Semmi nélkül valók, és mindennel bírók

Igehirdetés 2013. június 16.

Semmi nélkül valók, és mindennel bírók

Lekció: Csel 24,22-27 és 25,9-12
Textus: 2Kor 6,4-10

„Hanem ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái, sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban…mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.”

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük neked hálaadó szóval, hogy elvonult az ár, és sem a mi városunkban, sem máshol az országban nem lett jóvátehetetlen a kár emberéletekben vagy anyagi javakban. Köszönjük, hogy erőt adtál a helytállóknak és köszönjük, hogy végre mindnyájan fellélegezhettünk. Áldunk téged, hogy süt felettünk a szép nyári nap, és hogy megengedted nekünk, ismét életben és egészségben eljöhettünk szent házadba. Te jól ismered a mi szívünk titkait, nincs előtted rejtve egyetlen gondolat vagy szándék sem – segíts most bennünket is irántad való őszinteségre. Adj nekünk áldott csendet, hogy jóságod és gyógyító szereteted közölhessed mindnyájunkkal. Várjuk drága Szentlelkedet, aki nélkül a legjobb igyekezet is csak hiábavaló erőfeszítés. Emeld fel most szívünket te magadhoz, hogy általad megtisztuljunk, benned megbékéljünk és tőled való, lelki örömmel teljen meg a szívünk. Ámen.

Igehirdetés

A Dunán az elmúlt napokban levonult hatalmas árhullám elgondolkodtatott mindnyájunkat még akkor is, ha sokan nem voltak közülünk közvetlen veszélyben, mert az otthonunk biztonságos távolságra fekszik a partoktól. Az ember szíve mégis csak olyan, ha nem keményedett meg még az önzéstől egészen, hogy akaratlanul is beleéltük magunkat azok helyébe, akiknek veszélyben volt az élete és az otthona. Más országokban sokfelé meghaltak emberek, mentés vagy menekülés közben elsodorta őket a hatalmas víz, nálunk ezt sikerült elkerülni. De itt van a szívünkben, legalábbis normális körülmények között a mások féltése, az együttérzés – ma is hirdetjük és várjuk az adományokat a kárt szenvedettek megsegítésére, hogy holnap aztán továbbítsuk anyagi felajánlásainkat oda, ahol azt fel fogják használni – és amikor ilyen közel jön hozzánk a veszély, nem nehéz beleélni magunkat az első keresztyéneket sokszor fenyegető életveszélyekbe sem, amiről a Biblia hoz nekünk híradást.
Nekünk itt mai napság semmi bántódásunk nincs attól, ha Krisztus hitvallói vagyunk, de sokfelé a világon ma is meghalnak emberek keresztyén hitükért, és sokszorosan így volt ez az első évszázadokban. Maga Pál apostol is, aki többet tett egymaga, mint a tizenegy tanítvány együttvéve, szinte folyton életveszélyben járt. A ma felolvasott élet-epizódjának is éppen az előzménye, hogy több mint negyvenen erős esküvel fogadták Jeruzsálemben, addig nem esznek semmit, amíg őt meg nem ölik, amikor pedig a római helytartóság Cézáreába szállíttatja, akkor mindent megtesznek, hogy vigyék vissza Jeruzsálembe, hogy útközben megölhessék. Semmi túlzás nincs tehát abban, amit az apostol a korintusiaknak ír: „…ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái, sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban…mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.”

