Szemben a lenyugvó nappal

2005. november 20.

Szemben a lenyugvó nappal

Lekció: Lukács 24,13-35
Textus: Lukács 24,29

“De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már. Bement hát, hogy velük maradjon.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük a hívást, hogy most is a te szavadra, téged kereső szívvel jöhettünk ide. Köszönjük, hogy magadhoz édesgetsz bennünket, mert fontosak vagyunk számodra és újra és újra hívsz a te közeledbe. Légy áldott a közelségért, amit sokszor megtapasztalhattunk már, hogy nem hagysz el és el nem távozol tőlünk. Megvalljuk Urunk, hogy a világ zajában gyakran sokkal inkább halljuk a magunk hangját, mint a te hívó szavadat, útmutatásodat, a halk és szelíd szót, élő igédet. Kérünk, segíts most minket, hogy gyermeki szívvel tudjunk figyelni arra, amit te, az örök szeretet és igazság szólsz tiéidnek. Kérünk, távoztass el ebből minden emberi gondolatot, ami idegen a te szavadtól. Add, hogy legyen hitünk és erőnk kimondani a te igédet és legyen hitünk és erőnk meghallani azt. A te igéd igazság. Jöjj el, Szentlélek Isten, és hirdettesd nékünk megváltó Jézusunkat, akit azért adtál, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Az ő nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban!

Ámen.

Igehirdetés

Az emmausi tanítványok története a húsvéthoz tartozik, de örömmel olvassuk év közben is, mert sok-sok fontos és felemelő üzenetet tartalmaz annak, aki nyitott szívvel olvassa ezt a történetet. Az első kép mindjárt megragadja képzeletünket: ketten mennek a tanítványok közül a délután vége felé, az este közeledtével egy Jeruzsálemtől nyugatra fekvő, közeli faluba. Ez azt jelenti, hogy mentek a lenyugvó nap irányába. Mögöttük van a nagypéntek rettenete, a lelkük fel van indulva és estefelé jár. Ketten mennek, szembe a lemenő nappal.

Mintha rólunk írták volna ezt a történetet. Indultunk nagy hitekkel mi is valamikor, mint ők is, amikor tanítvánnyá szegődtek, de aztán jött az élet, ami mindent másként rendezett. Voltak terveink és elképzeléseink és a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elgondoltuk. És most megyünk a lenyugvó nap felé. Minden nappal közeledik az öregkor és a betegség, a kifosztott lélek magányossága, és mindenkit vár a sötétség – igen, ilyen az élet Jézus nélkül. Erről szól a történet bevezető képsora. Száll lefelé a nap, esteledik, egyre több a mögöttünk lévő és bizony, soha vissza nem térő idő, egyre kevesebb a jó barát, aki mindent megért és mindig rendelkezésre áll, és nagy dolog, ha legalább ketten vagyunk, mint az emmausi tanítványok. De megyünk mindnyájan a lenyugvó nap felé – ennyi az élet Jézus nélkül.

És szomorú az ember, mert Jézus nélkül, Jézus-vesztett állapotunkban mi mások is lehetnénk. Hányjuk-vetjük a dolgokat, vitatkozunk is olykor, mert hiszen mindenki okosabb a másiknál, de nem értjük az egészet. Milyen pontos diagnózis: szemben a lenyugvó nappal, háborgó lélekkel és vitatkozva, nem értve semmit az egészből – hát nem ilyen az élet Jézus nélkül?

És még ha közel jön is, odalép hozzánk, nem ugyanúgy folyik-e legtöbbször minden, mint nélküle? A szemek nem nyílnak fel, a szív bezárva marad, pedig ott van tőlünk karnyújtásnyira. Igen, ő odajön hozzánk, hiszen már kisgyermekként homlokunkra kapjuk az ő jelét a keresztségben, aztán közel jön hozzánk úgy is, hogy magyar nyelvű Bibliát találni szinte minden házban, olvashatjuk és gondolkodhatunk felőle. Jézus közel jön. Aztán minden vasárnap hirdetteti igéjét, igazságát és szeretetét azoknak, akik azt keresik – Jézus közel jön hozzánk. Hozzánk, akik vigasztalanul megyünk a lenyugvó nap felé.

Közel, és mégis távol – hányszor ez a helyzet keresztyének életében. Emberek beleszülettek egy hívő családba, vagy rátaláltak egy melegszívű, kedves gyülekezetre, akár felnőttként is, ott van tőlük karnyújtásra Jézus és ők nem látják. Közel hozzá és valóságban mégis távol tőle – milyen reális a Biblia, amikor ezt elmondja a két tanítványról! Ha rólunk szól ez a kép, most különösen is figyeljünk, mert a történet nagyszerű útmutatást ad az ilyeneknek.

