Seneca szempontjai

Igehirdetés 2016. október 16.

Seneca szempontjai

Textus: Róm 13,11

„Most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívővé lettünk.”

Tényleg? Ha így van, akkor ezt sok keresztyén ügyesen takargatja. Megfigyelni ugyanis elég sok lankadó történetet: emberek hitre jutnak, annak akkor nagyon örülnek, s az „első szeretet” (Jel 2,4) idején lobognak is – aztán fokozatosan csöndesül a láng és jó, ha végül valami parázs marad. Szerencsére van olyan is, hogy valakinek az évek során érik és erősödik a hite, de Pál itt határozottan, kész tényként állítja, hogy most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívővé lettünk. Nem csak jó szándékú biztatás ez? Tényleg jön hozzánk az üdv, folyton közeledik hozzánk Isten?

A választ egészen bent, a szívünk mélyén kapjuk – ha föltesszük a kérdést, s nem nyugszunk, míg válaszhoz nem érünk. Ne féljünk tőle, jó és fontos kérdés. Talán az egyik legfontosabb, amit föltehetünk. Hasonlít ahhoz, mikor valaki nem tudja, boldog-e igazán, azt az életet éli-e, amit neki élnie kell – s elmegy a lakóhelye fölötti dombokra, hogy egy napfényes, szép séta keretében messzebbről megnézze városát, s benne az „életét” mintegy távlatosan, hogy tisztába jöjjön érzéseivel.

Ezt a „távolabbról önmagunkra visszatekintést” sokszor segítette már számomra az irodalom egy-egy jeles műve, vagy valamely antik auktor a maga friss szempontjaival. Hadd osszam meg a gondolatokat, amiket Seneca (Kr.e. 4. – Kr. u. 65.) írásai indítottak bennem, éspedig nem kevesebb, mint élet, halál s Isten dolgaiban. Mindegyik téma önmagában is „üdvösség-kérdés”, s érdemes meghallgatni róluk Biblián kívüli szerzőket is – ha a köznapok még nem húznának le valakit annyira, hogy nem elmélkedik már semmiről.

Először tehát az életről. Igen nagy témának tűnik, de mindjárt látjuk, hogy a latin gondolkodó a dolgok közepébe csap:

„Epikurosz szavaival: Bosszantó az életbe mindig belekezdeni. Vagy ha ilyenformán jobban kifejezhetnénk az értelmét: Rosszul él, aki mindig csak élni kezd. Miért? – kérded, ez a mondás magyarázatot kíván. Mert azoknak az élete mindig befejezetlen. A halálra sem állhat készen, aki csak most kezdett el élni. Arra kell törekednünk, hogy elég élet legyen mögöttünk. Senki sem gondolkodik így, ha éppen csak belefog az életbe. Ne véld, hogy kevesen vannak: majdnem mindenki ilyen. Méghozzá egyesek éppen akkor fognak hozzá, mikor már abba kell hagyni. Ha ezt csodálatosnak tartod, megtoldom, hogy még jobban csodálkozz: van, aki abbahagyja az életet, mielőtt hozzáfogott volna. Élj egészségben!”
(Erkölcsi levelek, 23.)

Mit jelent az életbe folyton „belekezdeni”? Azt, hogy nincs folytonossága, hiányzik belőle a legfontosabb emberi, a tudatos építkezés. Mindig kísérlet és próbálkozás, ami nem vezet sehova, mert nincsenek is valódi céljai. Csak élni akar, esetleg nagyon is, de nem döntötte el, hogyan – mint egy gyerek. Persze, a bennünk élő gyermek értékes életrész őszinteségével, vitalitásával, spontán életörömével és fantáziájával, meg ne öljük magunkban – csak hát az élet közepe táján már elégtelen programnak. A folytonos belekezdés mögött hiányzik az építkezés, ezért aztán nem nehéz odahagynia az elmúltat, s megint valami másba fogni. Aki nem teremt értéket, az rendszerint csak szerezni akarja azt az élettől, ezt is jól megfigyelhetjük. De már csupán egy kert, egy ház, egy család is mennyi megfontolt jó szándékot igényel, míg lesz belőle valami – nem is beszélve a nagyobb távlatokban gondolkodó igyekezetekről!

