Igehirdetés 2002. december 8.
Süket csönd a szívben
Lekció: Mt 25,1-13
Textus: Jel 3,20
“Imé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő is énvelem.”
Imádkozzunk!
Édesatyánk, köszönjük a közeledő ünnepeket, amik mind arról szólnak, hogy szereted a világot és szereted az embert. Köszönjük az adventi bizakodást, amit te adsz szívünkbe, hogy nem hiába várjuk érkezésedet, te valóban eljössz. Megvalljuk, a szívünk hideg, magunkat szeretjük legjobban, s minden csak ezután következik. Zajlik az élet, vannak hangos ügyek, amik érdekesek és fontosak, a te országod ügye, a halk és szelíd szó azonban alig kap helyet. Adventünket aggódás és sietősség uralja, de Jézusban békességet adsz a szívnek. Nem úgy adod, amint a világ adja, s nekünk nem kell sem nyugtalankodnunk, sem félnünk. Őt keressük, a páratlan Fiút, s arra kérünk Atyánk, hozd most őt a szívünkbe. Hadd teljünk meg szeretetével, tisztaságával és Lelkének erejével! Ámen.
Igehirdetés
Egy neves filmrendező, akinek munkái az élet egy-egy jellemző problémáját mutatják be, egy filmjében, aminek a “Csend” címet adta, úgy ábrázolja az emberileg egyre mélyebbre kerülő főszereplőt, mint aki körül zajlik az élet a forgalmas világvárosban, de semmilyen hang nem jut el a füléig. Az emberek beszélnek hozzá és vele, de mi csak a képeket látjuk, hangokat nem hallunk. Járművek jönnek és mennek, de semmi zaj nem hallatszik, süket csönd uralja a film jelentős részét. Így látja emberi egzisztenciánkat ez a gondolkodónak is jelentős rendező, és tételében sok igazság van, mert az emberélet egyik legjellemzőbb problémája valóban a rossz kommunikáció. Mintha süketek lennénk hallani a megszólításokat, amik érnek. Persze, elhárítjuk a dolgot és egymást nevezzük süketnek, valójában azonban minden ember hajlik a “lelki hallászavarra”, hogy ne hallja, amit meg kellene hallania. S ezért van aztán annyi félreértés és ellenségeskedés ember és ember között, mert mindenki mondja ugyan a magáét, tátog a szája, közben pedig nem hallja, amit mások neki mondanak.
Advent kedves igéje az ajtó előtt álló Jézus, aki “eljön hozzánk”, ahogy a Zakariás énekében olvassuk, mint “a naptámadat a magasságból”. (Lk 1,78) Jézus zörget, kopogtat az ember ajtaján. De itt is, életünk e “függőleges” vonatkozásában is az a kérdés, mint a mindennapokban egymás közt: halljuk-e, ami nekünk szól, vagy sem. Miért nem szoktuk meghallani, ha valaki az ajtónkon zörget?
Először is arról lehet szó, hogy akik bent vannak, nagyon elfoglaltak, azért nem hallják a kopogtatást. Dolgoznak, takarítanak, gondoskodnak családjukról, valamiben el vannak merülve. Tulajdonképpen természetes dolog, hogy például aki munkahelyen is dolgozik és amellett otthon is helyt kell állnia, annak feszített az élete. Akinek kisgyermekei vannak, akinek beteg van a családjában, akinek valami miatt nehéz a megélhetése! Vagy akinek adósságai vannak, túl nagy feladatot vett magára, aki nem kap elég megértést és támogatást, és még sorolhatnánk, mennyi minden terhelhet egy embert: igen, meglehet az ok, hogy az ember belefelejtkezzen az élete gondjaiba. Ezek miatt különösen is jó, hogy az advent megállít bennünket, s a zörgető Jézus megkérdez: nem süppedtem-e bele már annyira életem ügyeibe, hogy még a közeledő Úr szavát sem hallom, kopogtatása is visszhangtalan, s az ajtóm zárva marad előtte…?
A sok “belefelejtkezés” közül most csak egyet említsünk, a rosszkedvet. Kezdődik a legyintéssel, amikor emberekben és ügyekben csak a hiányosságokat vesszük észre. Mindent, ami negatívum és semmit, ami jó – aztán ez rendszerint folytatódik az “engem nem szeret senki” érzésével, mert hát egy folyton ítélgető embert valóban csak nagy erőfeszítések árán lehet szeretni. Erre következik az elszigetelődés, a barát és testvér nélküli állapot – és onnét valóban csak pár lépés már a depresszió, korunk járványosan terjedő betegsége. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a rosszkedv vírusa “legyintéssel terjed” – szerencsére nem mindenki fogékony rá. Hívő emberek például kifejezett védettséget élveznek – ők ugyanis minden nap újra tanulják szeretni az életet és az embereket a náluk jelen lévő Jézustól! Hiszen azért hívő emberek, mert megnyitották ajtajukat az ő számára, s onnét kezdve már nem “elfoglaltak” annyira, hogy ne hallanák meg az ő szavát.