Mert összesen annyi a dolgunk, hogy felfedezzük és megértsük, amint ő maga magyarázza nekünk a Lélek által, hogy a régi írások mind róla szóltak. Nagy reneszánsza van mai napság a régi iratoknak. Hallom, hogy a fővárosban a Tudományos Akadémián ünnepi előadás keretében magyarázzák Mózes öt könyvének, a tórának írásait, aztán hajó indul a Dunán és újabb helyeken és alkalmakon is lehet foglalkozni, kérdéseket feltenni és magyarázatokat hallgatni ezekről a több ezer éves iratokról, de mindezek valójában róla szólnak. Róla, az isteni emberről, akit minden korok sóvárogva vártak, a testté lett igéről.

És ezért annyi a teendőnk összesen, hogy újra és újra visszataláljunk ezekhez a régi iratokhoz és felfedezzük bennük a magunk igazi emberségét, azt, amelyik nem esik kétségbe a lemenő naptól és nem csak vitatkozik és nem csak háborog, hanem megérti, hogy milyen is az Örökkévaló által elgondolt ember. Mert ő maga magyarázza nekünk az Írásokat, ha mi számot tartunk erre!

És itt a megértésnek van a legnagyobb szerepe. A mi európai életünk semmivel nem bajlódott annyit az elmúlt századokban mind máig, mint az emberi értelemmel. Hol az oltárra emelte és templomot szentelt neki, mint a franciák a forradalmukban, hol meg megvetette és másodlagosnak, vagy éppen értéktelenségnek tekintette, mint ami a boldogság akadálya, engedjük inkább szabadjára az ösztönöket – pedig az ember életének legdöntőbb része éppen a megértés, a dolgok helyes felfogása. Sem isteníteni, sem megvetni nem kell az értelmet, hanem használni arra, amire kaptuk, a megértésre, a felfogásra. Ahogy Hölderlin mondja: Mert nem valamivé lenni, de okulni vagyok itt. Igen, ezért születtünk, ez a földi élet legnagyobb ajándéka, hogy okuljunk! És aki nem okul, aki bölcs a maga szemeiben, ahogyan a Példabeszédek nevezi ezt a dolgot, azon nem lehet segíteni. A bolond felől több reménységed legyen, mint felőle. Mert nem valamivé lenni, de okulni vagyunk itt.

És mi más értelme van az okulásnak, mint a bennünk lévő isteni szikra fellobogtatása? A megértés célja, hogy magunk is az örök Atya törvényére és útjára rátaláljunk, hogy mi is Isten gyermekei legyünk, immár ne csak keresztelésünk szerint, hanem szívünk odaszánása szerint is. Hát ezért magyarázza a feltámadott Jézus az Írásokat!

Sokszor hallani, hogy emberek arra panaszkodnak, nem szól az Isten. Még filmet is csinált egy svéd rendező a Csend-ről, Isten csendjéről, amikor minden mintha hangtalanul zajlana ebben a világban, valami üvegbúra alatt. Megvallom testvérek, hogy nem tudom úgy felnyitni akár csak az Ótestamentumot is, ahol pedig szinte folyton háborúkról és családi perpatvarokról van szó, meg nemzetségtáblákról és furcsa történetekről, hogy az a nevemen ne szólítana és fel ne mutatná számomra, látod: így is lehet, ez is te vagy. De így is lehet, meg ez is te lennél, és az is nyitva van előtted!

Aki a Bibliát lelki kenyérként olvassa, annak folyamatos tapasztalata, hogy naponként megszólítja őt Isten.
A megértés pedig, az igazi, akkor jön el az emmausi tanítványokhoz, amikor marasztalják Jézust. Amikor szeretnének többet vele lenni, vele maradni, hiszen a nap is lehanyatlott már. Ez a “maradj velünk!” már valami több, mint a vasárnapi istentisztelet meg az egyházfenntartói járulék – ez a szív vágyakozása és azt látjuk, hogy Jézus ezt számon tartja és komolyan is veszi. Bemegy velük abba a házba és valóban velük marad, amíg csak megnyílnak a szemeik. Szívből kívánom ezt a szinte gyermeki vágyakozást, ezt a kérlelő szót, minden félúton lévőnek, hogy “maradj még!” Ahogyan sokszor a szülőt is kérleli elalvás előtt a gyermeke, mert még szüksége van rá, úgy Jézus is meg szokta hallani, amikor valaki azt kéri tőle, hogy maradjon ővele.

És itt valami még többről van szó, asztalközösségről. Együtt vacsoráznak, Jézus töri meg a kenyeret és mondja az áldást is, ami arra vall, hogy őt tekintették a családfőnek és abban a pillanatban megnyílik a szemük, hiszen ez ő! Ez az örök szeretet, az Atya világossága, a testté lett ige, aki itt van velünk! Amint az asztalfőre az kerül, akinek ott a helye, azonnal minden világos. Hány családban helyre állna a béke és a szeretet, amint nem versengenének többé azon, ki a dudás a csárdásban, hanem engednék őt az asztalfőre ülni! Hány emberi kapcsolatban vége lenne feszültségnek, vádnak és keserű emlékeknek, ha olyan asztalhoz telepednének az emberek, ahol Jézus a házigazda!

