Semmi ne vegyen a hatalmába

2004. január 11.
dr. P. Tóth Béla

Semmi ne vegyen a hatalmába

Lekció: Márk 5,1-20
Textus: I. Korintus 6,12

“Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.”

Imádkozzunk!

Istenünk, te végtelen jóság és emberszeretet vagy, szeretnénk a szívünk egész erejével terád figyelni és benned békességet lelni. Megvalljuk, hogy sok gyarlóság jön velünk életünk útján, amit ismerünk és amit szégyenkezve vallunk meg előtted, de csak a te erőiddel tudunk megszabadulni ezektől. Segíts most minket, hogy lemondjunk a takargatásról és az önmagunk előtti magyarázatokról, és igazán őszintén állhassunk előtted. Annyi jót kaptunk, annyi segítséget és ajándékot vettünk tetőled, hogy elsorolni is alig tudjuk. Vigyáztál életünkre, egészségünkre, bajok és veszedelmek között is megtartottál és a szomorúság idején is volt hová fordulnunk, mert benned vigaszra lelhettünk. Adj most figyelő, értelmes szívet, lelki éberséget és megszólíthatóságot mindnyájunknak, hogy míg igédre hallgatunk, épülhessünk a te igéd és Szentlelked ereje által. Megváltó Jézusunk nevében hallgass meg minket,

Ámen.

Igehirdetés

Az emberi szabadság kérdése sokakat foglalkoztat és méltán, mert valóban kevés rosszabb dolog van a szabadság hiányánál. Nem csak abban az értelemben, ahogyan a börtönbe zárt ember szenved, mert nem láthatja a külső világot, az életet, nem találkozhat azokkal, akiket szeret, így aztán nagyon is tudatában van annak, milyen fontos dolog a szabadság – meg kellene becsülnie, ha még egyszer kint lehet – hanem elméleti, bölcseleti kérdésként is jelentős ez a téma, micsoda is tulajdonképpen a szabadság, hogyan lehetne ezt a titkot egyáltalán jól megfogalmazni, ugyanakkor azonban gyakorlati, lelki kérdésként is fontos, tehát hogy miként lehet az ember lelke valóban szabaddá.

Az apostoli ige, amit Pál szájából hallunk, összekapcsolja az elvi, elméleti kérdést az emberi lélek gyakorlati működésének kérdésével, ami arra figyelmeztet minket, hogy hiába volnának szép elveink, eszményeink, esetleg bölcseleti igazságaink, ha azok nem segítenek minket a lelkünk boldogítóbb működésében, akkor azoknak nem sok hasznát vesszük. Az igazság és annak megvalósítása összetartoznak, és ez érvényes még erre a nagyon nagy témára is, hogy szabadság. Nem elég tudni, hogy mi is a szabadság, meg is kell élni, meg is kell valósítani azt, akkor van értelme a dolognak.

Pál nem sokat bíbelődik a szabadság fogalmának pontos meghatározásával, egyszerűen azt mondja, hogy minden szabad nekem, de nem minden használ, és még egyszer aláhúzza: minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. Két korlátot említ tehát, hogy a szabadságból, amire a keresztyén ember hivatott, ne legyen szabadosság: egyrészt óv minket a haszontalan és káros dolgoktól, mint amiktől érdemes tartózkodni, hogy el ne veszítsük a Krisztusban megkapott szabadságunkat, a másik óvó korlát pedig ez: vigyázzunk arra, hogy a szabadság örve alatt semminek nem legyünk a rabjává.

A Biblia nagy képeskönyvében sok példát találni erre a témára, de valamennyi között legmegrázóbb talán éppen a gadarai ördöngős története, amit az előbb felolvastunk. Jézus ebben a történetben a “túlparton” jár, idegen földön, olyan világban, ahol nem ismerik a mózesi törvényt, vagy ha esetleg ismerik, semmibe veszik. Erre mutat a disznótenyésztés, ami az ószövetség törvények számára tisztátalan tevékenység, de itt, a Genezérati tó túlsó partján ez senkit nem érdekel. Ebben az idegen közegben, idegen szokások és idegen emberi problémák között még elemibb erejű a Jézussal találkozás döbbenete – mit jelent egy olyan valakinek Jézussal találkozni, akinek nagyon elrongált az élete, aki egészen menthetetlen és végletesen a peremekre sodródott már.