Érdemes felhívni a figyelmet arra a dialektikus fogalmazásra, ahogyan a maga életét az apostol leírja. Isten szolgájaként – és ez az ő esetében nem csupán tiszteletadó egyházi titulus volt – tehát Isten szolgájaként neki sok tűrésben, sok nyomorúságban, szükségben és szorongattatásban volt része. Ezek közben pedig ő – így mondja magáról – bánkódó ember volt ugyan, aki mégis mindig örvendezett; szegény volt, hiszen egész vagyona egy felsőkabát volt és néhány könyv, bibliai tekercs (hártya, ahogy a Károli fordításban olvassuk: 2 Tim 4,13), mégis sokakat gazdaggá tevő; és semmi nélkül való, mégis mindennel bíró.
Ez a belső alapállás az, aminél nincsen erősebb és nincs mélyebb megnyugvást adó, aminek a hátterén az emberen egyszerűen tényleg nem fog a félelem: „… mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.” Tegyük ezt most olyan mércévé magunknak, aminél kevesebbel mi sem akarjuk beérni, hiszen ezek pontosan azért írattak meg számunkra, amiért maguk az evangéliumok is, hogy tudniillik „…higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Ján 20,31)
Miként lesz ez a lelki sebezhetetlenség az emberé? Miként lehet azt elérni, hogy jöhet életveszély, jöhet kísértés, jöhet nyomorúság és próbatétel, ő a bánkódások közepette is mindig tud örvendezni, a szegénység mellett is gazdagodnak körülötte a többiek, és gyakorlatilag teljesen semmi nélkül való, mégis mindennel bíró? Pál maga mondja el ennek a titkát, amikor az egyik levelében így fogalmaz, már nem én élek, hanem él bennem a Krisztus. (Gal 2,20) Összesen ennyi a titka, de az odáig vezető út nem egyszerű és nem is magától értetődő. Vegyük most sorra azokat a lépcsőfokokat, amiken mindenkinek keresztül kell mennie, hogy ezt elérje.
Első lépcső az, amikor úgy gondoljuk, hogy „az élet” és a boldogság nevében minden megengedhető. E földi életünk úgyis olyan rövid, és mindenki boldog akar lenni, hát akkor rajta – aki kapja, marja, ahogy a mondás is tartja. És valóban rengetegen még itt tartanak, boldogok akarnak lenni, élni akarnak, hatványozottan élni, ahogy Ady mondja magáról, és ebben a nagy életvágyban semmi sem tilos, minden megengedhető. Folyik a szabad rablás anyagiakban és emberi kapcsolatokban egyaránt, hiszen mindenki csak élni akar. És ezen a szinten nem is szokás észrevenni, hogy a gátak eltörlése óta mindenki többet veszít, mint amennyit nyer, és hogy tökéletesen igaz a jézusi mondás: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Milyen váltságot fizethet valaki a lelkéért, ha egyszer eladta azt? (Mt 16,26)
Nem hiszem, hogy bárkin is segíthet, ha ezeket hallva megvonja a vállát, és azt mondja magának, itt nem rólam van szó, mert én nem adtam el a lelkemet. Ugyanis, egyszerűen „az életről” vallott felfogásunk már önmagában is lehet árulás egy magasabb szempontból nézve, a lélek, a lelkünk eladása – hiszen rendszerint még csak meg sem vizsgáljuk magát a kérdést, mit is tekintünk mi valójában életnek. Az mindig valahogy olyan természetes – hát, ami a hajlamainkból fakad, amihez kedvünk van, amit izgalmasnak gondolunk – és ezek alapján aztán egy sor magától értetődőségben élünk, amit nem járhat át az ige, a logosz, Isten örök rendje. És mivel nem vesszük a fáradtságot, némelykor pedig bizony a bátorságot, hogy életünk magától értetődőségeit megmérjük az ige mércéjén, így aztán úgy tűnik, minden rendben is van – csak éppen a dolgok és az ügyek végén szokott kiderülni, hogy semmi sem volt rendben.
Alkoholkötött emberek mondják el, hogy bizonyos pillanatokban teljesen természetesnek vélik, amikor erőseknek érzik magukat, hogy most lehet, most megengedhetik maguknak, hogy igyanak, és csak a borzalmas másnaposság idején döbbennek rá, amikor utálják és gyűlölik saját magukat, hogy tegnap nem jól gondolták. Mi történt? Összesen annyi, hogy valaki nem vizsgált meg egy magától értetődőséget, egy megszokást, egy bejáratott életgyakorlatot, ami jól-rosszul, de működik. És tegyük hozzá, akadnak bőven más magától értetődőségek is, a szellemi életben, az értékvilágunkban, vagy az érzelmeinkben is, amik megérettek volnának már arra, hogy átvilágítsuk őket az igével, a Logosszal, vagyis Krisztussal, és aztán másként menjünk tovább. Hát ennyit arról az első szintről, amikor „az élet” és az un. boldogság nevében még minden megengedhető, mert hiszen mi szabadok vagyunk, és ne jöjjön nekünk senki gátakkal, törvénnyel és előírásokkal.