Így kell érteni, hogy a kenyér megtöréséről, a házigazdai feladat teljesítéséről ismerték fel őt. Kinyílik az ember szeme, amint mindenki ott van, ahol lennie kell. Csak ne törekedne mindenki az első helyre! Csak ne lökdösnénk egymást, menj innen, én vagyok az, aki megtörheti a kenyeret! Mert így a szemek zárva maradnak, és ha ott volt is Jézus, senki nem is látja őt. Megy az élet a maga medrében úgy, ahogy szokott, csoda és jelenések nélkül, pedig akik az Istent szeretik, azok látnak. Látják a lelki testben feltámadottat, látják az éjszakában is a fényt, a ragyogást, és a halálban is látják az Örökkévalót.

Ez rejlik abban az egyszerű mondatban, hogy “maradj velünk!”. Igen, szeretnénk többet veled lenni és közelebb lenni hozzád. Szeretnénk veled maradni, amikor besötétedik, amikor a világban nincs már semmi, ami lelkesítő és ami szép, csak gátlástalan szerzés és hamisság hamisság hátán: valóban sötétség van sok tekintetben, pedig amit hallunk az gyarapodás és növekedés és egyre nagyobb boldogság.

Hát ezért fontos az, hogy “maradj velünk!” Mert a boldogság nem rajtunk kívül és nem bennünk van, hanem a boldogság Istenben van, ahogyan Pascal mondja. És az ember dolga annyi, hogy megnyíljon őelőtte.

Ez a “maradj velünk!” annak beismerése, hogy magunktól nem megy. És nincs ezen semmi szégyellni való, mert ő minket magának teremtett. Azért nem megy magunknak, mert az örök rend az, hogy ő minket a maga számára teremtett, és ez azt jelenti, hogy amikor mi nélküle élünk, akkor nem vagyunk a helyünkön. Amikor mi a magunk nevében járunk akár éppen dicsőségtől ittasultan, akár pedig nekibúsulva a tehetetlenségünknek, akkor valami beteg állapotban vagyunk, amiből meg kell gyógyulnia az embernek. A nagy önhittség és a kisebbrendűségi érzések egyaránt arról tanúskodnak, hogy az ember lelke beteg, gyógyulnia kell. Amikor valaki úgy gondolja, hogy ő mindenhez ért, vagy éppen ellenkezőleg, amikor még a saját kötelességeit is elhanyagolja, mindegy, melyik szélsőségbe jutottunk, akkor az ember lelkének tisztulnia és gyógyulnia kell. Amikor valaki tehetne jót és nem teszi, vét azzal és a saját életét is roncsolja vele. Amikor valaki hátulról tüzel embereket mások ellen, csak éppen elejtett fél szavakkal, akkor meg kell kérdeznie magát: nem inkább azt kellene mondanom, maradj velem, Uram?

Mert a vágy, hogy többet Jézusból, mélyebben és igazabban ismerni őt, mindig aktuális. Az úton sétálástól és beszélgetéstől még tovább, a valódi asztalközösségig. Ez történt ott Emmausban, és ez történhet itt, közöttünk is: emberek mentek a lemenő nap felé, szomorúan és kilátástalanul. Aztán figyeltek arra, amit az Írásokról magyarázott nekik Jézus, és gerjedezett a szívük örömében. Végül pedig asztalhoz ültek, ami az életközösség színtere.
Isten segítsen minket is így, lépésről, lépésre előre.
Ámen.

Imádság

Köszönjük Urunk, hogy nem mozdulatlanságra teremtettél bennünket, hanem életre, növekedésre és előrehaladásra. Köszönjük, hogy minden nap hozzád visz közel. Add, hogy értsük és szeressük azokat a lépéseket, amiken te vezetsz bennünket. Köszönjük, hogy te magad ittad ki minden bűnös emberért az igazán keserű poharat a golgotai keresztáldozattal. Köszönjük az imádság drága lehetőségét, a Szentírást, amelyben megszólítasz, a hirdetett igét, a gyülekezet közösségét. Köszönjük, hogy mindezekkel a tőled való életet munkálod bennünk. Kérünk, hogy formáld a lelkünket, adjál megújulást és tisztulás, gyógyulást és lelki növekedést mindnyájunknak. Hallgasd meg imádságunkat, amit gyülekezetünkért és anyaszentegyházunkért mondunk. Legyen szereteted velünk ezen a mai napon, amikor gyülekezeti elöljárókat választunk. Kérünk, hogy mutasd meg kegyelmedet és jóságodat mindnyájunknak. Add, hogy növekedjen bennünk az evangélium, hogy egyre teljesebben és igazabban lehessünk a tiéid. Maradj velünk, szeretetedet legyen vigasztalásunk! Kísértéseinkben, erőtlenségeinkben állj mellettünk, ahogy ígérted: el nem hagysz, sem el nem távozol tőlünk! Ámen.