Ez az ember látszólag szabad, de csak a mai, kifordított szabadság-fogalom értelmében az. Valóban senki nem parancsol neki, még a kötelékeket is letépi magáról, amivel megpróbálták féken tartani. Íme egy ember, aki szabad, mondhatnánk, hiszen azt csinál, amit akar, de mindnyájan tudjuk, hogy ez nem szabadság, hanem őrület. Ez legfeljebb is csak negatív értelemben szabadság, mint sok éretlen lélek esetében is az, akik ezt mondják: nekem ne parancsoljon senki, a szüleim sem, a felnőttek sem, a társadalom sem, az éltem párja sem, az elöljáróm sem, senki, mert én azt csinálok, amit akarok. Lehet, hogy ilyen módon valóban szabad valaki mindentől és mindenkitől, de ez csak negatív szabadság: szabadnak lenni valamitől vagy valakitől. Azért nevezzük negatív szabadságnak, mert hiányzik belőle a valamire vagy valakiért szabadnak lenni mozzanata, hiányzik belőle az, ami hasznos és ami épít.
Ez a gadarai ember semmi hasznosat nem csinál, az élete úgy, ahogy van, haszontalan és öncélú élet, amely tényleg nem tartozik sehova, nem szolgál szeretetben senkinek, tehát egy démoni ál-alakzata az embernek, igazából egy maskara, olyan lény, aki csak látszik embernek, de valójában nem az � mert ez a valaki nem a maga gazdája, hanem rabja ismeretlen, a mélységhez tartozó, igazi természetük szerint gyilkos erőknek, és azok szabják meg a cselekedeteit.

Minden szabad nekem, de nem minden használ, minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. Ez a két korlát tehát, ami védi az embert az ál-szabadságtól: a sok dolog közül, amit szabad volna tennünk, szólnunk vagy akár éreznünk is, azokat érdemes megtartanunk, amik nem haszontalanok és nem károsak, és azokat, amik nem tesznek minket valaminek a rabjává.
Nézzük csak, hogy jelenik meg ez a történetben.

A gadarai ember önmagának árt. Nem tud az élete kibontakozni, ez az ember nem tud azzá lenni, ami lehetne. Hiába mentes minden külső korlátozástól, hiába rázza le a bilincseit, amit emberek raknak rá, ő a saját magából fakadó bilincsek megkötözöttje. Ez a változat pedig, a belülről fakadó rabság sokkal veszedelmes, mint amit kívülről raknak az emberre. Ezt a fajta rabságot jobban lehet rejtegetni, de sokkal több gyötrelmet okoz. Ismeretlen pillanat, hogy mikor vesznek ilyen megkötöző tényezők erőt az emberi lelken. Egy szempillantás, egy villanás, és a mert valaki nem volt elég éber, nem volt elég védettsége élő és bensőséges Isten-kapcsolatban, egyszer csak kezén van a bilincs. Ismeretlen eredetű erők megkötözik egészen addig, amíg Jézussal nem találkozik, amíg újra nem szembesül az elhagyott isteni szeretettel.

Ebben az állapotában az ember szükségképpen árt magának. A történet úgy mondja ezt el, hogy az ördöngős kövekkel vagdosta magát. Ma ez úgy jelenik meg, hogy valaki önzésével és tekintet nélküliségével maga ellen hangolja a legközvetlenebb rokonait, akik alig várják, hogy távol legyen tőlük. Úgy jelenik meg, hogy valaki addig hangoskodik és nagyszájúskodik a munkahelyén, amíg biztosan nem őt fogják vezetőnek kinevezni. Úgy jelenik meg, hogy egy nemzet éppen akkor hasonlik meg a legjobban, amikor a leginkább összefogásra lenne szüksége az őt szorongató külső erőkkel szemben. De hát ahol nem lehet jelen Isten Szentlelke, ott majd jelen lesznek az önzés, a tekintet nélküliség, a szeretetlenség és a meghasonlás erői, ez mindig is így volt.