A következő lépcsőfok már nem ilyen. Félix, egy római helytartó lelki arcképét hozza ezzel kapcsolatban ma elénk az ige, aki sokat tudott arról a tanításról, amit názáretieknek, más helyen pedig krisztianuszoknak, vagyis keresztyéneknek kezdtek el akkoriban nevezni. Ez az ember egy kicsit belül is volt, meg egy kicsit kívül is a hiten – és ebből a típusból is akadnak elég sokan ma is. Belül volt annyiban, hogy magához hívatta a zsidó származású felesége, Druzilla miatt Pált, de maga is érdeklődött az új tanítás felől. Részletesen kikérdezte és végighallgatta őt a Krisztusban való hitről, és nem mondta neki azt, amit később Festus, hogy bolond vagy, te Pál, a sok tudomány elvette az eszedet és őrültségbe visz. (Apcs 26,24) Félix érdeklődik és mérlegel, gondolkodik, mit tegyen – rászánja az időt, majdnem azt mondhatjuk róla, hogy mintegy „elmegy még a templomba is” – de elérkezik egy pillanat, amikor megrémül és azt mondja, azt már nem, azt majd később megfontolom. Ez a pillanat pedig az, amikor az igazságról és az önmegtagadásról hall, vagyis amikor kiderül, hogy itt nem az éppen divatos luxus-filozófiáról van már szó, mert azokban az első időkben ilyennek tűnt a keresztyénség, amiről el lehet diskurálni, meg eszméket cserélni, hanem itt az igazság forog kockán, mégpedig az életünk igazsága. Az, hogy mennyi a hamis látszat és mennyi a valódi tartalom a lényünkben, és általában, mi az, ami nem fából, szénából vagy szalmából van, hanem arany, ezüst és drágakő az életünk épületében. (1 Kor 3,12)
Félix is vágyott arra, mint valahol minden ember vágyik rá, hogy legyen valódi érték a lényében, hiszen nem volt véletlen, hogy egy darabig nagyon is türelmesen hallgatta ezt a Pált és a tanítását. Ami őrá jellemző volt, azt azonban idegen szóval azonban „oszcillálásnak” lehetne nevezni, villódzásnak: közeledik és távolodik, aztán megint közeledik, és megint távolodik. Egy kicsit bent, egy kicsit kívül – és bár ez valami nagyon is emberi dolog, mondanánk, hiszen mindnyájan emberből vagyunk, ahogy mondani szokás, csakhogy a mindig oszcilláló élet valójában szétforgácsolódó élet. Igen, egyszer élünk, csakhogy abban az értelemben is, hogy ha nem hozzuk meg a magunk világos és egyértelmű döntéseit, például hitbeli téren, amikor azok ideje eljön, akkor végül is nem belül, hanem kívül fogjuk végezni, ahogyan azt Félixnél is látjuk.
Ezen a második lépcsőfokon valóban teljesen természetes dolog a villódzás egy bizonyos ideig, de végül mégis csak itt dől el, mi marad elmélet, diskurálni való filozófia és miből lesz életvalóság. Itt már előbb-utóbb az igazságról és az önmegtagadásról van szó, amik például mainapság cseppet sem divatos kifejezések, hiszen immár mindent szabad, és lassan Európa-szerte az számít modernnek, hogy a szodómiát egy szintre emelik a házassággal. Kinek kell ma igazság és ki foglalkozik ma az önmegtagadással? Félix is azonnal elfordult, amikor ezekre a dolgokra került a szó. Örülni mindenki szeret, a boldogság mindenkinek fontos, és ne legyünk azért olyan nagyon merevek – ezt szokás mondani – hogy mindig az igazságot emlegetjük, és ne legyünk olyan maradiak, hogy még várunk valamit az önmegtartóztatástól. Hát pontosan így gondolkodott Félix is, és villódzó, kint is, bent is élete így lett végül egészen jelentéktelenné. Eltűnik a süllyesztőben, hiába volt un. nagy ember, akitől sokan félnek, akinek komoly hatalma volt – egyetlen szót nem hallunk róla többet a Bibliában azok után, hogy Pált később többször még magához hívatta beszélgetni, éspedig azért, mert a szellemi érdeklődése mellett azt is remélte, pénzt kap tőle, hogy engedje őt szabadon. Vagyis Félix az állandó villódzás, a Krisztus mellett soha igazán meg nem hozott döntés következtében szépen csöndben elmerült a merő anyagi világban, ahol a lelki értékek valahogy mindig csak halványodnak, és végül nem marad más, csak a köznapi hasznosság.
Van-e ezek után egy valóban magasabb, egy harmadik lépcső? Ha Pált hallgatjuk, azt kell mondjuk, hogy igen, van. Ő úgy fogalmaz, ha vétkes vagyok, és halált érdemlő dolgot cselekedtem, akkor nem vonakodok a haláltól. És hogy mennyire nem nagyot mondás és üres fecsegés volt nála a halálmegvetés, hanem véresen komoly életprogram, az abból derül ki, hogy a császárra fellebbez, amiről pedig nagyon is tudott volt, hogy a római császár nem foglalkozik fölösleges dolgokkal. Az udvaroncai és az ilyesmivel megbízott hivatalnokai egy darabig fogva tartják a hozzá fellebbezőket, hátha pénzt kapnak tőlük, aztán egy idő után kivégeztetik őket. Jól tudta ezt Pál is, de azt is, hogy római állampolgárként a saját lakásán lakhat majd a birodalom fővárosában – igaz, egy katonával összeláncolva – de vendégeket fogadhat és kijárhat majd a városba akár igét is hirdetni a piacokra. Ezért döntött úgy, hogy ha meg kell halnia, és Jeruzsálemben egyértelműen ez várt volna rá, akkor inkább szolgálja a számára még hátralévő idő is az evangélium hirdetését, éspedig az akkori világ fővárosában, Rómában, mert ez a leghatékonyabb ebből a szempontból.
Hát ezért fellebbezett ő a császárra, és az evangélium valóban hatalmasan előre ment általa Rómában és aztán a birodalom többi részében is. Az ő esetében ezért semmi túlzás nem volt abban, hogy „…ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái, sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban…mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.”