Valóban közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk? Ha a folytonos belekezdés, s ugyanakkor a semmit végig nem vivés emberei vagyunk, akkor biztosan nincs. Nehogy azok közé tartozzunk, figyelmeztet Seneca, akik akkor akarnak életükhöz fogni, mikor már abba kell azt hagyni. Pozitívan kifejezve: becsüljük meg életünk fonalát, ha úgy tetszik vezérmotívumát, amennyit megismertünk és már jó tartalommal töltöttünk meg belőle, s azt beszámítva, azt tekintetbe véve építsük a holnapot. „Arra kell törekednünk, hogy elég élet legyen mögöttünk” – javasolja a bölcselő. E hallatlanul tömör mondat semmiképp sem mennyiségileg értendő. Azt jelenti, hogy vannak értékeink, amiket nem szabad eltékozolni. A megértett és felfogott élet maga is ilyen. Emlékezetben kell tartani azokat a részleteit, amikből egyszer már okultunk, s komolyan számolni kell a tanulságokkal. Nem véletlen, hogy éppen oda születtünk, ahová; nem véletlenek adottságaink, hajlamaink, tehetségeink sem – de a kérdés pontosan az, s ez már egészen saját hatalmunkban van, hogy mit kezdünk ezekkel. Az ember élete ne legyen csupa belekezdések sorozata, vigyük végig életünk ügyeit. Ne legyintsünk arra, amit már megharcoltunk – mert az akkor is érték, ha magunk nem mindig látjuk annak.

Aki hitetlen lenne, vagy önbizalom-hiánnyal küzd, nézze csak meg Sopronban a Taródi-várat: egyetlen ember építette. Munka után délutánonként, kövenként – és harminc év alatt vár lett belőle. Valamelyes megszállottság nélkül semmi nem lesz az ember életéből. Németh László egyenesen azt mondja, hogy mint író, a maga pályáján a megszállottságot mindig kegyelmi állapotnak tekintette, s a szent düh – ha nem mások ellen irányul, valóban hallatlanul kreatív erő.

De lássuk, mit mond a nagy római gondolkodó a halálról. Úgy vélekedik, s ez a sztoikus bölcselet sarokköve, hogy a halál önmagában se nem jó, se nem rossz, ezért tanácsos a halál félelmetesen mérges „fullánkját” (1Kor 15,55-57) idejében eltávolítani – vagyis belátni, hogy nem a halállal, hanem az arra készülővel van baj, ahol még szörnyű s ártalmas dolognak tekintik. Bizonyos Bassus-t említ föl, akire, mint mondja nagy és egyetemes súllyal nehezedik az öregség, s elaggott testében már csak ideig-óráig lehet a gyengülést feltartóztatni. Róla írja ezeket:

„Bassusunk lelkileg friss maradt. A filozófiának köszönhető, hogy a halál színe előtt is jókedvű, és testi állapotától függetlenül bátor, vidám, és lankadásában sem lankatag. Az igazi kormányos szakadt vitorlával is hajózik, s ha lecsarnakolta is a hajót, puszta törzsét jó karba hozza az út befejezéséhez. Ezt teszi Bassusunk, és olyan bátorsággal és derűvel szemléli saját végét, amellyel – vélhetnéd – a túlságos biztonságban lévők szemlélik a másik emberét. Nagy dolog ez, Lucillius, és sokáig kell tanulni, hogy békével távozz, amikor az elkerülhetetlen óra közeledik.”

És hogy a dologban semmi félreértés ne legyen, mit is jelent mindez a konkrétumok terén:

„Általában úgy tűnt nekem, hogy Bassusunk magamagát kíséri a temetőbe, elhantolja magát, majd, mint a túlélők, bölcsen viseli a gyászt önmaga után. Mert sokat beszél a halálról, és serényen törekszik rá, hogy meggyőzzön minket: ha ebben az ügyben valami kényelmetlenség vagy félni való van, az a halálba menő hibája, nem a halálé; a halálban éppúgy nincs semmi nyomasztó, mint ahogy utána sincs. Pedig egyforma esztelenség attól félni, ami nem következik be, mint attól, amit nem fogunk érezni. Vajon elhiszi bárki is, hogy érezni fogjuk azt, aminek következtében semmit sem érzünk? Tehát – mondja – a halál annyira távol áll minden rossztól, hogy legyen távol tőle a rossz mindennemű félelme is.”
(Erkölcsi levelek, 30.)

Akár racionalizálásnak is nevezhetnénk ezt a gondolatsort, de hát mire kaptuk a tízmilliárd agysejtünket, ha nem éppen az ésszerű végiggondolásra? Keresztyén szemmel sem találunk kivetnivalót abban, hogy földi érzeteink véget érnek a halállal, s valóban nem fogjuk érezni azt, aminek következtében semmit sem érzünk. Mi persze tudunk az emberi lélek pszichén messze túli, szellemi-erkölcsi részéről is, ahol már nem a különböző fizikai és lelki érzetek, hanem az isteni igazság uralkodik. Ebben a legmagasabb körben tényleg kevésnek bizonyul minden racionalizáció és magyarázat. Isten előtt egyetemlegesen kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, s ha hiányzik valahol az irgalom megtapasztalása, akkor ott sajnálatos módon nem a semmi van, mint azt az ókor – és a modern bölcselet is – véli, hanem a „külső sötétség”, éspedig sírással és fogcsikorgatással. (Mt 8,11-12) Ennek realitását itteni létezésünkben is bőven tapasztaljuk, a bibliai kijelentés pedig az örökkévalóságra nézve is érvényesnek mondja ki. Az ember élete abban telik, hogy minden nap választhat a kegyelem és a külső sötétség között – s e választása örökre vele is marad.

