Szabad-e az emberi akarat?

Igehirdetés 2008. szeptember 21.

Szabad-e az emberi akarat?

Lekció: Zsolt. 8,1-10
Textus: Márk 8,34-37

„Akkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt és azt mondta nekik: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ az embernek ugyanis, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, mi is álmélkodással csodáljuk, milyen nagy a te teremtő hatalmad és szereteted, amellyel embert alkottál, akit kevéssel tettél kisebbé önmagadnál. Megemlékezel rólunk, gondod van ránk – ezt tapasztaljuk naponta, amikor csak étel kerül az asztalunkra, meleg szobánk van, és amikor jó egészségben elvégezhetjük a napi tennivalóinkat. Hatalmunkba adtad a világot, hogy uralkodjunk felette, és a saját kezünk munkáin is úrnak szántál minket. Bocsásd meg, hogy önzésünkben olyan sokat vétünk az élővilág rendje ellen, a kezünk alkotásai pedig bálványainkká lesznek, amik uralkodnak rajtunk, ahelyett, hogy mi uralkodnánk azokon. Szabadíts meg minket a vakságtól, hogy nem is látjuk, mennyit rombolunk ebben a világban. Adj nekünk tiszta látást, önmagunk iránt őszinteséget, igéd által pedig útmutatást, hogy megérthessük akaratodat és törekedjünk azt teljesíteni. Jövel Szentlélek Isten, töltsd be szíveinket éppen! Ámen.