De jó lenne, ha sok ember, aki saját magának árt, rádöbbenne arra, milyen kár ezért. Van éppen elég lehúzó és destruktív erő, talán nem kellene még nekünk magunknak is kövekkel vagdosni magunkat! Aki elzárja magát Isten Szentlelkétől, az legjobban saját magának árt – ezt nagyon sok példa igazolja. A dühösködő, magát indulatokkal hergelő ember sokkal könnyebben kap szív és érrendszeri megbetegedést, mint a békés lelkű, szelíd ember. Még ilyen módon is tudunk ártani magunknak, hogy mi magunk hozzuk magunkra, vagy mindenesetre siettetjük a szívbajt.

Azt hiszem, itt a legfontosabb az, hogy legalább legyen az ember őszinte magához, és ismerje el, ha arról van szó, hogy árt magának ezzel vagy azzal. Ne takargassa saját maga előtt a helyzetet, ne áltassa magát, legyen őszinte magához. Mondja ki becsületesen, hogy így és így áll a helyzet, ezzel és ezzel ártok magamnak – tehát ebben a dologban Isten előtt megtérésre van szükségem. Amint az ember ezt ki tudja mondani, félig már meg is gyógyult.

Akinek ez nem kell, az szükségképpen elmagányosodik. A gadarai emberről azt halljuk egy másik evangéliumban, hogy sem házban nem lakott, sem ruhát nem viselt, vagyis teljesen szembefordult a közösség normáival. Aki az alkalmazkodás legkisebb mértékére sem képes, annak nem szabad csodálkoznia, hogy nem marad körülötte senki. Lehet, hogy van a világon karrierre sandító konformizmus, behódoló alkalmazkodás is, de itt nem erről van szó. Arról a normális illeszkedésről, ami nélkül az ember körül egyre nagyobb lesz a légüres tér.

Ez pedig nagyon nehéz annak, akinek titka van, akinek ál-egzisztenciája van, aki még maga elől is rejteget valamit, mert a titok elszigetel. Minél egészségesebb az ember kapcsolata Istennel, annál könnyebb számára a többi ember elviselése. Az Isten-szeretet és az ember-szeretet egy és ugyanannak a dolognak a két oldala, nem véletlen, hogy Jézus is ezekbe látja a nagy parancsolatot, még pedig együtt. Akinek a lelke nem Istent, hanem a lehúzó erőket szolgálja, az nem viseli el a közösséget, nem lakik házakban és nem visel ruhát.

Végül pedig azt is látnunk kell, hogy ebben az állapotban az ember halálközeli életet él. Nem véletlen, hogy ez a valaki éppen sírboltokban lakott, mert ő abban az állapotában valóban odatartozott. Biztosan szoktunk találkozni emberekkel, akiknek a lénye ilyen levegőt lehel – emberekkel, akiknek a szavában mindig vád bujkál, akik mindig hibáztatnak valakit, akik, ha lehetne, esetleg el is takarítanák az útból azokat, akiket ők erre kijelölnek, de akik ugyanakkor magukat mindig tisztára mossák, mert a bűnösök mindig a másik oldalon vannak. Borzasztó ezeket a dolgokat keresztyén embereknél is felfedezni. Ti vagytok a föld sója, mondta Jézus, és ha só elveszti ízét, nem jó semmire, csak hogy kidobják és eltapossák az emberek. Lehet valaki gyűlölködve keresztyén, ha régen elveszítette az evangéliumi lelkület jó ízét? Alig hiszem. A sírboltok lehelete van jelen az ilyen lelkiségben!