Hitünk szerint “utolsó ellenség” a halál (1Kor 15,26), mely Krisztus által meghal, vagyis bármily ellenség is a testben élő hívőnek, nincs már fölötte végső hatalma, mint Krisztus nélkül volt. Mikor a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, s a halandó halhatatlanságba, akkor teljesedik be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött.” (Ésa 25,8-9 1Kor 15,54) Aki ezekre a fénylő igei ígéretekre gondol, rajtuk lelkével szemlélődve elidőz, ahhoz valóban közelebb jön az üdvösség minden eggyes nappal.

Végül az élet s halál problémája után, ha lehet, a még nagyobb kérdés. Tényleg jön hozzánk, folyton közeledik hozzánk maga Isten? Az ige azt mondja: igen! Ő az, „Aki van, volt, és aki eljön.” (Jel 1,8) Eljön – mit tehet ehhez még Seneca? Bizonyára semmit. Ha mégis van mondandója, az annyi, hogy megmutatja nekünk ezt más szemszögből – s éppen ezt is teszi. Politeistaként alatta marad ugyan a bibliai igazságnak, de ne feledjük, hogy nem sokkal utána már bimbózik s virágba is szökken a római birodalom területén az „Egy” filozófiája. A később újplatonistáknak nevezett gondolkodók az érzéki tapasztalással megismerhető világot nem tekintették reálisnak, csak a lelki-szellemi jót, igazat és szépet magába foglaló Egyet, azaz Istent. Seneca vallása még nem tart itt, bár igazán komolyan vehető istenségnek a nagy római panteonból a maga részéről is csak a főisten Jupitert tekintette, akit a görögök Zeusznak, a latinok pedig Deus-nak hívtak. Érdemes meghallgatnunk, mit mond róla:

„Jupiteré minden, de ő, ugye, birtokul adta másoknak; mindennek használata őt egyedül annyiban illeti meg, hogy ő bocsátja mindenkinek használatára; a bölcs éppoly egykedvűen veti meg mindazt, amit másoknál lát, mint Jupiter.

Higgyünk tehát Sextiusnak, mikor a leggyönyörűbb utat mutatja, és így kiált: Ez visz az égbe! Ez a józanság útja, ez a mértéktartás útja, ez a bátorság útja. Nem finnyásak az istenek, nem irigyek; maguk közé eresztenek, s kezüket nyújtják feléd, miközben felfelé haladsz. Csodálkozol, hogy az ember az istenekhez megy? Az isten jön az emberekhez, sőt még közelebb: az emberekbe! Igaz szív nincs isten nélkül. Isteni magok vannak az emberi testben elszórva; ha jó talajba hullnak, az eredetihez hasonlóan csíráznak ki és egyenlő módon szökkennek szárba azokkal, amikből keletkeztek; a rossz talaj csakúgy megöli őket, mint a meddő, mocsaras föld, s gyümölcs helyett csak gyomot sarjaszt. Élj egészségben!”

(Erkölcsi levelek, 73.)

Pompás sorok, s nem jelent nehézséget elvonatkoztatnunk a szerző vallási korlátaitól sem. Amit mond, az igaz és erősítő: Isten jön az emberekhez, sőt még közelebb, az emberekbe – “igaz szív nincsen is Isten nélkül”. Mi is pontosan így hisszük. Mit ér, ha értelmünkkel ugyan igaznak tartjuk Istenről a tanításokat, de ő maga távol van? Életünk minőségét az ő jelenléte teszi, nem pedig az elfogyasztott javak. Ahogy meghalni, úgy boldogan élni sem lehet nélküle – hát engedjük őt szívünkbe. Sőt hívjuk, kérjük, várjuk – s nem fog elutasítani!

Élet-magvai kicsíráznak bennünk, s “azokkal egyenlő módon szárba szökhetnek, amikből keletkeztek”. Ez az ige útja öröktől fogva – csak nehogy meddő, mocsaras föld legyen az emberszív! „Most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívővé lettünk.” Halljuk meg e szó mérhetetlen biztatását –  nekünk címezte a Lélek, éppen minket akar emelni általa. Töltsük meg csak tartalommal bátran a benne rejlő lehetőséget – s nem fog kedélyünk sem elmaradni a sztoikus bölcs derűjétől! Sőt, még annál is többre jutunk – örök, üdvösséges bizonyosságra Megváltónk szeretetében. Rajta nem fog múlni. Így is legyen! Ámen.

Imádság

Urunk, ami belőlünk hiányzik, annak te bővében vagy. Adod is mindnyájunknak, akik csak rászorulunk – légy áldott nagy jóságodért! Ámen.