Igehirdetés

Régi korok embereit – így tudjuk a történeti híradásokból – foglalkoztatta a kérdés, hogy szabad-e az emberi akarat. Ma az embereket lefoglalják a megélhetés kérdései, meg azok a dolgok, amiket a hírekben hallunk és látunk, de egy Rotterdami Erasmus például, a nagy humanista gondolkodó 1524-ben kora tudományos nyelvén, latinul könyvet írt a szabad akaratról (De libero arbitrio), és Luther Márton, a nagy reformátor alig egy évre rá, 1525-ben válaszul megírta a maga ugyancsak latin nyelvű könyvét a szolgává lett akaratról (De servo arbitrio). Ritkán hallani mai embereket ilyen témáról egyáltalán beszélgetni, szabad-e az emberi akarat, míg a régieket ez nagyon is foglalkoztatta.
Mit mond a Biblia, van-e akaratszabadság vagy nincs? Megváltónk szavaiból azt olvashatjuk ki, hogy ő maga nem elvi kérdésként foglalkozott ezzel, hanem arról beszélt tanítványainak, mit tegyenek, hogy szabaddá lehessen az akaratuk. Tisztában volt azzal, mennyire el tudja veszteni az ember akaratszabadságát, mennyire rabjává tud lenni egy vágynak, szenvedélynek, vagy éppenséggel testi vagy lelki betegségnek, vakságnak, bénaságnak – és Jézus meggyógyította az ilyeneket. Nem mond elvi állásfoglalást a kérdésről, ahogyan a 16. században élt, s már említett gondolkodók megpróbálkoztak ilyennel, hanem azon van minden erejével, hogy szabaddá válhasson az emberi akarat. Ezért jött, ez volt a küldetése. Kevesen tudják, sajnos – hogy a neve, Jézus (ami héberül így hangzik, Jöhósuah), ezt jelenti: az Úr Szabadítása.
Ő ugyanazt a szeretetet hozta, ami egykor Egyiptomból még csak egyetlen népet szabadított ki a rabszolgaságból, ezerkétszáz évvel később azonban már az egész embervilágnak kaput nyitott a szabadságára; hogy a mai témánk gondolatkörében fogalmazzuk meg, ajtót nyitott nekünk az akarat szabadságára.
Az evangéliumok lényegi üzenet ebben a tekintetben ennyire egyszerű: aki szabad akar lenni, kövesse Jézust. “A bűn szolgája gyáva rab, a Jézusé szabad” – mondja énekünk, s ez így is van. A bűn szolgája rab, a Jézus szolgája pedig szabad. Mit kell annak az embernek tennie, aki részesülni akar ebben a nagy szabadságban?
Mindenek előtt megtagadnia magát. Furcsa és meghökkentő ez a követelmény, hiszen a legtöbb ember éppen azon mesterkedik, még felnőtt korában és késő öregkoráig is, hogy megtalálja valahogy végre magát. Elveszteni, megtagadni magunkat? Ilyen követelménnyel csak az léphet fel, aki tud jobbat adni elvesztett énünkért. Vajon mi ez, ami több, mint a saját énünk?! Ez igazi, isteni énünk, amilyennek Teremtőnk gondolt, s amelyik énünket mi mind réges-régen elvesztettük – ezt kapjuk vissza Jézustól. Az igazi, isteni Lelket, amiben erő és szeretet lakik, amely nem siet sehová, amelyik tud mosolyogni és nagylelkű lenni és megbocsátani. Ezt a nyugodt, békés és komoly énünket sehol máshol, senkitől mástól meg nem kaphatjuk, csak Jézustól. De ő éppen azért jött, hogy mi hozzájussunk ehhez az elvesztett, régi énünkhöz, amilyenek eredetileg is lehetnénk.
Ezt nem lehet másként elnyerni, csak ha megtagadjuk a régit. Foltozgatni sem lehet, mondja a jézusi példázat, mert az új folt kiszakít a régi ruhából, s csak nagyobb lesz a kár. Nem javítgatni kell a régit, hanem megtagadni. Eddig erre mentem, ilyenek és ilyenek voltak a szokásaim, a szóhasználatom, megengedtem magamnak egy sereg dolgot – most pedig megfordulok, és nem arra megyek többé. Mentem elfelé Istentől, mint oly sokan a világban, most pedig feléfordulok, és közeledni kezdek hozzá. Még az emberi kapcsolatokat is felsorolja az evangélium egy helyen: aki többre becsüli nálam apját, anyját, fitestvérét, nőtestvérét vagy akár a saját lelkét is, az nem méltó hozzám. Az új élet azzal kezdődik, hogy az ember ki tudja mondani a nemet a régi fölött. “Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.”
Szép az úgynevezett pozitív gondolkodás, magam is szeretem. Találkoztam azonban valakivel, aki annyira a híve volt, hogy elhatározta, soha nem fogja többé kimondani a szót, hogy nem – annyira pozitív akart lenni. Számolta is mások beszédében a nem-eket, és a szemükre vetette, hogy nem elég pozitívak. De ez teljes félreértés. “A ti igenetek legyen igen, és a ti nemetek legyen nem” – mondja Jézus; nem pedig azt mondja, soha semmire vagy senkire ne mondjatok nemet abban a nagy pozitív gondolkodásotokban. Ha valaki igent mond a párjára, nemet kell tudnia mondania minden más lehetőségére. Ha valaki választ egy utat, le kell tudjon mondani a többi utakról. Az új élet is csak ott kezdődik, ha valaki kimondja a nemet a régire.  Ez nem is mindig könnyű, nem is mindig látványos, de Jézus tanácsolja: “aki én utánam akar jönni, az tagadja meg magát.”
És így folytatja: “vegye fel a keresztjét.” A legjobb írásmagyarázók szerint itt arról van szó, vegye fel a sátorfáját. A fa ugyanis, ami a keresztet jelenti a szövegben, jelenheti a sátortartó rudat is, amin a sátor súlya nyugszik – s az eredeti jézusi mondásban minden bizonnyal erről is volt szó. Felvenni a sátorfánkat pedig azt teszi, feladni egy sereg ragaszkodásunkat, s üres kézzel útrakelni. Feladni bűneinket, amiktől szívesen és sokat szenvedünk, mert mégis csak jobb az ürességnél és unalomnál. Feladni a túlméretezett ambícióinkat, amik a hiúságunkat szolgálták; a sérelmeinket, a hatalmi harcot, hogy megmutassuk, vagyunk valakik. Feladni a gyöngéd érzéseket más hitvese iránt, feladni a szerzést és a kedvenc szorongásainkat – egyszóval lehet, sok mindent fel kellene végre adni. A „sátorfa felvevése” akármelyiket jelentheti, mert a vándor nem vihet magával akármit. És ha mi “a menny felé megyünk”, ahogy valljuk is, akkor ez különösen így van. “Aki én utánam akar jönni, vegye fel a sátorfáját, és úgy kövessen engem!” Milyen jó lenne könnyebb szívvel hazamenni ma, kiadva kezünkből, amihez görcsösen ragaszkodtunk eddig – íme, most szabadok lehetünk tőle!
Mert aki “meg akarja tartani az ő életét, az elveszti azt.” A legnagyobb bibliai igazságok mindig paradoxonokban vannak megfogalmazva, vagyis olyan ellentmondásokban, amik a köznapi értelem számára megfoghatatlanok. Csak az érti meg e paradoxonokat, aki már megtapasztalta az igazságot, amit hordoznak. És ki ne evett volna már életében többet valamiből, amit nagyon szeretett – aztán esetleg nem csak gyomorfájása, de álmatlan éjszakája is származott belőle. “Aki meg akarja nyerni, az elveszti.” S ki ne tapasztalta volna már, hogy amikor nagyobbat harapott az életből, mint ami neki járt, akkor az, éppen a mértékvesztésnél fogva visszaütött rá, elkezdett felette uralkodni; s noha ő azt hitte, ő ragadja meg magának azt a dolgot, valójában az kezdett el uralkodni felette, s tette először rabbá, aztán pedig talán rabszolgává – mert aki meg akarja nyerni, az elveszti!
Milyen jó, hogy a másik fele is igaz! Aki elveszti életét – “én érettem és az evangéliumért” s ez itt nagyon fontos – “az megtalálja azt.” Nem úgy általában kell elvesztenie az embernek az életét, hanem Jézusért és az evangéliumért: akkor, és csak akkor találjuk meg igazi életünket. Más annak az embernek derűje, aki valóban elvesztette életét, de Jézusért! Az ilyennek nincsenek hátsó gondolatai, nem akar magának nevet, érdemeket és kitüntetéseket: örömmel és szeretettel adja magát. Szolgál, áll a helyén – mert ő már megnyerte az életét. Nincs szüksége többre, mint amit Jézusban kapott – az mindent megad számára. Megnyerte, vagy mondhatjuk az új fordítással is, megmentette az életét. Az ilyen már nem vész el. Nem baj, hogy nem tudnak róla, hogy nincs a címlapokon a fényképe, de még a hírekben sem szerepel – az ilyen véglegesen és eltaposhatatlanul – van. Nem kell senki magasztalása, él a maga nevezetes névtelenségében – megtalálta az életet.
Ugye, ez több, mint amikor az ember “a világot is megnyeri, de közben a lelkében kárt vall.” Mert micsoda váltságot adhat valaki elvesztegetett lelkéért?Van fontosabb, mint a jó lelkiismeret? Van fontosabb, mint az, hogy nyugodtan nézhessünk a tükörbe? Mi van annál fontosabb, mint hogy Isten és emberek előtt ne legyen takargatandó szégyenünk, leplezni valónk? Pedig “a világot” nyertük volna meg. Jézusnak is megmutatta a kísértő a magas hegy tetejéről – ez mind a tiéd lehet – csak engem imádj. Hát itt a baj. Aki a világot kívánja megnyerni, mindig összesen egyetlen lépésre van a Világ Fejedelmének imádásától. S aki előtte borul térdre, az nem üdvöt, hanem kárhozatot könyörög magának – de még legtöbbször észre sem veszi. Csak akkor, amikor nem hogy nem segít, de ránk borítja az asztalt, ránk dönti a házat, és ránk rogyasztja az eget is. Akkor már késő felébredni az embernek. Vannak jóvátehetetlen vétkek, amik felett lehet keseregni; de ha levágtuk egyszer valakinek a fejét, azt nem lehet többé visszavarrni.