De nem csak olyanok vannak, akik elfoglaltak, azért nem hallják az adventi kopogtatást, hanem olyanok is, akik hangoskodnak. Veszekedések otthonába, házastársi gyanakvások otthonába nem hallatszik be a Jézus kopogtatása. Ilyen helyeken csupa olyan ember van, akik magukat akarják hallani, nem pedig egymást, s még kevésbé akarják hallani Jézust. Ezekre a helyekre be sem hallatszik az ő kopogtatása. Láttam már családokat harcolni az örökségért, testvér a testvér ellen, szülő a gyermek ellen és viszont. Olyan volt az a család, mint egy csatatér, emberek valóságos háborút vívtak egymással. Fegyverek zaja idején a múzsák is hallgatnak, a mondás szerint – a Jézus kopogtatására pedig igazán nem kíváncsi, aki sokat akar szerezni magának s azt hiszi, az élete múlik azon.
És lehet hangoskodni más okokból is. Hatalmi harc a munkahelyen vagy éppenséggel a családban, ki tud legyőzni kit, kinek a hiúsága bizonyul védhetőbbnek – ó, mennyi, mennyi ok a hangoskodásra! Kifakadások a szomszéd vagy a nem szeretett rokon ellen, kifakadások a világ állása miatt, sőt kifakadások az emberek iránt, úgy általában. És a nagy hangoskodás elnyomja a jézusi szót, ilyenkor nem kell az ige, nem kell a Biblia, van nekünk igazunk ezek nélkül is. És ilyenkor Jézus tényleg nem jön be az emberhez, még adventben sem. Csak azokhoz jön be, akik meghallják az ő szavát, és megnyitják az ajtót. Akik tudnak megcsendesedni, leadni a maguk hangoskodásából legalább akkor, amikor Jézus kopogtat az ajtón. Legyen kevesebb a hangoskodás, és jobban meg fogjuk majd hallani, amikor Jézus közelít hozzánk.
Végül még az is lehet, hogy valahol azért nem hallják meg a kopogtatást, mert nincsenek is otthon. Amikor a házastársi szövetség csak megszokás és gazdasági racionalitás, ott emberek “nincsenek otthon” a házasságukban. Amikor a munka csak megélhetési forrás, de nem szeretettel és fantáziával végzett, ha kell feladatbővítő helytállás, ott emberek nincsenek otthon a munkájukban. Amikor az egyház lelátó és nézőtér, ahonnan elnézik mások igyekezeteit és szolgálatait, míg maguk nem tesznek semmit a közösség életéért – némelyeknek hatalmi harc, ahol a “mi emberünk” győzelméért mindent megteszünk, ennél nagyobb ügy nem is létezik – ott valahol máshol vagyunk, de nem “otthon” az Isten egyházában. És a legszomorúbb az “otthontalanságok” között, amikor a saját bőrében sincs otthon valaki. Hány sóhaj és feljajdulás mutat arra, milyen sokan nem lelnek sehol otthonosságra! Mindig pont ott rossz, ahol éppen vannak. Ha van munka, az a baj, el kell végezni; ha nincs, akkor miből fogunk megélni vagy miért nem segítenek elegen. Ha nyár van, túl meleg van és az borzasztó; ha tél, akkor hideg és az rettenetes. Vajon mit szólnának az ilyenek, ha az Örökkévaló egyszer beállítaná a hőmérőt 17 és fél fokra, és soha többé nem lenne ebben semmi változás? Eső se lenne, fagy se, hó se, kánikula se, semmi, csak egyformaság – akkor boldogok lennének? Nyilván, akkor ezzel volnának elégedetlenek.
Szomorú, amikor az ember mindig csak éppen abban otthontalan, amiben van. Gondolkozzunk most adventi szívvel azon, akarunk-e egyáltalán otthon lenni – akarjuk-e szeretni a helyünket, ahol vagyunk; vagy már annyira “elmentünk a helyünkről”, hogy nincs az a kopogtatás, ami utolérhetne és otthon is találhatna.
Amit Jézus hoz, az éppen az otthonosság! “Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Az étkezés és a társaság az ember életének alapvető élménye. Még beszélni sem tudunk, már mind a kettőben részünk van, hiszen édesanyánk megetet és beszél hozzánk – amikor mi még csak gügyögni tudunk. Arany János a “Családi kör”-ben megírja, ami gyermekkorunk legszebb élményei közé tartozik, hogy milyen többlet volt az estében, amikor vendég is ült a vacsoráló asztalnál! Előttünk, gyermekek előtt ilyenkor egy tágabb világ nyílt meg; olyan dolgokról is hallottunk, amiről szüleink máskor nem beszéltek. A vendéggel együtt teljesebb az élet. Jézus ilyen “vendégként” akar asztalunkhoz ülni! El akarja mondani egy jobb és egy magasabb világ dolgait, a Kimondhatatlan nagy szeretetéről akar nekünk hírt hozni, s ünneppé akarja tenni vele az életünket. Ő ezért jött, és ma is ezért jön!