Szívből kívánom, hogy mi is tudjunk a Pál módján tűrésben és nyomorúságban is olyan belsővel élni, amely a bánkódás idején is mindig tud örülni, mert Krisztusban öröme van. Amely szegény ugyan, de közben mégis sokakat gazdagít. És amelynek nincs ugyan semmije, amit a világ gazdagságnak nevezhetne, Krisztusban mégis pontosan megvan mindene. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy ha velünk maradsz kegyelmeddel, akkor a bánkódás idején is fogunk tudni örülni. Köszönjük, hogy ha velünk maradsz szent igéddel, akkor tudunk gazdagítani olyankor is, amikor egészen kifosztottak vagyunk. Tudjuk, ha velünk maradsz hűségeddel, akkor megvan mindenünk azokban az időkben is, amikor semmi nélkül valók vagyunk. Köszönjük neked ezt a jó hírt, ezt az evangéliumot, és azt kérjük, tedd élővé és hatóvá, életet változtató valósággá mindnyájunk szívében. Hadd lehessünk erősek és sebezhetetlenek a világ oldaláról, előtted és számodra pedig kicsi gyermekek, akik szeretetedből és gondoskodásodból élnek. Hadd bízzuk egészen rád a most következő hét napjait, hadd kérjük tőled a vezetést, az igét, az útmutatást. Ne engedd, hogy a magunk feje után menjünk nélküled, hanem legyen életünk és hitünk zsinórmértéke a te áldott szent szavad. Kérjük, hogy gyógyítsd betegeinket, köztük egy súlyosan beteg asszonytestvérünket, akiért most is imádkozunk, és egy fiatal leányt, akinek gyógyulását már alig merjük remélni. Áldd meg a diákokat, akik érettségi előtt állnak, hogy helytállhassanak ezen az első, nagy életpróbájukon. Fogadj mindnyájunkat megszentelő jóságodba, hogy amint Urunk Jézus, úgy mi is semmi nélkül valók, mégis mindennel bírók lehessünk. Ámen.