 

Nem mindegy, mibe merül el az ember lelke. Nem mindegy, mit tartunk magunknak megengedhetőnek, mert utólag már csak bánkódni lehet, de meg nem történtté tenni nem. Hát ezért nem mindegy, miként vétünk egymás lelke ellen, és miként vétünk a saját lelkünk ellen. Mert ha egyszer ott a seb, vagy ott az eladott lélek, micsoda váltságdíjat fizetünk, hogy újra miénk legyen, amit eladtunk? Hogyan szerezzük vissza eladott lelkünket? Mekkora váltságdíj kell ahhoz?
Akár mekkora kellene is, valaki azt már kifizette helyettünk. Olyan komolyan vette adósságunkat, hogy felvitte magával a keresztre. Ezért hívjuk őt mi Isten Szabadításának, Jézusnak. Ő a mi Szabadítónk, és még ha ezerszer elvesztettük volna is a lelkünket, ő visszaadja nekünk, mert annyira szeret. Szabadok akarunk lenni? Hát kövessük őt. Magunk megtagadása, sátorfánk felvevése, életünk elvesztése érte és az evangéliumért: ezek visznek minket oda, hogy az elveszett lelkű ember is megtalált lelkű emberré válik. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, megköszönjük igéd hívását, amiben utat mutatsz nekünk, úttévesztett embereknek. Megköszönjük a lehetőséget, hogy tart a kegyelem ideje, és megjobbíthatjuk életünket. Segíts minket elveszteni a régit, hogy megtalálhassuk a tőled való újat. Adj erőt kimondani a nemet, hogy annál fényesebben ragyoghasson a te igened, amit felőlünk kimondtál. Imádkozunk a ma kezdődő konfirmációért, áldj meg minket, kicsinyeket és nagyokat megerősítő kegyelmeddel. Kérünk egy édesanyáért, aki hazakerült otthonába, hogy odahaza halhasson meg szerettei körében, és emberileg nincs gyógyulás számára testileg. Erősítsd meg őt és a családját hitében, hogy akár élünk, akár halunk, a tiéid vagyunk. Imádkozunk egy gyászoló családért, ahol a családfőtől vettek búcsút szerettei az elmúlt héten. Adj nekik szívbéli vigasztalást, és Szentlelked erejével állj melléjük veszteségükben. Légy velünk a most következő hét minden igyekezetében, gondjainkban és örömeinkben, hogy a tőled való hittel járjuk életünket, amíg hozzád elérkezünk. Ámen.