Betér a betegekhez, és azt mondja, itt vagyok az ágyadnál, nem vagy egyedül. Betér a bűnösökhöz, és azt mondja nekik, van új kezdet. Betér a magánosokhoz, akik elszigetelték magukat, és azt mondja nekik, társad vagyok, általam ki tudsz majd lépni a körből, amit magad köré vontál. Amikor ő “velünk vacsorál”, akkor valójában magát adja kenyérként. Ez az a vacsora, amit az úrvacsora ábrázol ki, de ami lelki valóságként mindig jelen van, ahol az ő szavát meghallják s az ajtót számára megnyitják.
E pillanat során, mikor az ember megnyílik Jézus előtt, a süket csend, a tébolyító magány csendje egyszer csak kezd feloldódni az ember körül. Először talán csak a templom hangjai szólalnak meg. Örömet jelent az ének, az orgona hangja, és a harangszó. Értelme lesz az igehirdetésnek, mert elhangzik benne legalább egyetlen szó, ami igazán nekem szól és éltet. Aztán megszólal a Biblia. Üzenete lesz még a nemzetség táblázatoknak is, nem hogy az evangéliumoknak. És megszólalnak az emberek. Újra halljuk a hangjukat; most már nem csak a szavaikat, de azt is, ami azok mögött rejlik. Amit nem is bírnak kimondani, mert fáj, vagy szégyenletes. Halljuk az embereket, akik nem mindig azt mondják, amit gondolnak, hanem inkább azt, amiről vélik, hogy hallani akarjuk. Meghalljuk a gyermekek hangját, akik valami tiszta és egyszerű dolgot mondanak, többnyire csak ennyit: szeress engem, te elfoglalt, te hangoskodó, te otthon sem lévő felnőtt…!
És meghalljuk az idősek hangját is, ami gyakran egy sóhaj, hogy csak még egyszer újra kezdhetném – mennyi mindent másként csinálnék, milyen kár volt annyi mindent tönkre tenni magamban és másokban…! És meghalljuk a növények szavát, amelyek szeretettel adnak eleséget, ha jól bánunk velük, s örömmel díszítik otthonunkat is, ha azt várjuk tőlük. Meghalljuk az állatok szavát is, mint Tolsztoj a “Holsztomer” c. novellájában, melyet egy ló életútjáról írt – és onnét kezdve másként bánunk az ember alatti lények világával is, nem csak az emberekkel.
Meghalljuk a nagy zenei mesterek alkotásait, az azokban rejlő vívódásokat és az emberlét szóban kimondhatatlan dimenzióit. Újra kezünkbe veszünk egy verses kötetet, és lesz türelmünk az irodalom kimeríthetetlen kincsestárában megtalálni, ami valóban tartalmassá és elgondolkodtatóvá tesz egy tévé-mentes estét.
Végül meghalljuk talán a saját életünk dallamát is, s elfogadjuk, hogy mi volt a dolgunk a “nagy zenekarban”. Nem bánt már többé, inkább megnyugtat, hogy életünk csak egy kicsiny tétel volt egy nagy szimfóniában, amelynek összhangját a legnagyobb szeretet gondolta ki, s vezényelte végig.
Mind ez pedig egyetlen kopogtatással, egyetlen nekünk szánt szóval, egyetlen valóban meghallott igével kezdődik. Ne legyünk annyira elfoglaltak, se hangoskodók, sem pedig otthonról eltávozottak, hogy meg ne hallhassuk! És akkor velünk vacsorál, otthonossá téve otthontalan, “süket csöndbe” burkolt életünket, maga a Megváltó Jézus. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, te tudod, hogy mi legalábbis nagyothallók vagyunk, ha üzeneteidről van szó. De sehová nem mehetünk, mert az örök élet beszéde nálad van, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Köszönjük az adventi kopogtatást, a halk és szelíd szót, az új élet ígéretét és minden biztatásodat, amit mondasz nekünk. Légy áldott a gyülekezetért, az együttes igei élményekért, a közös éneklésért és a szolgálat öröméért!Te eljössz hozzánk, amikor nekünk nincs erőnk menni tehozzád. Légy áldott türelmedért, amivel hordozod életünket és bízol bennünk, pedig elég okot adtunk arra, hogy elfordulj. Szeretnénk az adventi időben odaadóbban figyelni rád, életünk kérdéseiben tőled kapni vezetést és útmutatást. Segíts több alázatra, igazi megcsendesedésre, hogy szavad ne szálljon el felettünk, hanem erővé és lelki kenyerünkké legyen. Gyógyítsad betegeinket, oldozd fel a megkötözötteket, emeld fel az elesetteket! Ámen.
