkodnak örökkön örökké”. Olyan biztos és igaz lesz számukra minden, amilyen csak Isten országában lehet. Így is legyen, a mi életünkben is! Ámen.

 

Imádság

Urunk Istenünk, légy áldott igéd biztatásáért, hogy mindez nem álmodozás, hanem a te ígéreted számunkra. A te uralmad alatt eljön az idő, hogy semmi elátkozott nem lesz többé. Segíts minket, hogy a legnagyobb bajok közepette is láthassuk Megváltó Urunk orcáját, és a végső percben is tudjunk majd nem csak magunkra, hanem őrá figyelni! Írd fel újra szereteted jelét a homlokunkra, akár hol is tartana éppen most az életünk, amint jelképesen megkaptuk azt már szüleink hite alapján a keresztségben. Hadd járjunk a te világosságodban, bármi is van körülöttünk – különösen is kérjük tőled ezt most a nehéz próbatételben levőkért, a betegekért, akik műtét előtt vannak, és azokért is, akiket nemrégen operáltak. Imádkozunk a nyaralókért, hogy pihenést találjanak a nyárban, köztük gyülekezetünk lelkész-családjaiért. De imádkozunk minden küzdő lélekért, akit lehúz régi csüggedése – hadd nézzünk terád, diadalmas Jézusunk, és hadd győzzünk veled együtt bűnön, szenvedésen és halálon! Ámen.