Íme az Istentől elszakadottság biztos jelei: az ember magának árt, ahogy olvastuk, kövekkel vagdossa saját magát, aztán magános, mert már senkit elviselni nem képes, úgy be van telve magával, és végül a halál van közelebb hozzá, mintsem az élet, a sírboltokban lakik. Ha csak egyet is felismerünk ezek közül magunkban, ne késlekedjünk leborulni Jézus előtt. Ő majd fog nekünk adni olyan szabadságot, amiben hasznos dolgok vannak, és nem leszünk a rabjává semminek. Minden szabad nékem, de nem minden használ, hát különböztessek a kettő között. Ez vagy az szabad volna ugyan, de tudom, hogy biztosan nincs a javamra sem nekem, sem másoknak, akkor tehát kár érte. Talán “lehetne”, de nem szabad – egyszerűen kár érte.

Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. Ez azt jelenti, hogy Istenen kívül semmi ne vegyen engem a hatalmába. Sem a rosszkedv, sem a félelem, sem a túl nagy ellenszenv vagy akár illuzórikusan nagy érzés, semmi. Az én szíven Istené legyen, ő vehet egyedül a hatalmába. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. És ha magamtól ez nem megy, menjek oda Jézushoz és boruljak le előtte – a többi már az ő dolga. Ő tud parancsolni a lehúzó erőknek – majd ő elbánik a démonokkal.

És mit látunk? Amint az ember kiteszi magát az ő erőinek, eltávoznak a mélység erői. Lehet, hogy bizonyos dolgokat még elpusztítanak, a mélységbe rohanó disznócsorda ennek a jelképe, vagyis nem adják ingyen magukat. Igen, mindennek meg van az ára, de az ember, aki addig önveszélyes, magános és halálközeli volt, most ott ül, felöltözve, magánál van és hallgatja Jézust.

Sőt, még ennél is több történik. Elmegy a neki szóló, személyes útmutatás szerint a rokonai közé, és elmondja, milyen nagy dolgokat cselekedett vele Jézus. Másokat is ahhoz vezet, aki őt meggyógyította. Hasznosítja magát Isten országa építése ügyében, aminél igazán nincs nagyobb dolog a világon. Ez az igazán meggyógyult ember, aki jó hírt tud vinni más beteg embernek, más önmagát még vagdosó, magános és halálközeli embernek. Aki meggyógyult, az hozzá tud járulni mások meggyógyulásához – ilyen egyszerű ez a dolog. Szívből kívánom, hogy tapasztaljuk meg, az ő gyógyító erejét, és akkor azt is megismerjük, hogy mit jelent őbenne szabadnak lenni: immár nem csak valamitől vagy valakitől szabadnak, hanem valamire és valakiért szabadnak lenni.

Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, előtted borulunk le mindnyájan, aki ismersz minket és jól tudod bűneinket és romlásainkat. Semmi nincs rejtve előtted, ami a szívünkben van, és mégis szeretsz bennünket, legyen tiéd a hálaadás és minden dicsőítésünk, amire erőtlen hitünk csak képes. Köszönjük, hogy együtt lehettünk ma házad csöndességében, és légy áldott az olvasott és a hirdetett igéért. Megköszönjük neked a jó hírt, hogy te erősebb vagy minden lehúzó erőnél, a sötétség hatalmainál, és nem hagysz el minket, sem el nem távozol mitőlünk, hanem utánunk jössz a túlsó partra is, és ott szólítasz meg minket, ahol vagyunk. Tedd maradandóvá bennünk a felismeréseket, amiket munkáltál szívünkben, add, hogy ne menjen veszendőbe és feledésbe semmi a te igédből, amit nekünk mondtál. Imádkozunk az elesettekért, akik testi betegségben vannak, a foglyokért, hogy megszabadulhassanak, és a lelki küzdelemben élőkért, hogy veled együtt győzelemre jussanak. Nálad lehetetlen, tudjuk, semmi nincsen, jöjjél hát velünk a most következő hét napjain, és adjál derűs, áldott időket, benned való örvendezést és tiszta szívet, munkánkban áldást, otthonainkban békességet.

Ámen